Többek kérésére itt adom közre az ÉRBOGYOSZLÓ című rövidesen megjelenő könyvünk részletét, amely az erdélyi '56-ról és folytatásáról szól:
TÖRÖK SÁRA:
Ötvenhatos forradalmár Bogyoszlóról
- Beszélgetés Bartosné Nagy Ilussal -
Románia címerével ékesített, vízjeles díszítésű, 2004-ben Bartos János nevére kiállított oklevelet tartok a kezemben. Bartos János ’56-os forradalmár, koncepciós perben 15 évre ítélt politikai fogoly, hős, aki szembe mert szállni a kommunista terrorral. Ezeket a kijelentéseket immár oklevél dokumentálja. Az az antikommunista történelmi igazságtevő bizottság ítélte oda Bartos Jánosnak, amely a román kormány 214/1999-es sürgősségi törvényerejű rendelete értelmében jött létre abból a célból, hogy az „antikommunista ellenállási küzdelem harcosa” minősítéssel tisztelje meg azokat a személyiségeket, akik erre érdemesek.
„ A forradalmárnak, az antikommunista ellenállási mozgalom harcosának, Bartos János úrnak, Mihály és Vilma fiának, aki 1940. december 29-én született Bogyoszlón ...
Bartos János úr a továbbiakban gyakorolhatja a törvény által biztosított mindazon jogokat, amelyek a hősnek kijárnak…” - olvasható a díszoklevélben.
- Hogy örült volna neki Jani, milyen boldog lett volna, ha ezt megéri! -mondja az özvegye.
S hogy a mítosz, a sejtelmesség fátylát továbbra se lebbenthesse fel teljesen senki és semmi a bartosi sorsról, jelzésértékű, hogy az oklevél furcsa görbe utat tett meg 2004-ben történt kibocsáttatásától 2006-os megérkezéséig. Tulajdonosa 2002. november 5-én hunyt el.
- Nem tudom hol, miért, de elakadt az oklevél - magyarázza Bartosné Nagy Ilus, aki nem keresi mindenben a rosszat.
Kérésemre a legnagyobb természetességgel, őszinteséggel beszél szerelmükről, házasságukról.
- Hogy mikor kezdődött? Ez nagy volt! Jól megnéztük egymást és úgy maradtunk! 18 éves voltam. Mondták, hogy hazajött Jani a börtönből. Máthéné árulta a dinnyét a téeszgarázsnál egy kis bódéban. Az udvarról odaláttam. Megpillantottam Janit, amint beszélgetett Máthénéval. Gondoltam magamban, 14 évesen láttam, én megnézem. Mivel mezőről jöttem éppen, a kapát letettem, megmosakodtam, átöltöztem, kerestem egy pár banit, és indultam „dinnyét vásárolni”. Odaértem, majd elébe álltam:
- Szervusz, Bartos Jani! Itthon vagy? Rám nézett:
- Te vagy, Nagy Ilus? Atyaisten, hogy megnőttél!
- Egymás szemébe néztünk. Attól kezdve kerülgetett. Nem akartam engedni, hogy udvaroljon, mert tudtam, hogy ő tanult fiú, nekem, pedig csak négy osztályom volt.
Augusztustól decemberig győzködött. Sokszor elmondta: „Egy parasztlányból lehet úrinőt faragni, úrinőből viszont sohasem lesz parasztasszony.”
- Meggyőzött. Két évig udvarolt. Olyan szerelmes voltam! Nagyon boldog, mint egy hercegnő vagy királykisasszony! 1966. október 25-én esküdtünk meg. Három lányunk és egy fiunk született.
- Ilus, őszintén mondom, csodáltalak, csodállak most is, mint ahogy egy Jókai regény romantikus hősnőjét lehet… – folytatom a beszélgetést.
- Feltűnően szép, szőke, csinos fiatalasszonynak ismertelek meg, aki ráadásul nem is büszke, ellenkezőleg: szerény, mindenkivel kedves, nyitott, beszédes. Sohasem panaszkodtál. Arcvonásod egyetlen rezdülése sem árulta el, hogy gondjaid vannak. Férjedhez való hűséged példaértékű. Hogyan van ez?
- Ha valaki próbálja bántani Janit, az nekem nagyon fáj! Miért kell bántani, amikor már nincs is! Sok problémánk volt, de én mindig csak Bartos Janit szerettem! Sokan mondták, hogy ilyen meg olyan, hogy nővel látták. Legtöbbször nem mondtam rá semmit. Ha mondtam, kiforgatták a szavaimat. Különben is kinek mi köze hozzá? Mindenki seperjen a saját háza előtt! És az vessen rá követ, aki életében sohasem követett el hülyeséget! Különben engem még véletlenül sem hanyagolt el. Bocsáss meg! - nézett rám azzal a nagy, kék szemével, sok rosszat örököltem az elődeimtől, ezek a tulajdonságok sokszor a romlásba vittek, de hidd el, hogy bárhogy is volt, én mindig csak téged szerettelek. Élete utolsó perceiben is ezt mondta. A karjaim közt halt meg. Gyöngyikééknél Szolnokon egy alkalommal bocsánatot kért. Amiatt kért a legnagyobb gyermekünktől, Gyöngyikétől bocsánatot, mert sok kellemetlenséget okozott a családnak.
- Légy szíves, sorold fel néhány jellemvonását!
- Emberszerető volt. Az emberek is szerették őt. Amikor a börtönből hazaérkezett, délután volt, de estig nem jutott be a szülői házba Vitték neki az ennivalót, innivalót ki a lócára, ahol ült. Nem tudott bemenni, annyi ember volt körülötte. Igen, szerették az emberek, kiszabadulása után téesztag lett, a kertészetben dolgozott, majd beválasztották a téesz vezető tanácsába, később könyvelő lett. Valakik azonban mindig piszkálták. Hányszor volt házkutatás nálunk!
-Hányszor?
- Háromszor. Megyek haza, tele a ház könyvvel! Jani nagyon szerette a könyveket, sokat olvasott. Ha volt egy kis pénze, könyvet vásárolt. Mondtam neki, hozzál egy mosóport. Hozott egy necc könyvet. Nem haragudtam érte. Az utolsó házkutatáskor egy zsidó bibliába kötöttek bele.
- Hogy került a Jani könyvtárába?
- Ez érdekes történet! Zsidó (egy bogyoszlói roma férfi ragadványneve) Margittán dolgozott a kőműveseknél, és résztvett a margittai zsidótemplom lebontásánál. Te Jani, újságolta itthon, annyi zsidó Biblia hányódik ott, taposunk rajta.
- Hozzál már egyet! – mondta a férjem.
-Hozok én! – s hozott is. Abba kötöttek bele. Titkos írásnak vélték a héber írást. Magukkal vitték a szent könyvet, hogy megfejtsék a tartalmát. ”Nagy fogásnak „vélték. Nekem is voltak ellenségeim. Nem érdekelt! Jani vicces természetű volt. Sokat nevetett és viccelődött. Hogy tud ilyen felhőtlenül nevetni? - sokszor gondoltam ezt magamban. Most már megértem: élni kell az életet minden körülmény között.
- Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy nagyon ideges volt, hirtelen felcsattant, de ezt hozta magával a börtönből. Ezeket a hirtelen kitöréseket én mindig elhallgattam. Minden évben összegyűlünk egyszer, a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének tagjai, köztük a Jani özvegyeként én is. Jönnek értem autóval Török Laciék Mihályfalváról, de még a Budapesten lakók is tesznek értem egy kerülőt, és ha úgy adódik, visznek-hoznak. Nagyon szerették Janit. Azt mondják, ha köztük vagyok, úgy érzik, Jani is ott van velük. Egyszer hiányoztam, a következő alkalommal mindenki reklamált. Mondottam is, hogy mindjárt én leszek a hős itt köztetek.
- A hőssel kapcsolatban jut eszembe, a legutóbbi találkozónkon résztvett egy székely ötvenhatos férfi is. Ő mondta: - Addig üttek, míg hősök lettünk! Nevettünk rajta. Szóval nem csak Jani az áldozat. Hidd el, mindenikük lelki beteg. Valamennyien a kínzásokból szerzett különböző betegségekben szenvednek. Jani is megbetegedett a kényszermunkatáborban. Az ott megkapott sárgaságból nem gyógyult meg. Itthon mindig készíttette az analíziseket, de az eredmények sohasem voltak jók. Tönkrement a mája. Ez okozta a korai halálát. Hál’ Istennek soha nem érezte, hogy fájna. Akkor a Braila-szigeten örült a sárgaságnak, mert hat hónapot Salcea-án a rabkórházban tölthetett. Az orvos tartotta maga mellett. Először írásbeli munkát bízott rá, azután injekciózta, ápolta a többi beteget, így egy ideig mentesült a kinti kínoktól.
- Jani erősen hitt a szabadságban. Nem felejtem el azt a napot, amikor Ceausescu bukásakor berúgott, pedig ez rá nem volt jellemző. Édesapám akkor haldoklott éppen. Bennem felfokozott, egymástól távol álló érzések kavarogtak. Keserves volt nagyon!
-Édesapám, meghalt Ceausescu!
Hallotta, de már nem tudott rá válaszolni. 86 éves korában halt meg apám. Akkor Jani énekelt a férfiakkal: Koszta Józsi bácsival, D. Nagy Bélával, Erdélyi Bélával és nem jut eszembe még kivel.
- Emberek, ne énekeljetek! Apám haldoklik!
- Bocsáss meg! - kérlelt Jani.
- Szerette a családot, csillogott a szeme, amikor látta az unokákat. Janit, pedig szerette a Jóisten.
Közbeszólok:
- Többek között azért, mert téged rendelt társul neki!
- Úgy halt meg, ahogyan kívánta. Nem fájt semmije. Csak gyenge volt.
- Ilus, ha valaki azt kérdezné tőlem, hogy aláírnád-e, hogy este lefekszel, szépen elalszol, reggel nem ébredsz fel… aláírnám!
- Így történt!
- Hogyan lehetne összefoglalni Bartos János kálváriájának, politikai fogollyá válásának és fogvatartásának történetét?
-1956. október 23- án kitört a forradalom Budapesten és Magyarországszerte. A szabadságért harcoltak akkor a magyarok, a kegyetlen és véres kommunista diktatúra és a szovjet megszállás ellen. Ennek a híre Nagyváradra is eljutott. A középiskolás gyermekek java része lelkesedett a szabadságért. Sok haladó szellemű román nemzetiségű ember is lelkesedett, és szimpatizált a szabadságharccal. A mai Mihai Eminescu Líceum, akkor a Nagyváradi 4-es számú Középiskola tanulóinak egy csoportja 1956 októberének végén létrehozott egy gyerekes diákszervezetet, amit a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének neveztek el. Célul tűzték ki, hogy küzdenek a szabadságért, és ha a magyarországi forradalom átterjed Romániára, akkor készen állnak, és segítik azt. Akkor 13-15 évesek voltak ezek a fiatalok, és körülbelül 30-40 tagja lehetett a szervezetnek. Ezek a gyermekek felnőttként próbáltak gondolkodni, és a fiatalság hevében egy világot akartak megváltani. Ha tudtak volna róla, a szülőknek és tanároknak az lett volna a véleménye, hogy nem szabad ilyen szervezetet létrehozni, és biztosan, hogy minden áron megakadályozták volna, hisz minden épeszű felnőtt megtanulta a világháborúból, hogy nem lehet egy erőszakhatalommal szembeszállni, mert előbb-utóbb annak rossz vége lesz.
Gyermeki képzeletük szárnyalt, csapongott, mint az égi madár. Ábrándos terveket szőttek, a forradalmi hangulatban nem riadtak volna vissza semmilyen áldozathozataltól. „Ha kellett volna, harcoltunk volna, de parittyánk sem volt” - állítja a szervezet egykori vezetője. A szervezet tagjainak jó része internátusban lakó faluról jött diák volt, akik együtt feküdtek, együtt keltek, együtt étkeztek, együtt tanultak, és együtt gondolkoztak az iskolai évek alatt. Szomorúan gondoltak azokra a magyarországi fiatalokra, akik puszta kézzel mentek neki a szovjet tankoknak. Fájt a szívük azokért, akiket a forradalom vérbefojtása után a kegyetlen megtorlás idején marhavagonokba zárva étlen-szomjan és megalázva a Szovjetunióba hurcoltak, vagy odahaza bitófán végezték.
Janit 1955-ben felvették a Nagyváradi 4-es Számú Középiskolába, és internátusban lakott az érettségiig. Az ’56-os diákszervezet alaptagjának számított. Egy alkalommal, két társával a várad-velencei állomás környékén sétált. Az ott állomásozó teherszállító vagonokból jövő jajgatásra lettek figyelmesek. „Vizet, vizet!”- hallották a jajkiáltást. Azonnal cselekedtek volna. A peron egyik vezetékes kútjának vízcsapján gumicső volt, azzal akartak vizet juttatni a szenvedőknek. A vonat mellett felsorakozott fegyveres őrök elzavarták őket. Hármójuk közül egy valaki nagyobbat lépett a peronon, le akarták lőni.
Aztán gyerekes felelőtlenséggel, veszélyérzet nélkül folyt az újabb tagok beszervezése egy kis ideig, aztán szétoszlott a szervezet. Az elnyomás volt a fő téma. „Akárki, aki közénk beállt és az elnyomó rendszer ellen akart harcolni, annak helye volt ott” – emlékeznek az egykori diáktársak. Végülis a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének konkrét tettei kimerültek néhány titkos gyűlésen való részvételen, új tagok beszervezésén, röpcédulák készítésén és terjesztésén. 1956 őszén röpcédulákat szórtak szét, és néhány falfirkát festettek: ”Le a párttal! Ki az oroszokkal!” Elmondták a Jani társai, hogy este tíz után kiszöktek néhányan az internátusból, és felírták az egyik kis utcában a falra, hogy „Le a párttal! Ki az oroszokkal!” Reggel 8-kor, amikor szokás szerint az iskolába mentek azon a kis utcán keresztül, már gondosan le volt meszelve. Ez többször megismétlődött. A felirat fényképét viszontláthatták 1960 őszén a letartóztatás után.
Gyanútlanul élő gyermekek voltak. Nem is gondolták, hogy figyelik őket. Az állambiztonsági szervek természetesen tudtak a szervezetről, de kivártak, amíg a diákok nagy része betölti a 18. életévét, és akkor felnőttként tartóztatták le őket. Janit érettségi után besorozták katonának. 1960. október 17-re szólt a behívó. Váradról indult a „regrutavonat”. Ekkor találkozott utoljára a fiúkkal, akik még az internátusban laktak. 1960. november 10-én tartóztatták le Tordán a katonai alakulatnál.
Következett 11 hónapi szenvedés a hírhedt nagyváradi szekuritáté központ egyik magánzárkájában. Kihallgatás, megfélemlítés, verés, gyenge koszt, és állandó megfigyelés a kukucskálón keresztül. Így teltek a napok és az éjszakák. Saját ruhájában, de nadrágszíj, cipőfűző, óra, írószerszám, papír nélkül, éjjel-nappal megvilágítva. Az égő villanykörtével szemben kellett aludnia, ám az alvást 10-15 percenként, vagy tetszés szerint megzavarták az őrök a kukucskálásra szolgáló nyílászáró kattogtatásával. Nappal a felhajtott ágyon kellett ülnie. Ha elaludt, bement az őr a zárkába, és leöntötte egy vödör vízzel. Szükségre, kihallgatásra és bárhová sötét szemüveggel, vakon vitték. Csak suttogva lehetett beszélnie. Vallatóik úgy kezelték, mint a felnőtteket. Nem vették figyelembe, hogy gyermekésszel cselekedtek. A legkegyetlenebb vallató egy magyar szekustiszt volt. Jobban ütötte-verte őket, mint román kollégái. Biztosan azért buzgólkodott úgy, hogy ezáltal bizonyítsa az állam és párt iránti hűségét és éberségét, hogy még véletlenül se penderítsék ki az állásából.
A Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének pere 1960. szeptember 18 és 20 között volt Váradon. Az egész tárgyalás egy jól megrendezett színházi jelenet volt, egy tragikomédia, amelyben gyerekek egyévi ítélet nélküli fogvatartás után 18 évesen ültek a vádlottak padjára. Ez alatt az év alatt elzárva nem tanulhattak, nem művelődhettek, értelmük nem fejlődhetett, egyszerűen csak butulni és idegileg tönkremenni lehetett. A szekusok nagykorúként állították őket bíróság elé, megvonva tőlük a védekezés lehetőségét. A tárgyaláson tényleges tevékenységüket eltúlozták, felnagyították veszélyességét, tervezgetéseiket kész tényként kezelték, hogy súlyosabb büntetéseket tudjanak kiosztani, hogy példát statuáljanak. A per egy koncepciós per volt, mert mindent a koncepcióhoz, az ő felfogásukhoz igazítottak, vagyis ahhoz, hogy a vádlottak az állam és a párt biztonsága elleni cselekményt követtek el, és szimpatizáltak a magyarországi forradalommal. Koholt vádak alapján két nagyváradi magyartanárt is elitéltek. Így veszélyesebbnek tűntethették fel a szervezetet a bírák, mintha csak fiatal gyerekek lettek volna a szervezet tagjai. Ma már tény, hogy nem sodorták veszélybe a kommunista rendszert. Ártatlanságukról a szekuritáté is tisztában volt. Ezt az is bizonyítja, hogy nem 1956-ban tartóztatták le őket, másrészt a szekus - tisztekkel való bizalmasabb beszélgetések elszólásaiból is kiderült. Az egyik szekus tiszt, akit „intelligens rókának” kereszteltek el maguk között, azt mondta, hogy, taknyos kölykei, azért, mert ti létrehoztatok egy szervezetet, és verseket szavaltok, egy nyaklevest kellene, hogy kapjatok, és hazamenjetek, de meg kell ijeszteni a kint levőket, hogy nehogy olyasmit tegyenek, mint Magyarországon. A tárgyalásra hivatalból mindenkinek, így Janinak is kirendeltek egy védőügyvédet. Az egyik fiú ügyvédje rokona volt a vádlottnak, no és a bátrabbak közül való, tényleg védőbeszédet próbált mondani. A bíró üvölteni kezdett: Hogy mer maga ilyeneket mondani, mindjárt odaültetem a vádlottak közé! Ezután a többi ”védőügyvéd” sorra elmondta ”védence” ellen a rágalombeszédet.
- Jánost 15 évi kényszermunkára ítélték 1961. december 25-én. A váradi börtönbe került egy cellába három másik társával. Itt jobb körülmények voltak, mint a szekuritáté zárkáiban. Nem volt az, mint a szekuritátén, hogy az égő villanykörtével szemben kellett ”aludni”, nem volt többé kihallgatás, jobb volt a koszt, és nem is verték őket.
1962-ben a zsilavai börtönbe vitték, majd Galac és Piatra-Frecatei következett. A végállomás Brăila-sziget volt, mégpedig a Grădinai kényszermunkatábor. Dupla szögesdrótkerítés, megfigyelőtornyok és géppisztolyos őrök voltak. Normarendszer szerint kellett dolgozni. A napi tízórai munkától és a több kilométeres úttól, amit megtettek a munkatelepig, állandóan hullafáradtak voltak. Kukoricát kapáltak, de legtöbbet gátat építettek. A földet talicskával hordták fel a gátra. Lehetetlenség volt a normát teljesíteni. Aki arra törekedett, hogy teljesítse, előbb-utóbb belepusztult. Aki nem teljesítette, azt elverték vagy nem kapott ennivalót. Nyáron a nagy melegtől, télen a nagy hidegtől sokat szenvedtek. Sokszor úgy eláztak a nagy télben, hogy rájuk fagyott a pufajka. A barakkban levetették, de még reggel is ember alakú volt a formája. Reggel ebbe a csonttá fagyott pufajkába kellett belebújniuk és dolgozniuk.
A kiszabadulás után Jani társai, miközben a levéltárban saját magukkal kapcsolatos dokumentumokat kerestek, kezükbe került, és kivettek egy Janiról szóló jegyzőkönyvet is, amit a kényszermunkatábor szolgálatos felügyelője írt. Arról szól a feljegyzés, hogy 1963. május 8-án hajnal 5 óra, 30 perckor Bartos János, aki 15 évre lett elitélve szervezkedésért, az 1-es számú szobából a következőket követte el: Munkába menet a kapun való kilépésekor fentnevezett fogvatartott szabálytalanul viselkedett, mivel nem lépett egyszerre a századdal, és miután a kapun kívül volt, visszatekintett, holott azt a parancsot kapta, hogy előre nézzen. A felügyelő aláírása látható, a fogvatatott megtagadja az aláírást.
Egy újságírónak azt mondta Jani, hogy ha tudta volna, mi vár rá, inkább a halált választotta volna. 1962 nyarán írhatta az első postai levelezőlapot szüleinek előre megadott román szöveggel.
Bármely furcsának is tűnik, a kegyetlen bánásmód és embertelen körülmények ellenére a raboknak kellemes időtöltésben is volt részük. Az irodalomba, a zenébe, a képzőművészetbe, a különböző tudományok világába menekültek, hogy ha rövid időre is, de felejtsék a rossznál is rosszabbat, ami velük történik.
Jani nagy műveltségű középiskolai tanárokkal, egyetemi professzorokkal, különböző felekezetű papokkal, magyarokkal, románokkal, németekkel és más nemzetiségűekkel raboskodott együtt. Szabadulása után nagyon örült annak, hogy sikerült román nyelvtudását tökéletesítenie. Román professzorok adták tudtára, hogy a román irodalmi nyelvet szebben beszéli, mint sok román ember. Ugyancsak egyetemi tanártól tanulta meg, amit a középiskolában nem igazán értett, az elvont filozófikus matematikát, az analízist. Egy matematika professzor a porba írva-ábrázolva magyarázta neki, nem hiába! Világ- és magyar irodalmi, filozófiai, történelmi és egyéb előadásokat hallgathatott, és kapcsolódhatott be az azokat követő megbeszélésekbe. Kedvenc foglalatossága volt a versmondás és verstanulás. Élen jártak az irodalomtanárok, de ha bárki szép verset tudott, megtanította a többinek. Zenetanárban, zeneművészben, jó hangú emberekben sem volt hiány a táborban. Sokat énekeltek együtt magyarul, románul, németül és sok más nyelven. Testvérek voltak ott mind! Sokat hangoztatta itthon Jani, hogy a fegyházban, a kényszermunkatáborokban élt igazán az egyház, az ökuménia. Az volt a szép a papoktól, pópáktól, hogy egyik sem akarta a saját vallását másra erőltetni. A lelkipásztorok prédikáltak a saját hitük és felekezetük szokása szerint. Jani nagy bibliaismeretre tett szert. Az én uram kívülről tudta a Bibliát. Az ünnepeket is megtartották az adott körülmények között, az úrvacsorát is kiosztották. Karácsonykor a rabok ünnepi énekléssel ajándékozták meg egymást. A Megváltót, akinek egykor nem akadt hely a földön, nem lehetett kizárni a rabságot viselők szomorú, túlzsúfolt, levegőtlen lakóhelyeiről. „Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért! Nem a szenvedés maga tesz boldoggá, hanem a mód, ahogy hordozzuk azt. A mártírok serege a méltósággal hordozott szenvedés útján bizonyult az Isten országa örökösének.”
Bartos János politikai fogoly 1964. augusztus 3-án szabadult, és 6-án érkezett haza. A Román Népköztársaság Államtanácsának közkegyelmi rendelete alapján mentesült társaival együtt a politikai foglyok hátralévő büntetésének letöltése alól.
- Nem hiszem, hogy nagyobb öröm ért valaha embereket! -mondta Jani.
-Ilus, felkészültél-e arra, hogy egy olyan emberhez mész férjhez, akinek priusza van, aki miatt bajba kerülhetsz, zaklatásoknak lehetsz kitéve?
-Igen, felkészültem rá. Ő azt mondta, hogy megjárta a poklok-poklát, a továbbiakban vigyázni fog arra, hogy oda ne kerüljön vissza. Volt egy kézimunkázott falvédőm, amiből ki kellett szednem az írást. Attól félt, hogy bajba kerülünk miatta:
„Magyar vagyok, magyarnak születtem,
Magyar nótát dalolt az anyám fölöttem.”
Margittára jártam dolgozni a konfekció gyárba. Ott felkértek, hogy lépjek be a Román Kommunista Pártba. Hazajöttem, megkérdeztem Janitól, mit tegyek?
- Ilus, menj a pártba, ne mondj nemet!
Másnap arról számoltam be férjemnek, hogy nem kellek a pártnak, Bartos Jani!
- Tudtam - felelte.
Nem kellettem miatta a pártnak.
- Az 1989-es decemberi felszabadulás milyen fordulatot hozott családod életében?
- Nem kellett többé félni. Akkor évben Janit közfelkiáltással megválasztották a téesz elnökének. Egy évig bírta, aztán felmondott. Furcsa dolgok történtek akkor. Az emberek csak követeltek. Megromlott az egészségi állapota: felment a vérnyomása, sűrűn vert a szíve. Azt mondta, hogy ő olyan beteg, hogy le kellene százalékolják, vagy nyugdíjazzák, de ő pénzért nem vásárol betegnyugdíjat! Másfél millió lejt kapott havonta azért, mert politikai fogoly volt. Gyógyszerre kellett mind, amit kapott. Közben dolgozgatott a kertben, ahová nemes szőlőfajtákból szép szőlőst telepített, de a mezőre is járt. Élete utolsó idején mondta egyszer:
- Most már nem fogok dolgozni.
Én mosolyogtam:
- Miért?
- Mert olyan gyenge vagyok. Nem vagyok beteg, de gyenge vagyok.
2002 januárjában megkapta az öregségi nyugdíjat, az év novemberében meghalt.
- Nyugodj békében, és az emléked legyen áldott! - fejezi be a beszélgetést felesége, Bartos Jánosné Nagy Ilus.
Őmaga jelölte meg, hogy temetésén a lelkipásztor melyik igét olvassa fel a Bibliából: „Hátamat odaadám a verőknek, és orcámat a szaggatóknak, képemet nem födöztem be a gyalázás és köpdösés előtt.”(Ézsaiás könyve, 50./6.)
Az ötvenhatos áldozatokra főhajtással emlékezünk, a még élőknek pedig kijár minden tisztelet!
Források :
1.Emlékkönyv a 40 évvel ezelőtti szabadulásunk emlékére. Szerkesztette Sárközy Endre, Nagyvárad, 2004. aug.8.
2.Gurzó K. Enikő: Ötvenhatnak nem szabad megismétlődnie. Reggeli Újság, 2004. aug.27.
