Rubá'i

Vágy a Pesti utcán
A Tél nem oldja még sátorát,
Szürke ég, fölöttünk sok zúzmarás ág,
A fázó vágy a Pesti utcán jár,
Szomorú, látta a könyvesbolt bezárt.

Gyopáros
Tó, hó, nádas, jég, üres park,
üdülők csendesek, a tó vize tükör
tenyeredre pihe száll, elolvad
ki tudja mire ébredsz, ha itt a holnap!

Január
Hófödte a táj. A messzit erdő fedi el.
Szürke ágai közt távolba őzike figyel.
Nem látni messzire. Ágközön, óntüskén át
jön már, de nem ő. Mi látható, mind idegen.

Sors (Ommar Khajjam)
Egy jó Verskötet a Pálmák alatt,
s kenyér, kancsó bor, és ha kobzodat
megzendíted itt a vadonban, - óh
Paradicsom rögtön a sivatag!

Himnikus irodalom ma - felolvasó est az Ibsen házban

A Magyar Kultúra Napja tiszteletére Békéscsabán a Bárka és a a KIT, s a Jókai Színház
közös rendezvényén a békéscsabaai Bárkához és a KIT-hez kötődő írók alkotásait olvasták fel nagy sikerrel.

A Haza-himnusz versemmel neveztem, mely bár nem lett döntős, de számos gratulációt kaptam.
Az est második felvonása már az Ibsen Ház színháztermében folytatódott a Körös Irodalmi Társaság felolvasóestjével. A KIT elnöksége a múlt év végén azzal a felhívással fordult a tagjaihoz, hogy írjanak olyan verset, prózát, esszét, ami kapcsolódik a Magyar Kultúra Napjához, és szerepel benne a Himnusz szó.
A felolvasóesten, mely egyúttal verseny is volt, 18 művet hallgathatott meg a publikum. A sort dr. Erdész Ádám nyitotta meg Zrínyi második éneke című prózájával, majd Szilágyi András, Szávai Krisztina, Bíró László művei következtek Presits Tamás és Hodu József színművészek tolmácsolásában. Csicsely Mihály versét Károlyi Fülöp Béla verse, Bondár Zsolt, Becsy András, Csapody Kinga kisprózái, Banner Zoltán Huszonkét metafora című verse, Szabó László, Darvasi Ferenc, Fodor György, Nagy Katalin prózája, Kőszegi-Bartha Kálmán haikuja, Kiss László 3 írása, Magyari Barna és Nagy Mihály Tibor versei követték. A felhívás kapcsán készült el Lonovics László egyik legújabb, a Vigadó galériájában rendezett kiállításán megtekinthető alkotása, a „Himnusz" című kép is.

Amadeus kávéház

Utolsó látogatásom Koszorús Oszkár könyvesboltjában
Mint a végtelen Idő kapujában állunk Koszorús Oszkár könyvesboltjának ajtajában 2010 karácsonya előtt két héttel.
Elmerengünk.
2011. január első napjai emlékezetesek.
Mondhatnám, hogy én voltam az utolsó, aki 2011. január 6-án 11,45-kor kiléptem KOSZORÚS OSZKÁR KÖNYVESBOLTJÁ-ból, s még könyvekről beszéltünk aztán kezet fogtunk, a . könyvesbolt bezárt. Végleg ahogy Deák Gyuri mondta „Orosházi Pilvax”-nak lenni megszűnt.
- Majd találkozunk! - mondta kicsit szomorúan..
- Bizonyára itt-ott – mondtam, s integettünk,
nem is egymásnak, hanem a boltnak, az emlékeknek, a könyveknek, meg mindannak, ami több, mint 50 éves ismeretségünk kapcsán összekötött minket. Azt hiszem integettünk Orosházának, köztünk a város és szellemisége a kapocs. Jó ez a kapocs! Ebből lett barátság.
Már javában dolgoztak köröttünk a mesterek, felmértek, megmértek, rendelkeztek, igazították a régi boltot az újhoz, a leendő virágüzlethez. Könyvesbolt volt, virágbolt lett!
Tüneményes átváltozás.
Merre megyünk tovább, vagy csak csendesen merengünk a lét peremén, ki tudja megmondani, mi a jobb, mit lehet, mit kell tenni. Ki fogja mondani?
Nekem most két vers jut eszembe. Mindkettő illő ide: „Ősz húrja zsong, jajong, búsong a tájon, s ont monoton, bút konokon és fájon” – jegyezte Paul Verlaine Párizsban egy szomorkás őszi napon. S mondom én Orosházán egy ködös, szürke, párás januári napon.
A másikat magyar költő írta, Pannóniai János (Janus Pannonius néven ismertebb). Eddig Itália földjén termettek a könyvek,/ S most Pannónia is ontja a ..../

Könyvesboltos, tudós ember, aki mindent tud a városról és polgárairól. Benne él a történelem, most már meg kell írja az OROSHÁZA könyvét.
Adjon Isten erőt neki ehhez!
*
Állunk a könyvesbolt ajtajában, s előttünk peregni kezd egy film: Orosháza
Mi még láttuk, s most újra rögzítjük magunkban egykori képeit. .
Ilyen volt a hajdani Orosháza.
* Ballagva, lassan,átlépegetek az időkapun, s itt az Amadeus kávéházban újra felidézem, az Életet, amiből valamit megéltem.
Peregnek a képek:

Koszorús Oszkár legendás könyvesboltja is már a múlt! 1895-ben nyílt meg az első könyvesbolt Orosházán. Eddig tartott ez a folytonosság,. Persze még van egy könyvesbolt a városban, nem messze innen .Ám ez több volt mint bolt: ez „szellemi műhelye” volt Orosházának

Elmélkedés

Én nem tudom, ki hogyan van vele, de egyre bizonyosabb vagyok abban, hogy minden ismétlődik. Igaz más a minősége az újnak (gyakran sokkal gyatrább és értelmetlenebb!), de visszatérnek a dolgok. Lám az ókori világ is átélte mindazt, amit most próbálunk egy habzsoló világforma után helyrehozni.
Pláton elmélkedését olvastam. Ajánlom Plátont másnak is!
Az igények növekedése megnöveli az államot.
A "dőzsölő" állam

XIII. GLAUKÓN: Úgy látom, szegényeket kenyérhez való nélkül akarod megvendégelni!

SZÓKRATÉSZ: Igazad van. Elfelejtettem, hogy kenyérhez való is kell nekik, éspedig: só, olajbogyó és túró, továbbá hagyma, zöldség, hogy valami paraszti főzeléket főzhessenek maguknak. Utóételt is tálalunk fel nekik, éspedig: fügét, borsót és babot, továbbá mirtuszbogyót és gesztenyét sütnek majd tűzön, s közben módjával iszogatnak; így éldegélnek békében és egészségben, s aztán - valószínűleg öregkorukban - elhunyván, ugyanezt az életmódot hagyják utódaikra.

GLAUKÓN: Ha disznóállamot alapítottál volna, Szókratész, azokat se etethetted volna másképp!

SZÓKRATÉSZ: De hát hogy kellene akkor, Glaukón?

GLAUKÓN: Ahogy szokás; ha nem akarnak épp csak tengődni, feküdjenek kereveten, étkezzenek asztalról, s egyenek ők is olyan kenyérhez valókat és csemegéket, mint mi.

SZÓKRATÉSZ: Ahá, most már értem. Úgy látszik, vizsgálnunk kell nemcsak az állam, hanem a dőzsölő állam keletkezését is. És ez talán nem is rossz módszer: ha megszemléljük az ilyen államot is, hamar rájövünk, hol támad az államokban az igazságosság és az igazságtalanság. Szerintem az igazi állam és egyúttal az egészséges is az, amelyről az imént beszéltünk; ám ha akarjátok, nézzük meg a felpuffadt államot is, semmi akadálya. Úgy tetszik, hogy ez az állam, a szerény életmód egyeseket nem elégít ki; kerevet kell nekik, asztal, egyéb bútorok, no meg finom ételek, mirha- és egyéb füstölőszerek, hetérák és nyalánkságok kellenek, éspedig mindez a legnagyobb választékban. Sőt még az először említett házat, ruhát, cipőt sem csak a szükséglet szerint adjuk meg nekik, hanem elő kell mozdítanunk a festést, cifrázást is, sőt be kell szereznünk aranyat, elefántcsontot és más ilyesmit is. Így van?

GLAUKÓN: Igen.

SZÓKRATÉSZ: Tehát megint csak növelnünk kell az államot, mert amaz első, egészséges állam most már nem elegendő, hanem fel kell duzzasztanunk olyan tömegekkel, amelyeknek már nem a létszükségletek kielégítése a feladatuk; ilyenek: a vadászok és az utánzók, sokan, akik a formákat s akik a színeket utánozzák és sokan, akik a zenei művészetet űzik, azaz a költők és segédeik: a dalnokok, színészek, kartáncosok, vállalkozók; ezt-azt, de főleg női ékszereket gyártó iparosok. De sokkal több alkalmazott is kell; vagy szerinted nem kellenek nevelők, dajkák, ápolónők, komornák, borbélyok meg pékek és szakácsok is? Sőt még kondásokra is szükségünk lesz: ezek az egyszerű államban még nem voltak - mivégre lettek volna? - a luxusállamban már ők is kellenek. Sőt sok egyéb fajta állat is, ha lesz, aki megeszi. Így van?

GLAUKÓN: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Ám ha így élünk, orvosokra is sokkal inkább rászorulunk, mint előbb.

GLAUKÓN: Rá bizony.

Versmeditáció

John Keats
HA RÁDÖBBENEK, HOGY MEGHALHATOK
Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok,
mielőtt agyam termését behordtam,
mielőtt, mint dús csűrök a magot,
megőrzöm magam tornyos
könyvhalomban;

ha nézem a csillagos éjszaka
arcán a nagy mese jelképeit
s érzem, hogy őket lerajzolni a
varázskezű sors nem soká segít;

s ha azt érzem - te tűnő árny, te szép! -
hogy már nem látlak viszont, s hogy soha
nem önti belém tündér erejét
a gondtalan csók - akkor, akkor a

mindenség partján állok, eltünődve,
s hír s szerelem semmivé omlik össze.

SZABÓ LŐRINC fordítása

Új év és a régi Amadeus

Alakul az elmélkedés - De pillanatnyilag gond is van. Talán nem nagy!
Egy kis előzetes az írásból itt jön. Ez már lassan végleges!

Amadeus kávéház – kisvárosi történetek
Ez itt az én városom, Orosháza! Szeretem ezt a várost, még akkor is, ha néha haragszom rá!
Az evangélikus templom tornyának kerengőjéről nézem a várost! Mit rejteget!
Ha akarom, akkor innen láthatom az egész világot is, tele tülekedéssel, sóhajtással, néha kicsi boldogsággal. Persze én már megtanultam, hogy a boldog napok várása, gyakran sokkal örömtelibb, mint maguk a boldog napok, ezért soha nem szabad kicsinyesnek lenni! Engem azonban megtanítottak a mértéktartásra is!
Vegyünk kezünkbe egy tükröt, és nézzünk a magunk ábrázatára.
Így nézek szét e világban
Orosháza is olyan, mint a világ: édesen-keserű, de van amikor inkább keserűen-édes!
Károlyi Fülöp Béla, a szerző

Használati utasítás:

Ennek a könyvnek egyetlen fontos szabálya van, kézbe kell venni és lassan lapozgatva, olvasni. Lehet inni egy kávét vagy egy korsó sört vagy finom borocskát kortyolgatni, kedvére valóan kinek-kinek. Ám a könyvet mindenképpen evés előtt olvassuk. Mert utána hátha megéhezünk, s akkor jobban fog esni minden falat.
A könyv bárhol olvasható: szobában, konyhában, kávéházban, parkban, vonaton, metrón, villamoson, autóbuszon és személygépkocsiban is, ha nem te vezetsz.
Ezzel a könyvvel is be lehet kapcsolódni az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár „Veszíts el egy könyvet!” játékába, de más játékokba is.
Ez a könyv lehet, hogy jó, de rossznak is vélhető.
A mesélő időnként Bódog Kázmér időutazó, aki egykoron tanársággal is foglalkozott, de valami nem jött össze - bár azt beszélik nem volt rossz tanár -, s mégis hagyta az egészet.
Ennek a könyvnek a hőse is Bódog Kázmér, aki ebben a városban élt hosszú időn át, de nem itt született, ezért úgy kell tekinteni mindent, hogy ő kívülről nézett befelé, de valójában fordítva is igaz a dolog.
Ellenben az igaz – amit Bódog Kázmér mondott -, időnként nem árt ablakokat megmosni, mert a koszos üvegen át, nem látunk, se ki, se be vagy nagyon torz képet látunk!
Bódog Kázmér szerette a szép dalokat, szerette a jó hangszeres zenét, különösen azt, ami az elpusztított falu után is megőrződtek itt-ott. Lassú és gyors nótákat fújdogáltak
Mint: Ahol gyerekkorát töltötte, ott nagy kötése volt a múlt őrzésének, a generációk egymáshoz kötődésének, az ősi hit és tudás őrzésének. Ott a nemzetség hite, tudása volt a rendező erő. Itt megtapasztalta, hogy saját nemzetségének miként lesz ellensége a saját fajtája, ott idegen uralom tiporta el a múltat, itt önmagukat tanították meg eltaposni!
Bódog Kázmér életéből, megtapasztalásaiból, hallomásaiból való történetek, egyeseknek hihetetlenek és ezért hitetlenkedve csóválják a fejüket.
Bódog Kázmér egykoron nagyon beleszeretett ebbe a kisvárosba, hiszen valami különös varázsa volt ennek akkoron, s volt egy tündérvarázs, ami idekötötte, amit soha nem bánt meg. Füstös gőzössel érkezett az alföldi vidékre, s most motoros vonattal utazik tovább az időben és a végtelen térben.
Ami történet az ennek a tájnak üzenetei, mind errefele történt, s ahol mindez életre kell az a város kávéháza az Amadeus, amely szintúgy sok titoknak a tudója.
Bódog Kázmér ezt a vidéket úgy megszerette, mint Tamási Áron Székelyföldet, s így teremtette meg az OROS-HAZÁT, S mondogatta gyakorta szabadon Mikes Kelemen után: Úgy szeretem már Oros-hazát, hogy nem felejthetem Károlyt!.












Történetek az Amadeus Kávéházból, hogy dicsérni lehessen a cserépfazékban főtt töltött káposztát és vele a novellákat úgy általában




( Cserép káposztásfazék)

Kedvenc ételem a töltött káposzta, kedvenc irodalmi műfajom a novella. A töltött káposzta minden fajtáját imádom, a novellát Boccaccio óta csodálattal olvasom.
A töltött káposztát már kisgyerek korom óta eszem, a novellát hatodik osztályos korom óta ismerem.
A töltelékes káposzta ahogy Barabás Irma néni mondta egykoron Irinyben - nyugodjék békében- (egy kis érmelléki falu, ahol néhány évet éltünk nejemmel, nagy szegénységben, de egy kicsit paradicsomi állapotban): nálunk az ételek étele: vagyis a ezernyi módon készül. Mindegyik más, de mindegyik ugyanaz. Ez benne a csoda, olyan mint a jó novella. (Meg néha úgy gondolom, a mi kis városunk is hasonlít a töltött káposztához. Hol ízes ez a város, hol meg keserű. Ám előfordult az is, hogy édes-keserű, mint a pentaton jellegű magyar ételek)
Az ilyen módon készített káposztának aztán neve is van bőviben: töltött-káposzta, töltelékes káposzta, tőtike, podlupka, szárma a megnevezést hallottam, amiket jártamban-keltemben meg is kóstoltam.
De hát mi is az a töltött káposzta. Egyszerűen szólva általában savanyított levélbe csavart/tekert/göngyölt töltelék. Ám savanyítás nélkül is jó.
De milyen legyen a levél? Általában káposzta, de nyáron lehet friss karalábé levél, vagy frissen szedett szőlőé, ám ízletes a nagy sóskalevél is, akárcsak a frisshajtású tormalevél, vadsóska, martilapu,persze számításba jöhet még a fiatal fekete nadálytő levele is. . Ezeket szokták használni, mert a töltött káposzta olyan magyar étel, hogy a Kárpát-medence minden népének is ugyancsak kedvence, sőt a Balkánon és a Közel-Keleten is, ám a Kaukázusban is az örömétel közé tartozik.
Azért a leggyakoribb levél a káposzta finom levele.
Legjobb enni talán télen, ám nyáron sem lehet meglenni nélküle. Nyaranta, amikor már kerül zsenge káposztalevél, azt megsavanyítjuk vagyis kovászoljuk,, úgy mintha kovászos uborkát készítenénk. „Lehetőleg vékonylevelű káposztát válasszunk, amit savanyítunk ezen mód: A káposztafejeket leveleire szedjük, a vastagabb ereket levágjuk a késsel oldalazva, s aztán forró vízzel leöntjük, hogy egy kicsit megpuhuljon, így nem fog törni. Egy uborkás üveg aljára pár szál friss kaprot teszünk. Sós vízzel felöntjük, ami leginkább forró legyen, ha kihűlt egy szelet kenyeret rávetünk, hadd erjedjen a káposzta egy pár napig. Ízleléssel döntjük el, hogy készen van-e. Általában 3-4 nap alatt kellően savanyú is lesz, és jó illata kezd csábítani bennünket a továbbgondolásra.
Következik a töltelék, ami lehet: rizs és hús (disznóhús egy kicsikét legyen zsíros, vagy bárányhús, vagy marhahús, de lehet szárnyas-, vagy vadhús is. A hús helyett apróra vágott gombát is tehetünk a rizshez). A rizs helyett jó a durva kukoricadara, árpakása, hántolt búza vagy tarhonya esetleg szikkadt kenyeret is adhatnak hozzá. Ízlése válogatja. A gabona alapú anyagokat – kenyér és tarhonya kivételével-, megmossuk, zsiradékon pirított apróra vágott hagymát és fokhagymát adunk hozzá, s a hússal elkeverjük, azonmód rászórjuk az ízesítőket azaz a fűszereket és 1-2 egész tojást.
A fűszerek igen fontos adalékok, mert ezek adják meg a zamatát, illatának végső milyenségét. Kell hozzá: só, édespaprika, bors, de csombord, lestyán, kapor apróra vágva is dukál hozzá. Ezt a tölteléket alaposan összekeverjük, egy órácskát állni hagyjuk, aztán újból megkeverjük, s így kerül a kiterített levelekre, aminek két hosszabb szélét felhajtjuk óvatosan, s görgetve feltekerjük, a két oldalán a végeket bedugjuk a töltelékbe.
Ott sorakoznak az asztalon a töltelékek, amelyek nagysága szerint lehet egyfalásnyi (pl. a töltike- töltött szőlőlevél); kétfalásnyi (pl. nyári édes-savanyú paradicsomos vagy sóskamártásos, csak kapros, tejfölös kis zsenge karalábélevélbe, tormalevélbe, édes zsenge nyári káposztába töltött finomság); négyfalásos és hatfalásos töltelékek, ezek már inkább a téli és leginkább alföldi töltött-káposzták.
A cserépfazék ( vagy egy nagy zománcos fazék fedővel) most már arra vár, hogy megtöltsük a kész töltelékkel. Az alját és oldalát egy kis kacsa- vagy libazsírral (disznó is jó, végső esetben étolaj) megkenegetjük vékonyan. Aljára kerül egy sor levél vagy inkább aprókáposzta, rá 2-3 ágacska kapor, 1-2 ág csombord. Erre jön egy sor apró savanyú káposzta vagy nyáron édeskáposzta csíkocskák. Erre egy sor káposzta-töltelék, rá télen egy kis füstölt oldalas vagy sonka- darabkák¹, nyáron bármilyen hús darabok vagy szeletelt gombadarabok, annak függvényében, hogy milyen lesz a végső kivitelezés. Ötlet kérdése az egész, s addig folytatjuk, míg megtelik vagy inkább ameddig van káposztánk. A tetejére vágott káposztát szórunk, de nem árt menet közben egy-két babérlevelet is közé rakni.
Amikor ezzel is végeztünk a cserépfazekat a hideg sütőbe tesszük, s felmelegítjük előbb 200 fokra, s egy fél óra múlva pedig 160 fokra visszavesszük, s 3 órán át hagyjuk lassan főni. Aztán lekapcsoljuk a sütőt, s a fazekat ott hagyjuk kihűlni, így még tovább puhul, érlelődik. A legjobb másodnapon lesz a káposzta, amikor újramelegítettük, s ilyenkor, be lehet habarni a levét, mert úgy finomabb.
A töltött-káposzta a világ egyik legegyszerűbb étele, aminek titka a bölcs kivárás, mint minden jó dolognak lassan kell érlelődnie, hogy megmutassa rejtélyét, ami nem más, mint az, hogy élvezettel tudjunk falatozni, hogy zendüljön tőle a lelkünk, s kinyíljon a szívünk. Az ínyencek esetleg jóféle tejföllel is nyakon csaphatják a káposztát. Ez a töltött káposzta olyan, mint a jó novella.
Mint mondottam már a novellák atyja nekem Boccaccio, Krúdy, Kosztolányi, Tamási Áron, Csáth Géza. Ők jó novellákat írtak, persze mindazt már előttük is kitalálták, de bennük összegyűlt az elődök minden tapasztalása, írástudása, rafinériája. Persze szeretem még Déryt és Franz Kafkát, Szabó Magdát, Hrabált és Grecsó Krisztiánt és még sok más mindenkit, aki nem úgy állítja fejére a világot, hogy hülye-gyereknek higgyem magamat. Aki ne akarja bebizonyítani, hogy én rondán beszélek, mert az ő trágár-magyarja a korszerű, egyszóval, ne a káosszal akarja megváltani a világot, hiszen már bebizonyították a káoszisták, hogy buták, és hülyék, s az emberiség pusztítói. Szóval lopjon, de úgy tegye, ahogy Homérosz, Horatius, Plautus, Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Arany, Ady tette vagyis csakis eredetivé tegye, és csak úgy hazudjon, hogy a becsületen ne essen csorba. Szóval a novella is akkor jó, ha úgy készül, mint a töltelékes káposzta, s abban aztán ott van minden, s kellően hagyják összeérlelődni az ízeket.
Nekem a novella egy-egy bibliai történet a mában, mert emlékszem, hogy milyen borzalmas érzés volt, amikor arra kényszerítettek, hogy írjak a karóba húzó havaselvei fejedelemről Ioan Vodă cel Cumplitról, az ő jóságáról (ő majdnem Dracula, kinek kedvenc szórakozása a karóba húzott ember látványa az ablaka előtt), mikor én azt tudtam, hogy gyilkos, s azt is tudtam, hogy Mátyás volt az igazságos király, meg ő volt legrendesebb ember. De hát ő nem volt jó.
Ma is így van ez. Keresem Mátyás igazságosságát, ami általában igaz, részleteiben nem, vagy nem mindig. A történetek Bonfini és Galeotto Marzió-i történetek az ő igazságára mutató novellák.
A novellista ma is úgy kell írjon, hogy ne azt hitesse el, hogy sarkából kell kifordítani a világot, tettünk már annyi rosszat, hogy kifordul az már úgyis magától. A novellista csak meséljen, jó történetet, s ne hagyja ki a fűszereket, a különös kitérőket sem.
Én visszatérve büszke királyunkra azt mondom, hogy ő volt az utolsó rendes főúr és zsarnok, és védelmező. Az utolsó bölcs, az utókor legalábbis azzá tette Szóval rendes ember volt Mátyás, mert nagyon szerette a töltött-káposztát, jó sok tejföllel és finom magyar házikenyérrel, mert az olasz zsömlét azt utálta, de időnként megette, nehogy diplomáciai bonyodalmak kerekedjenek a felesége esetleges akadékoskodása révén. Jó politikus volt majdnem ő is, de nem hibátlan, különben minek kellett neki Bécsbe mennie! Vagy ő tudta az igazságot, hogy Bécs a magyarság sorsához a kulcs.
Ám Bécs azt már soha nem bocsájtja meg nekünk, mindig megmutatta, hogy ő az úr, a többi csak gyenge utánzat. Bécs egy kiteljesületlen elbeszélés színhelyének készült, de csak egy történelmi anekdota lett (középkori motívummal teli mérgezési história) számunkra.
Bécsben meghalt Mátyás, s azóta oda az igazság is, s hiába írtak már ezután jó novellákat, Mátyás már nem hallgathatta meg a róla szóló újabb mesés történeteket. Ez a legnagyobb baj a világban, hogy az idő sokunknak nem engedi, hogy meghallgassuk a történeteket. Az idő mást parancsol!
Mégis készüljünk fel a novellás történetekre…hátha sikerül, és nem volt teljesen hasznavehetetlen a munkánk! Ha csalódtunk, akkor vigasztalódjunk egy jó adag töltött káposztával, esetleg gazdagon locsoljuk meg tejföllel… és utána öblögessük torkunkat egy pohár borocskával!
Én úgy vagyok a dologgal, hogy egy kisváros történései kifejezik sokunk viszonyát a városhoz, az élethez, családunkhoz és önmagunkhoz! Hátha felismerjük időnként önmagunk groteszk arcát….!
¹A füstölthúst mi külön fazékban félig megfőzzük, s csak a húsdarabokat tesszük a káposzta közzé. A főzőléből annyit öntünk a cserépfazékba, hogy csupán félig lepje el a tölteléket, a többit tiszta hideg vízzel pótoljuk, hogy egy ujjnyira ellepje a káposztát, így jó lesz a sója..
Amadeus kávéház, avagy Mozart Orosházán…
( Be kell vallanom ez még nem novella, még csak nem is előnovella, mert nem történik itt sem semmi. Hacsak annyi nem, hogy körbejárjuk az Amadeus nevet, s elmélkedünk a történetek színhelyeiről! Vagyis ráhangolódunk a dologra egy kis városhistóriával.)

Az Alföld tengersík vidékén van egy városka, s annak van egy kávéháza a főterén, ha egyáltalán főtér a Főtér.
Volt a városnak egykoron egy híres kovácsa, hiszen nagy utak mentén fekszik ez a város, de az utakat elszántották… a kovács meg elment, mert olyan eszméket hirdettek, amit ő hamisnak tartott, s látta a megaláztatást, aki nem hódolt... De erről majd máskor!
A kávéházat Amadeusnak hívják, talán jó húsz éve már.
Talán akkor ismét elkezdődött a város új élete, a többi meg ilyen-olyan!
Vagyis volt egy város, amely hitből épült, de elvették a hitét!
Egykoron ott volt a Daubner cukrászda, de már rég oda. Aztán lett újbóli kávéháza, mert az alapítók hitték, hogy minden rendes városnak kell legyen kávéháza. A kávéház neve: Amadeus!
Miért Amadeus?
Ez talányos, az ősködbe vész, mint errefele annyi mindennek. Nem szeretnék kutakodni, de bizonyos személyeket érintő tényeket, akkor csak fel kellene tárni, de azt nem mindig szeretik. Ebben a kisvárosban mindig vannak zűrök a névadás körül. De nem kutakodom! Nem, nem teszem, ez maradjon örök rejtély, mint a Tóth-malom leégése, meg néhány gyilkosság, emberrablás stb., meg a szőkített olaj esetei…
Aki ismeri az itteni dolgokat az azt is tudja, hogy ez a „főtér” a terek összessége, összefonódása, ami azért nem ritkaság manapság. Ez is olyan kisvárosi érdekesség, helyi sajátosság, hiszen itt ölelkezik össze a Szabadság tér, a Győry Vilmos tér és a Széchényi tér (ami volt egykoron Kossuth tér is, amíg ott állt Kossuth apánk szobra), de a szobor átköltözött a mai helyére, s került a később elnevezett Szabadság térre, amit csak Piacként mondtak akkoron, ahol az Alföld Szálló volt. Az új rend 1945 után Szabadság térre nevezte át, mint Közép-kelet Európában minden főtéret. A Kossuth tér pedig elsétált innen a város egy másik pontjára (a mezőgazdasági szakközépiskola köré), de már Kossuth nélkül vándorolt oda. Egy időben mondogatták, hogy Kossuth is megy majd, de maradt!
Az egykori Kossuth téren templom született. Nagyváradon döntött gróf Széchényi Miklós püspök, hogy Trianon fájdalmát enyhíteni új katolikus templomot építtet éserre Orosházát látta alkalmasnak, ahova aztán ő is végső pihenőre térhet. S így lett!.
A püspök halála után a tér pedig az ő nevét vette fel.
Akaratlanul is ideológiai kézfogások színtere lett e része a városnak. Két pap Széchényi Miklós katolikus püspök és Győry Vilmos evangélikus püspök, és egy eszme találkozik itt! Látják milyen bonyolult, ez a falu-város mindig ilyen volt! S odébb a magyar összefogás kifejezése Árpád (Árpád-kert) neve körül vezéreinek utcái, sajátos orosházi igazítással: Előd, Ond, Könd ( nem Kond), Tass (nem Tas), Huba, Töhötöm. Álmos fejedelem már a Szőlő városrészbe került.
Én amikor mindezt kibogoztam, akkor azon csodálkoztam el, hogy Széchényi neve, hogyhogy nem zavart senkit a Rákosi korszakban!
Lehet, hogy nem is tudták a funkciónáriusok, hogy ki volt Széchényi Miklós. Sőt valószínű a Miklósig el sem jutottak, csak Széchényéig, de ez a Széchényi, nem az a Széchenyi volt. De mégis van közük egymáshoz. De inkább nézzük Amadeust!
Itt van az Amadeus!
Gyakorta kérdeztem a kedves Olvasót, hogy ki volt Amadeus, s hogy is került ide? Ja tudom, németek is éltek erre, s akkor ez a német név az irántuk való tisztelet lenne! No, nem tudnak mit felelni rá, de nekem eszembe ötlik Wolfgang Amadeus Mozart neve, onnan Salzburg környékéről.
S akkor mondják mindjárt a kíváncsiak: „Mi köze Mozartnak Orosházához?”
- Sajnos semmi! – vágom rá rögtön. - Még az ő ismerőseinek az ismerősei sem jártak erre. De az itteniek is kevesen érdeklődtek Mozart felől, hacsak nem a zeneiskolában, de ott a névadó Liszt Ferenc. S akkor most azt kérdem, önt érdekli, hogy miért kapta a nevét a kávéház? No ugye nem! Azt hiszem ebben a városban csak nekem jutott ilyen blődség az eszembe! Jártak-e már az Amadeusban Voltak, de nem túl sokan és sokat Ezt a kérdést tettem fel barátomnak Bódog Kázmérnak is, aki most érkezett rövid látogatásra hozzám, és ő is azt mondta:
- Nem, még nem jártam az Amadeusban! De most éppen itt az Amadeusban ülünk és fejtsük meg!
- Egy úriember, talán zenész, én legszívesebben Mozarthoz kötöm. - mondtam.
- Úúúgy? – nyújtotta el a választ Kázmér, mintha éppen egy választófejedelem mondta volna, miután Mozart befejezte játékát…Úúúgy kedves Mozart, nagyszerű…!
- De mit keres itt Amadeus Mozart?- fordítottam vissza helyzetet a kisvárosi kávéházra figyelve.
- Nem tudom. Derítsük ki! –javasoltam, elindultunk a gondolatok szűkre szabott és rejtélyes ösvényén.
- Hát, akkor nézzünk szét az Amadeusban, itt az ideje, hogy megtekintsük, mert történéseink, amiket most sorba elbeszélek mindig innen indulnak ki. Itt születtek meg, itt mesélték el nekem, én meg továbbadom, mert itt időnként van hallgatóság is, akik elszürcsölgetik a kávét, ami nagyon finom, megesznek egy sütit, egy kis bájcsevely, és minden megy a maga rendjén. De csalódás ne érjen senkit, ezek a történetek nem Mozartról, hanem egy alföldi kisvárosról szólnak, ott estek meg azok a dolgok, amit itt előtárunk. A kávéház közepén van egy kiszolgáló pult, rajta kávéfőző, italok, poharak és egyéb kellékek. A falakon leginkább a régi kisváros kinagyított képeslapjai díszelegnek, s ezzel adják meg az alaphangulatot, az eltüntetett múlt utáni vágyat. Érdekes ebben a városkában egyre több helyen kerülnek a falakra ilyen képek. S néha titokzatos módon feltűnnek frakkos urak, hosszú földig érő ruhában pózoló hölgyek, kalapban, mintha idejönne a múlt.
Az Amadeus a főtér - ha egyáltalán fő tér a főtér -, egyik kellemes kávézója, egy hajó vagy csdak bárka a múlt és a jelen között. Itt még falatozni, eszegetni is lehet, ha megéhezett az ember, mint egy régi fogadóban. Szép, régi épületegyüttese ez a városnak. Mellette van egy francia pékség, és Göndös órásmester boltja és egy utazási iroda. Aztán odébb ásítozik, mint valami unatkozó sárkány, az Alföld Szálló omladozó, romladozó kitört üvegszemű épülete. Egy letűnt, szomorú kor emléke és még mindig itt sündörgő szelleme, ami sivárrá tette a várost. S vannak emberek.
Bódog Kázmér! Ő az, akivel néha beszélgetek, utazó és tanár, de újságot is ír. Olyan ittmaradt bohém. Vele szoktam társalogni, hogy ne magamba beszéljek, mint a szépreményű képviselő asszony, aki úgy elmélyedt mondanivalója kifejtésében, anno, hogy észre sem vette közönségének állandó fogyását. Talán eszébe sem ötlött Haydn Búcsúszimfóniája, vagyis az ígéreteket illik megtartani, vagy a fizetséget meg kell adni. A zenészek, szép csendben magára hagyták az adós grófot, a híres Eszterházyt..!
Eszterházy megértette a célzást, a képviselőasszony nem értette meg, fel volt háborodva – nyilatkozta a helyi lap szemfüles riporterének. Aztán lassan ő is hazasétált, miközben egész úton dohogott, mint egy kifulladó öreg mozdony.
Apropó szonáta. Az idén Mozart évforduló van többek között (mellesleg Bartók is), ezért is ülünk az Amadeusban talán emlékezni. Mozart a zsenigyerek élete azonban tele volt szenvedéssel, mert zsarnok apja folyton szerepeltette. 1781-ben megírta az Idomeneo-t, s ettől Bécsben élt, ekkor 25 éves volt. Száz év múlva 1881-ben Mikszáth Orosházára látogatott egy fél napra, hogy elcsodálkozzon Gyopároson és a hölgyek átöltözködési művészetén a fürdőzéshez. Nagyot csalódott őkegyelmessége, mert a hölgyek bájaiban nem tudott gyönyörködni, hiszen elrejtették a bájos vénuszi alkatokat előle is. Aztán megízlelte a híres paprikáscsirkét és a rétest, elutazott, vissza se tért soha.
Őszintén megvallom, fogalmam sincs arról, hogy Mozartnak és Orosházának van-e valami köze egymáshoz, még akkor sem igazán, ha már Bécsben járunk. Én mégis ezt a kettőt összekötöm. Jó szorosan kötöm, mert számomra úgy tűnik rejtélyes kapocs ez a kávéház, amely az Amadeus nevet vette fel, amikor felavatták, olyan jó húsz évvel ezelőtt. Különben nagyon kellemes a hely, minden finom, udvarias a kiszolgálás stb.
Ellenben nem mindenki tudja, hogy van valami furcsa is ebben a kávéházban. Ez az idő. Itt egy különös óra mutatja az időt, ami visszafele jár. Itt ül velem Bódog Kázmér, a történetek fontos szereplője, aki sokat mesél, akinek én is elmondom „kitalált történeteimet”, amíg nem járok én is úgy, mint a „nagytervű” képviselő úr, aki megígérte, hogy mesélni fog . De végül soha nem volt ideje.
Vagy ki tudja…Valahol lehet, hogy mesélt. Mintha rémlene valami, hogy kiállt valamilyen épület elé szónokolni. De nagyon meleg volt! A végén sajnáltam, mert mindig nagyon izzadt, s az arcszíne is olyan fakó volt, mint a jóféle fahamú, amiből régen öreganyám mosás előtt mindig lúgot főzött, hogy fehérítse az ingeket, különösen a nagyapámét, mert ő mindig fehéret hordott, olyan kis alacsony gallérút, hogy nem is volt annak csücske. Abban dolgozott, s bizony a sok kosz mind rátelepedett, különösen aratás és cséplés idején.
Bódog nem értette az egészet, s mondta is, hogy zavaros a dolog.
Elolvasta a nagy Író híres könyvét, azt nem jött rá, hogy miért írt az éhezésről, s közben azt mondja, hogy untuk már a szalonnát és a kenyeret.
Aztán miért e kő, s miért éppen Kossuth előtt!
- Nézzed Lajos, mit írnak itt neked…”Itt állt az emberpiac!” Ám Kossuth Lajos messze tekint, oda a katolikus templom felé, s mondja a régi orosházi legendát: „ látjátok onnan jöttem, s akkor erre mutatattam, s azt mondták a jámbor orosházi atyafiak, hogy oda megyek. Pedig valójában én Aradra mutattam „ Ott van a magyar Golgota! Néhány túlbúzgóka azt mondta erre „ Má’ pedig az kő, ide kő egy kő! S lett ide egy nagy kő!
De térjünk vissza az Amadeusba.
Azt kérdezem: leglátogatottabb az Amadeus?. Válaszom, „nem annyira, mint a kocsmák, s ennek oka, hogy aki kocsmába jár az nem megy az Amadeusba. Aki igazán eljárna az Amadeusba annak nincs annyi pénze, hogy naponta beüljön oda”. Hát csak ennyi a magyarázat erre.
Aztán rájöttem, hogy Mozart lehet, hogy mégis tudott Orosházáról. Mert azt mesélik, hogy egykoron ( az is hol van már!) az itteni búzának, és lisztnek szerte Európában nagy híre volt. Azt is mondják, hogy a császári kalács és sokféle ínyenc sütemény ebből a lisztből volt az igazi. Mozart is szerette a finomságokat, ezért szerette Mária Teréziát, kinek fenségesen gyönyörű keblei mindig ámulatba ejtették. Így biztosan evett abból a kalácsból, amelynek lisztje innen utazott a császári fővárosba.
Ennyi rejtéllyel teli az Amadeus, amelynél csak a hajdani Musztafa cukrászda volt titokzatosabb zamatos, omlós süteményeivel, a hihetetlen selymes lágy fagylaltjaival, még Mária Terézia is megnyalta volna mind a tíz ujját Szuli bácsi remeklései után.
Lám itt van egy újabb kapocs: Musztafa Szulimán cukrászmester édesapja Bécsből jött Orosházára, éppen az I. világháború végén, amikor összeomlott a Monarchia. A Musztafa cukrászda is egy kapocs volt Orosháza és Bécs között. De már az sincs. Ahogy múlik az idő, úgy lesz közelebb a végzet, a kiteljesülés vagy megsemmisülés!
Íme most az Amadeus kapja azt a tisztességet, hogy a történések megszületésének színhelye legyen. Talán felébred Csipkerózsika álmából itt minden! Vagy lehet azt mondani aludjon csak minden az idők végezetéig!
Nem, nem, ne aludjék! Ezt a titokzatos várost naponta fel kell fedezni, még akkor is, ha az idő hol erre, hol arra jár!
Tessék leülni, meginni egy kávét, kérni valamit, s elkezdünk az időben utazgatni. Hát ezt teszem, most én is. Csak az órát tessék nézni! S haladunk: hol előre, hol meg vissza! De a világ is ilyen, meg a sorsunk is hasonló: egyszer lenn, másszor fenn.
(2005.)


A Szárazérről elhajózzunk!
( Álomjáték Trianon utáni időkből )
Édesapám hajóskapitány volt.
Gyönyörű szép ember volt kapitányi egyenruhájában, édesanyám ilyenkor mindig elsírta magát, annyira tetszett neki az apám. Édesapám tudta ezt, s hogy a szeretetet erősítse, néha-néha felvette az egyenruhát. Szeretett abban járni. Ilyenkor kedvesen udvaroltak egymásnak, apám bókolt, mint egykoron Vogelweide szeretet hölgyének. Anyám szelíden elpirult, s olyan szép volt az arca, mint a hajnali napfelkeltében a házunk mögött lévő szép tó, a csendben, kecsesen úszkáló hattyúkkal.
A világ legcsodálatosabb panorámája itt volt a mi kertünk alatt, még akkor, amikor a Gyopáros-tó a maga természetességében pompázott. S aztán ott volt a Száraz-ér.
Micsoda víz!
Kész csoda, ott sorakozik az egész magyar hadiflotta, miután Trianon után, átvezényelték az új csehszlovák-magyar határtól ide a Száraz-érre.
Ez még 1920-ban történt, amikor Párizsban rájöttek, hogy a magyarok tengerészeti bázisa az Ipoly folyón van. Egyből határfolyó lett, s kitiltották hajóinkat, tengerészeinket a térségből. Átvezényelték ide, mert itt azt mondták, hogy csodálatos lehetőség van mindenre.
Így lett Orosháza hajózási bázis. Egy időre román felügyelettel történt mindez, hiszen idetelepedtek a városba katonástól, s csak 1920 tavaszán indultak haza.
Aztán tovább fejlődött a dolog.
Orosháza lett a bezártság városa, de egyben az üveg fellegvára. De nem épült üveghegy csak ígérték, de azt nem kell mindig megtartani.(De volt hegynyi selejtes üveg, veszteséges is volt a gyár…)
Apám egy reggel, úgy nyolcvan évvel ezelőtt, felvette kapitányi díszes ruháját. Bajuszát kipödörte, torkát megköszörülte, s azt mondta:
- Ideje lenne hajóra szállni! Megöl ez a tétlenség.
- Hová mennél már megint – szólt a nagymama – hiszen a zsilipeket lezárták, nincsen víz!
- Az más, de nekem miért nem szólnak, hogy mikor mehetek már! Még a legénységet is össze kell szedni, mert biztosan elmentek megint kukoricát kapálni… - dohogott apám.
Anyám szólt, hogy menjünk reggelizni, mert mindjárt indulni kell az iskolába, de mivel vasárnap van, így az iskola elmarad, de nagyanyám addig elfelejtette, hogy vasárnap nem megyünk az iskolába.
Reggelihez ültünk..
Az asztalon frissen sült ropogós zsömlye, házivaj (Juliska néni hozta Cinkusról a tanyáról Tercsi ángyikámtól), minden úgy volt egy szempillantásnyira, mint azokban a régi, szép időkben, amikor az akácillat tavasszal úgy el tudta bódítani a lányokat, hogy zavarukban még a nevüket is elfelejtették, s csak szárnyaltak volna a magasban, mint a gólyák, hogy fészket rakhassanak egy-egy terebélyes kémény tetején. S csak bizsergett a bőrük, érintésüktől pedig az ember szinte áramütést kapott.
Családi fészket akartak rakni. Ők megtelepednek itt, mert ha menni akarnak csak szárnyat bontanak, s ott a végtelen levegőtenger, röpülhetnek. Ámbár az is igaz, hogy manapság már a repülés is veszélyes, mert lopakodó kémrepülőnek nézik még a gólyamadarat, aztán bumm, lelövik. Így kevesen is vannak azok a gólyák, akik itt fészket raknak.
Mert nehéz idők jöttek!
A gólyák pedig lassan és folyamatosan elmennek, de el ám’.
A világ többször megfordult tengelye körül, még a mágneses pólust is át akarták rakni, mint ahogyan az Jeniszej folyó irányát is meg akarták változtatni, hogy ne északra folyjon haszontalanul, hanem délre, öntözze a sivatagokat. Az Amu-Darját elvezették, az Aral-tó ki is száradt már. Ott rozsdásodnak a homoktengerré vált földtekenőben a hajók.
De itt is voltak ilyenek, ha nem is pontosan azok, de világrengetések…
Volt erre azért többször is földosztás, aztán jött a visszavétel. Jött az olajbányászat, s megromlott az ivóvíz., üveggyárat is építettek a világhírű búzaföldek helyére, oda a híres kenyér.
Csúfolódások voltak ezek, a megalázások hétpróbái... vagy ez a városiasodás ára!
Kubla kán, a tengerész is rácsodálkozna erre a világra, mert ilyent ő sem látott, pedig az ő hajója sok tengert szabdalt, de ő angol kapitány volt, s nem magyar. De lehet, hogy nem is angol…csak Wordswort tette volna azzá, még a nagy klasszikus romantika korában, hanem ő volt a tatár kán…
Apám reggelizett.
Apám lassan evett, egy hajóskapitányhoz illően.
Komótosan kettévágta a zsemlét, hallgatta, amint herseg a kés a friss, illatos cipócskában. Aztán ketté vette a kerek zsömlét, rátette a kistányérra, majd egyenként megkente vajjal, a másik felét is kézbe vette, arra tett két szelet szegedi szalámi-karikát, a vajas részre egy szelet sajtot, azt a komlósi piacon vették. A két fél zsemlét összeborította, aztán ízlésesen beleharapott. A zsemle szinte muzsikált, ahogy a fogak ráharaptak, s illatozott, olyan finom cipóillat járt át mindent.
A tejeskávét lassan kortyolgatta a zsemlefalatok mellé.
Anyám szerelmetesen nézte apámat, ahogy evett.
Én is lassan utánoztam mozdulatait, szertartásait. Mozdulatai, bennem is élni kezdtek.
Ezután megismétlődött minden, csak most nem szalámis vajas zsemle volt a finom falat, hanem vajas-mézes zsemle, és még egy csésze tejeskávé.
Befejeztük a reggelit.
Lehet, hogy ez volt az utolsó reggelink, így együtt.
Jönnek elő az emlékek, keresem, mert a Szárazérben már elapadt víz, s az emlékezés is elapad.
Ez már régen volt. Talán igaz sem volt, mondhatnám, mint a mesében szokták mondani volt.
Apám hajóskapitányi egyenruháját és a hajóját is rám hagyta.
Csak úgy !
De nincs víz.
A hajó mélán áll a kikötőben, de már inkább a homokon.
Lassan én is átadom a fiamnak, ahogy elnézem már ő sem hajózik innen ki sehova.
Ez a hajók sorsa, ha elfogy a víz, ez a mi sorsunk, mert megbüntettek azért, hogy hajózni akartunk.
Mi ne hajózzunk, legfennebb lovagoljunk, de már azt is jobban csinálják mások.
Kimegyünk a héten a Száraz-érre, ha nem esik az eső –a sár miatt-, mert meg kell mutatnom a fiaimnak azt a helyet, ahol apám háza állt, de út már nincs. Az idő betemette az utat. Jaj azok az utak… Ma már, de jó lenne, ha tudnánk néha az utat. Valaki megmutatná!...
Talán a nagy diófa még megvan?
Lehet, hogy kivágták a cigányok, mert a többi fát már elhordták a tavaly télen.
Isten ’uccse, mit lehet tenni !
Semmit.
Alföld.
Lapos. Laposabb. Még laposabb.
Mégis!
Egy szálló és nagyon híres étterem volt ezen a vidéken.
Az sincs.
Emlékszem apám nagyon szerette az Alföldben a szép halvacsorákat.
Jobban nem értett senki nála a társasági vacsorákhoz, különösen a halakhoz. Ezt még a boldog békeidőkben tanulta meg, akkor még adtak az etikettre.
Meg különben is egy hajóskapitánynak tudnia kellett, hogy a társaságban hogyan illik megjelenni, szórakoztatni, beszélni, véleményt formálni…
De aztán az ilyen tudás bűn lett.
Vacsora után mindig dalolt, mert jó hangja volt.
Jókat tudott mulatni is.
Odajött a cigányprímás, és megkérdezte:
- A megszokottat húzzuk?
- Azt! – vágta rá apám.
S aztán felállt és énekelt. „ Zúg az erdő, zúg a nádas….”
Csodálatos hangja volt, mint egy operaénekesnek Milánóból vagy Velencéből…? Mindegy.
De mégsem lett az, inkább hajózott erre-arra az Adrián, meg a Földközi-tengeren. Aztán elvesztettük a háborút, apám is vesztes lett, s kapott itt egy hajót, hiszen utolsó hajóútján olyan sebesülést szerzett, hogy vízre szállni kapitányként már amúgy sem lehetett volna.
A világnak ebben a kicsiny szegletében még a víz is ritka, ami volt, azt is elküldték másfele. Nekünk már se víz, se hal. Már az Alföld sincs. A Szárazér? Csordogál… tavasszal. A hajóra meg már ki is emlékszik!
Talán volt az is.
Talán édesapám hajóskapitány volt.
Én is szerettem volna hajózni.
Egyszer hajóztam már
Krétára.
Aztán én is kikötöttem.
Nem kaptam hajót. Nem kaptam semmit.
Reggelire nem hoznak már friss ropogós zsemlét meg írósvajat sem.
- Ez már ósdi, inkább valami mást - mondták.
Gondoltam építek egy hajót.
A Szárazéren kellene vízre tenni koratavasszal, amikor van víz.
Aztán úsznánk.
Úsznánk a hajóval, motoroshajóval le egészen Tótkomlósig, onnan tovább a Marosig.
Mert oda elvisz a Szárazér.
S onnan tovább
Szegeden megpihennénk.
Vételeznénk az útra ennivalót.
De leginkább egy jóféle halfőző bográcsot kell venni, mert mindenféle dunai hallét akarunk készíteni.
Előbb a Tiszában fogott halból szegedi-halászlét főzünk.
Finom alaplevet előbb, sokféle apróhalból. Aztán átpasszíroznánk. A hagymakarikákkal – jó bőven – feltennénk főni a vizet, bele az alaplét megszórni e vidéken termő paprikával, s bele a haldarabokat. Így főznénk vagy 40 percig, majd lehet kanalazni a finom halászlét.
Aztán szerb hallevest.
Bolgár hallevest.
A Deltában pedig megfőznénk a lipován hallevest. Az más, egészen más, mint a mi szegedi hallevesünk.
Abban is van vöröshagyma karikára vágva, de adnak hozzá leveszöldséget, zöldpaprikát, paradicsomot, feketeborsot, pirospaprikát tejfölt és babérlevelet is. Ők is főznek alaplét, abban aztán puhítják a haldarabokat, végül tojássárgájával, tejföllel eresztéket adnak hozzá. Ecettel még egy kicsit savanyítják. Csipetkét is szaggatnak bele.
Állítólag apám is szerette, mert ő a halleves minden változatát ismerte, amit a Duna mentén főznek. Mindig azt mondogatta, hogy a Duna lelke a hallében van, ezért kell megkóstolni. Meg minden hallé olyan mint az ott élők lelke. A hallével őket szereted meg, s lesztek barátok, hisz egy asztalhoz ültünk-.
De ma már ő sincs. Elhajózott.
Én is hittem ebben, lelke van a víznek, mert a Delta vizében is van egy kevéske a Szárazér vizéből.
Változik a világ.
Változik minden.
De azért szép mese, hogy hajóskapitány volt az apám, s volt itt egy hajó is, sőt itt volt a hadiflotta.
A tavaly tavasszal akkora víz volt a Szárazéren, hogy valóban hajózni lehetett volna egy kis hajócskával. De nem mentünk.
Különben is ilyen helyen tilos hajózni, mert könnyen megfeneklik a hajó, de még a csónak is. De a hatóság sem engedi, mert a hajóknak műszaki vizsgát kell tenni, meg adót kell fizetni a városnak is, meg a kormánynak is, így megbénulnak a hajók.
A vágyak hajói is homokpadra akadnak fel itt mifelénk.
Ezért, hát barátaim a Szárazéren ne hajózzunk!
Menjünk ki az Adriára, a Földközi tengerre. S tovább, mint Odüsszeusz tette!
Gibraltárnál ott áll biztosan apám, mert ő is itt hajózott el, mint Odüsszeusz, s aztán nem tért haza… Odüsszeuszt is hiába várta már Ithakában Pénelopé…
Édesapám ott áll a gibraltári sziklákon, kapitányi egyenruhájában, s integet a távolódó magyar hajóknak. Hajóznak, elhajóznak a magyarok…!
Anyám sokáig várta…mindhiába, aztán ő is utána hajózott egy sajkán…. Többet nem hallottam Róluk! Elvesztettem őket is!
(2006)

(Szárazér a Hajdu-völgyben)

Egy csésze kávé

Vidéki, alföldi, mozdulatlan kisváros.
Csendes, nyári, hétköznapi délelőtt.
Tíz órát mutatott a templom toronyórája.
A meleg szétfolyt az utcákon, s mindent beterített, mint amikor egy évvel ezelőtt egy forró szél idehozta az afrikai sivatag lisztfinom porát. Átjárt mindent. A meleg úgy belopakodott a városba, hogy nem lehetett sem éjjel, sem nappal szabadulni tőle, olyan volt, mint az olvadt viasz, mely ráragadt a bőrödre.
Bálint tanár úr és felesége pihenni ült le az újonnan megnyílt kávéház teraszán. Előtte megnézték az árlistát, mert be kellett osztani a kevéske pénzt, s a tartalékhoz nem lehetett nyúlni, mert hátha történik valami, s akkor is tudni kell fizetni.
Már vagy két éve tervezgették, hogy ezen a nyáron két-három hétre elmennek Párizsba, megszállnak egy olcsó szállodában, és bebarangolják a várost. Aztán mégsem sikerült, mert közbejött egy betegség, s az igen sokba került. Így ezen a nyáron is itthon "nyaraltak".
Bálint tanár úr, tíz évvel ezelőtt, egy iskolai kirándulással három napot töltött a művészetek fővárosában, s azóta nem tud szabadulni a gondolattól, hogy oda visszatérjen. A tanórákon már százszor mesélt Ady, Radnóti, Cezanne, Manet, Picasso, Chagall, Hemingway, Aznavour, Edith Piaff városáról. Hallotta a verssorokat, maga előtt látta a képeket, ott muzsikált benne a zsongító bódító sanzonok sora, muzsikája. A Montmarte, a Plastiqualle, az Arc de Triumf, a Szajna, a Notre Dame varázsa mindig szédítően magával ragadta, pedig csak a verseket olvasta, inkább szavalta diákjainak: "ősz húrja zsong, jajong, búsong a tájon…", vagy " Párizsba tegnap beszökött az ősz, Szent Mihály útján suhant nesztelen, Kánikulában, halk lombok alatt, s találkozott velem…". S ilyenkor mindig elnézett valahova messze, gondolatai, hangulatai szárnyán repült valami szédítő magasságba, titokba, rejtélybe.
Most is, ahogy ültek a kávéház teraszán, már-már szárnyalni kezdett, s a versrészleteket mormogta…
Szinte el is felejtette, hogy az idén is, mint annyiszor már, itthon maradtak." Mert a tanári fizetés, a vidéki értelmiségi lét, a szellemi felfrissülés… az mind blöff, mert nincs is a tanárnál kiszolgáltatottabb ember az értelmiségiek között…"- filozofált magában, s méla szomorúsággal nézte a kisváros álmos létét, mozdulatlanságát. Ideszokott már, s tudta, itt már semmi sem változik, az ő élete is ilyen lett. Ez a balkáni magány. Aztán elmélázott az ellentéten, hogy mégis van benne valami szép, amikor diákjai emlékeznek rá, s felidézik azokat a szép vagy inkább az emlékek szárnyalásán megszépült órákat, közös kirándulásokat az országban, Erdélyben és sokfelé…. "Ah, csak álom és becsapás minden…" szűrte fogai közt a mondatot kicsit keserűen. A felesége ránézett:
- Szóltál? Valami baj van ?
- Áh semmi, csak elfeledkeztem egy kicsit… - válaszolta.
- Maradunk még ? - kérdezte aztán újra a neje.
- Egy kicsit, talán… igyunk még egy kávét.
A két kávé még belefért a kiadásba, pedig már ettek két-két gömb fagyit is, bár abból az egyik az "Alföld gyöngye" fantázia-kehely volt, 800 Ft-ért, a másik csak sima egy kis díszítéssel, rácsorgatva az egészre egy kis csoki, 200 Ft-ért. Ezer Ft mindjárt ugrott, de ma eldöntötték, hogy nyaralnak, s ezt megengedik maguknak. A kávé már csak olyan ráadás volt. Mondván, "Ma kirúgunk a hámból, képzeljük magunk Párizsba!".
Megitták a kávét, apró kortyokkal, s közben Bálint tanár úr elszívott egy cigarettát.
Lassan, az óra mutatója a tizenegyeshez közeledett.
Már fizettek, s indulni kezdtek volna, amikor nagy lendülettel az üres székre mellettük lecsapta magát egy sportos, divatosan öltözködő harmincas- harmincötös fiatalember, olyan kigyúrt izomszekrény. Rövid divatos sörtehaj, egy ujj nélküli póló, a jobb vállán és felsőkarján egy tetovált sárkány hivalkodott.
Nagy lendülettel köszönt:
- Jó napot, tanár úr
- Jó napot! - volt a válasz, s szemlélgetni kezdte a tanár úr a hirtelen jött urat, akit bizony nem ismert meg.
- Demeter vagyok! A "Lessz Demeter", hiszen tudja én még az érettségin is két sz-t írtam a lesz szóban. S az iskolában minden tanár így emlegetett, hiába ezt nem tudtam elhagyni azóta sem…,de ez most már tudja, a titkárnőm dolga - mondta egyszuszra.
- Valami rémlik - mormogta Bálint tanár úr, s úgy tűnt mintha valami sejlene is, bár a helyesírással annyit küszködött diákjaival, hogy ilyesmire már a végén oda sem figyelt. S különben is az utóbbi tíz évben kit érdekel már a helyesírás, a szép magyar beszéd…
- S aztán, hogy van tanár úr? Még mindig csak tanít?
- Igen, de már nem ott …
- Nocsak, el sem hiszem… Aztán ömlött belőle a szó - Emlékszik tanár úr az érettségi szóbelire? Azt mondtam, hogy Ady írta Az ember tragédiáját, Vörösmarty pedig a Talpra magyart…- s aztán csak úgy belevigyorgott a nagy magyar alföldi lusta melegbe.
- Vagyis a Nemzeti dalt… Most már beugrott, emlékszem az esetre, nagyon emlékszem… S az elnök mégis átvitt az érettségin! - mondta a tanár úr.
- Úgy van!… Hallottam, hogy maga nagyon tiltakozott a dolog ellen, de aztán az igazgató, úgymond "meggyőzte"…
- Igen… igen…, de hagyjuk az egészet olyan régen volt.
- Régen bizony!
- S most ? - kérdezte Bálint tanár úr.
- Vagyok, vagyogatok… De tudja, az irodalmat azt nem szeretem, de a tartalmakat, az aktuális tájékozottság miatt mindig elmondja a titkárnőm. Mert azért csak kell mutassa magát az ember, hogy nem olyan sült…
- Bizony… bizony…- bólogatott Bálint tanár úr.
- S a tanár úr? Csak így itthon, ebben a melegben… ? - kérdezte hajdani "diákja", de Bálint tanár úr nem tudta mit válaszoljon erre. Egy név után kutatott, aztán motoszkálni kezdett emlékezte mélyén valami….. Hirtelen megvilágosodott minden. Ő a Zászlós Demeter. Nagy ember fia volt. Hm… Zászlós Demeter… aztán hirtelen ránézett.
- Zászlós Demeter… hallottam rólad, mondják, nagy ember lettél
- Úgy bizony, én vagyok az…Én nem köszöntem meg akkor, pedig tudom, nagyon prüszköltek magára…a nyakassága miatt… Na, üsse kavics, fátylat a dologra. Már úgy sem érdekes… Üzletember lettem… Nem panaszkodom… Most jöttem haza Párizsból. Üzleti út…rohanás, tárgyalás, protokoll… tudja, hogy van ez…- aztán hirtelen váltott - Tudja tanár úr, magának is váltani kellett volna, s hagyni az egészet, a kölykökkel nyavalyogni… Az nem pénz…Az csak alamizsna…Pedig magának volt fantáziája…
- Jól van fiam ez így, nyugodtan tudok aludni.
- Az lehet, de azt most is kiszámolja, hogy megihat egy kávét, vagy sem… De ne szaporítsuk itt fölösleges elmélkedéssel a dolgot. Tanár úr most a vendégeim. Mit kérnek?
- Köszönjük, de mi már éppen indultunk…
- Na nem ! Nincs vita! Nézzünk szét a finomságok között - s intett a felszolgáló-lánynak, s kért egy árlapot. Ital?
- Köösz… ismételte volna, de szavába vágott
- Mondtam már, most a vendégeim, nem szeretek egyedül ücsörögni, Egy órakor lesz egy tárgyalásom itt a városban egy beruházásról. Ez itt új? Jó helynek látszik, már régen jártam erre…
- Nem régen nyílt…
- Jó ízléssel rendezték be, egy kicsit párizsias a hangulata…
- Valóban? - kérdezett rá a tanár úr felesége.
- Határozottan olyan…
- Mi az idén éppen…. - kezdte el a mondatot Bálint tanár úr, de nem tudta befejezni, hozták az árlapot.
- No, lássuk, mi a felhozatal. Megvan. Kezdjük egy finom koktéllal. Egy kis párizsi hangulattal, hisz onnan jöttem most. Ez jó lesz: Marie csókja. Ez kellemesen hűsít, s feldob bennünket. Aztán úgyis mindjárt dél van, együnk is valamit, egy franciás salátát articsóka-szirmokkal sajtbundában, s egy kevéske szarvasgomba díszítéssel, aztán kevéske lazac roston krumlipürével hercegnő módra. Végül jöjjön a Madame Pompadour szelet, jó sok tejszínhabbal…
Bálint tanár úr meg sem tudott szólalni, olyan gyorsan történt mindez. Tulajdonképpen inkább elment volna feleségével együtt, de valami mintha odaszegezte volna a székhez. Egyre inkább eszébe jutott az érettségi vizsgazáró-értekezlet, nem hitte, hogy előtör belőle az akkori megalázó érzés.
Mire mindent kihoztak fél tizenkettő volt.
Éppen delet ütött a toronyóra, mire befejezték az evést, ami valóban ízletes volt.
- Egy kávét még? - kérdezte Zászlós Demeter.
- Már ittunk… a vérnyomás is magas…- próbált hárítani a tanár úr.
De mire ezt határozottabbá tette volna, már meg is rendelte a három kávét tejszínnel és egy-egy kis konyakkal…
Aztán megcsörrent a hajdani tanítvány telefonja.
Felállt.
Odébb sétált, hosszan vitatkozott valakivel, majd elindult gyors léptekkel az utca másik oldalára, beszállt a fekete Audiba, s elviharzott.
Kihozták a kávét és a konyakot.
A tanár úr és felesége értetlenül nézett egymásra.
- Ez elment - mondta a tanár úr.
- Biztosan visszajön - vigasztalta a felesége.
- Ő?
- Hát el se köszönt, meg fizetni is kell…
- Mindegy, igyuk meg a kávét, mert kihűl…
Telt az idő.
Már fél órával múlt dél.
Jött a felszolgáló kisasszony:
- Az az úr rendelt…, talán elment…, tanár úr most a fizetés…?
- Úgy tűnik lelépett… - mondta.
- Hozhatom a számlát? Egy kicsit sok lesz…?!
- Mindegy…
Aztán sarkon fordult.
- Vajon mennyi? - kérdezte a felesége.
- Egy tízes biztosan…
- Akkor most nem fizetjük ki a csekkeket?
- Lehet…
Aztán hallgattak.
Hozták a számlát. Tizenkettőezer-háromszáz…
Az asszony elővette a borítékból a pénzt.
A postai befizetés most elmarad.
Háromnegyed egyet mutatott a toronyóra.
Elindultak a kisvárosi tikkasztó melegben, s mintha forró viaszban lépkedtek volna, úgy haladtak…
- Kellemes hely lehet Párizs! - mondta egy kicsit szomorkásan Bálint tanár úr felesége.
- Igen… Nagyon kellemes…- s nyelt egy nagyot.

(2004.)




1925-ből való kép az Alföld konflisokkal.


S még egy kép ugyancsak 1925-ből