VERSEIM kötetben

Elmúlás…(Orosháza, 2008.)      (Fülöp Béla felvétele















Fájdalom (Szervatiusz Tibor alkotása) Fotó: Fülöp Béla






Az öreg citerás
Arany  János után szabadon

„Öreg tanárnak van egy citerája,    
 mikor a bánat nagyon megszállja
veszi  a kopott, rozzant szerszámot
s múlatja magát a négy fal között.

Nem érdekli, hogy van-e hallgatóság
hisz ma már ő sem divatos jószág
pengetve, régi időket idéz csak már,
Mulandó idő gyakran elszakad bár.

Ujjai fáznak, összegémberednek,
a húrokat pengetve iskoláról regélnek,
ám odalett, bohóság, szőkeség, illat
fáj már a volt,  eltűnt minden mi ringat

Tanárként, dalosként már nem sokra számol.
Ami elmúlt számolja, naponta  csomagol,
ám  a fiatalság vágya néha felfűtik
ilyenkor szokta melengetni fázós ujjait.

Csak a hangszer marad, gyakorolni kéne
lehet, hogy hasznát veszed végre,
ha esténként kiülsz  az Árpád-kertbe,
kalapodba kerülhet néhány odavetett  pityke.
2013.


Pillanatsuhanás

S
árkány repült énfelettem,
Ízeimben megremegtem.
Szürke égen, nincs már felhő
Ládd az időt, ami eljő’!
Mondom neki várjon, várjon,
Futó csikóm szaladgáljon.
Bólint erre: „ Lám az öreg.
Nekem mondja, álljak itt meg!
Megpróbáljam, egyre, egyre
Kapaszkodjon még a hegyre.
Nem is a hegy az érdekes!
Egy faágat esmét levett!.
Azt az ágat  úgy faragja,
pendüljön még a fa hangja.
Sólyom madár vijjogva száll,
Lelkem köröz, mint a madár.
Helyet keres, fészket rakni,
Még maradni, még maradni!
Nem akarja még elhagyni…






Nagycsütörtök

A
 kín szobájába zárva
megtapasztaltam a fájdalom maximumát
miközben élek, hát rájöttem
még többet is el lehet viselni.

Magamba zárva élek, s
megidézem a   hűtlenséget.
Megtapasztaltam az egymásra taposás kínját
s voltak társak, kik csak voltak.
Mert : János becsapott
rútúl félrelépett és döfött, kése
hátulról érte a lelkem.
S jött a nap, de János
messze jár, ideje nincs.
Péter elutazott
Pál zarándokol
közeleg a nap….
kigyúlnak az esti fények.
az Árpád-kert felöl  lágy zene omlik
senki nem mozdul

Hetven

(Magam mulattatására)

H
etven év, nem semmi,
Azóta csak lenni
Bizony, bizony

Hetvenedik éve, azám
Még mindig tépnek
hazám!

Alig jöttem e világra,
Háborúba ment a fránya
Szegény magyar!

Elvesztettük a háborút,
Kaptunk újabb „Trianont”
Kellett nekünk?

Mi voltunk az „okosok”
Legyőztek a vörös  kosok
Hatalmasok!

Amink volt,  mind elveszett
Jött helyette a gyűlölet
Elég, Elég!

Ellopták a haza illatát,
Hársfasorok hangulatát
Nahát, ahát!

Hetven évem igazán
Tettem-e érted szép hazám
Nosza, nosza.

Elrepült, mint egy röpke nyár
Kit érdekel, ért-e kár!
Senkit, senkit!

Hetven évem szép idő
De elkerült a boldog jövő
Azám, azám!

Hetven éven át a félsz
Velem volt mindig ez a vész
Velem, velem!


Nosza drága hetven év
Élj soká, de kicsit még
Maradj, maradj!

Boldogabb már nem leszek
Csak egy dologban hihetek
Az ég, az ég!


Van még dolgom rengeteg
Elmondani ki mit nem  tett!
Bizony, bizony.

Tanú lettem tanú ám
Vallani kell bizony ám
Muszáj, muszáj.





Életem morzsái – avagy leltározási kísérlet
1.
F
ővárosi gyermek voltam, hisz Erdélyország fővárosában Kolozsvárott kezdődött e földi életem: Kolozsvárott 1939. július 23-án születtem. Akkor már több mint húsz éve a román impérium fennhatósága alá került a város. Őseim a családi titkok homályába vesznek, csupán két nagyanyámat ismertem személyesen, a többi  rokon, ős mind a ködbe vész. Olyan mint a titokzatos történelem.
Emlékeim ebből az időből: vasárnapi ebédek a Mikó-kertben, hol a klinikák mellett lakott Ilonka mama anyai nagyanyám, s havonta egyszer vasárnap nála ebédeltünk. Ő az egyetem laboratóriumában dolgozott laboránsként, s ott lakott a Mikó-kertben, szolgálati lakásban. Mi akkor a város keleti felében a Kerekdomb alatt laktunk. Ilonka nagymama, vagy ahogy mondtuk a kolozsvári nagymama, (apai nagyanyám Sárika mama volt a szamosújvári nagymama) vendégei voltunk. Apám ilyenkor a nyakába ültetett, s elindultunk  Kerekdombról  a belvárosba. Átmentünk a vasúti felüljárón, elmentünk a piac felé, aztán a Szamos hídján átballagva, a Fellegvár alatt , szépen elértünk a főtérre. Ott ékesedett a Szent Mihály templom, hol egykoron engem is megkereszteltek, s mi  Mátyás templomnak mondtuk, merthogy szerintünk csakis Mátyás király építethette, akinek szintén  ez a város a szülővárosa.
Az ebédek szokványosak és csendesek voltak, nekem inkább unalmas, Ami izgalmas volt, hogy nagyanyám szolgálati lakásától nem messze egy vasajtón keresztül az épület alagsorába lehetett jutni, ahol hatalmas medencékben békák és halak voltak, amiket a klinikán gyakorló orvostanhallgatók boncoltak, tanulván a mesterséget. Ide be-bejártam nézdelődni, de egyszer már 1944-ben egy légitámadás érte éppen az épület ezen részét, s nagy szomorúságomra a medencék megsemmisültek. Mi akkor valamennyien nagyanyámmal voltunk a szobában, oly gyorsan jött a légitámadás, hogy a szirénák még el sem hallgattak máris potyogtak a bombák. Aztán bejöttek az oroszok, s minket bezártak a klinika krematóriumába. Két hétig ott kuksoltunk, naponta egyszer osztottak ennivalót, ami emlékeim szerint tisztességes és ehető volt.
Korábbi időkre visszatérve, amikor még apám is otthon volt, mert 1943-ban bevonult ő is. Cegléden volt, aztán Budapest védelmére rendelték őket, ahol 1945. februárban fogságba esett.
Tehát a vasárnapi ebédek.
Az ételek közül a húslevesek íze rémlik, s benne a puha, omlós, különös zamatú grízgaluskák. Aztán még bizonyára volt valami finom, de én a húsokat gyerekkoromben nem ettem meg, így emlékem sincs,  A végén jött a madártej frissen sült, még szinte meleg mazsolás kaláccsal.
2.
Kolozsvár a fellegvári panoráma él bennem. Kisgyerek koromban is gyakran jártunk ide, s csodáltuk szeretett városunkat. A városról apám mesélt, s vitt, mindig körbe, hogy a látnivalók, az évszázados emlékek belém vésődjenek. Leginkább a nyakában ültem, s mindig Mátyás lovasszobra előtt kezdtük a sétát. Megálltunk a szobor előtt:
- Jónapot felséges királyom!, mondtuk apámmal,és egy kicsit meghajoltunk előtte. Aztán apám elmondta. hogy a mellékalakok a magyar történelem nagy személyei: Magyar Balázs, Kinizsi Pál, Báthori István, Szapolyai János.
- Ládd-é kardom az ölembe, most nem emelhetem győzelemre! -  mintha ezt mondta volna egyszer Mátyás, de mi továbbmentünk s díszes Városháza utcájában. Ott is szétnéztünk egy kicsit, majd végig a hajdani Magyar utcán, s betértünk a híres családi sütődébe, Darvasékhoz , ahol  a város  kedvelt  süteményét a vargabélest kóstoltuk meg. Hát ilyenek voltak a kolozsvári séták apámmal. Anyám ilyenkor javában főzött, mert mire hazaértünk, ott volt az ebéd az asztalon, amiből a legjobb a vadasan elkészített nyúl  zsemlegombóccal emléke maradt meg bennem. Nekem a szósz és gombóc együttléte ma is a boldog harmóniát idézi. De hát Kolozsvár is odalett, mert mi elköltöztünk onnan…Mentünk tovább, vándoroltunk. mint az ős-pásztoraink.
-

3.
Nagykároly lett életem új állomása, 1949-ben.
Egy hétig utaztunk egy marhavagonban Kolozsvárról Nagykárolyig. A kolozsvári orosz-román megszállás után szinte semmink sem marad 1944-bent. Lakásunkat teljesen kifosztották, miközben anyám és két húgom társaságában Ilonka nagymamánál húzódtunk meg a klinikai  lakásán. Apám is hazajött a háborúból 1946-ban, s aztán úgy változtattak életükön, hogy Nagykárolyba költözünk, az új világot építeni.
Mikor megérkeztünk Nagykárolyba, hogy melegedjünk egy kicsit, bevittek bennünket a vasúti  forgalmi irodába, hiszen ez már november eleje volt, első élményem a kenyér volt és a meleg. Ilyen kenyeret én még soha nem láttam. szép cipó, illatos, fehér és foszlós, mint a kalács. Az íze ismeretlen és mégis csodálatosan varázsos volt.
A szolgálatos vasutasok falatoztak éppen szalonnát és kenyeret, ettek, lilahagymával. Készítettek kis katonákat, s minket is megkínáltak. Úgy bekapkodtuk a falatokat, hogy mire  magukhoz tértek, már a morzsákat is felszedtük…Éhesek voltunk!
Új életünk Nagykárolyban a Gencsi utcán kezdődött, Dukász Anna Marosvásárhelyen játszó jeles színésznő szülei házában a hátsó traktusban helyezkedtünk el. Két szoba és a konyha, kicsi kamra, lett a birodalmunk.
A porta első része tele volt gyümölcsfával, különösen emlékezetes maradt számomra a bejárati kiskapunál óriásivá nőtt sárgabarack fa. Illatos és zamatos volt. Mikor már jól megérett, Dukász bácsi nekünk is adott egy-egy kiskosárral, hogy ne kelljen stikában elcsenni egy-egy barackot. Azt mondta mindig, kérjetek és ne lopjatok. Morcos ember volt, s bizalmatlan. Nem szerette, hogy itt vagyunk…
A portához tartozott egy hatalmas kert, kukoricát termeltek benne. Itt mindig lelopakodtunk a kert végébe, ahol már a városi sportpálya része az ún Löverdő volt. Bokrok, hatalmas fák, igazi paradicsom nekünk, ahol ágakból sátrat építettünk, s itt játszottunk.
Hamar befogadott engem a károlyi gyerekközösség, s mindennapos vendég voltam Silimonéknál, Karácsonyiéknál, Tóth Karcsinál, Komáromi Janikánál, Kovács Ottónál, s gimnazista koromban a lányos házaknál rendezett zsúrokon (Ludescher Edit, Czili Éva és másoknál  is ott voltam. Nem tudom miért, engem nem kezeltek idegenként….

4.
Érettségi után 1956-ban szakmát tanultam vasöntő és formázó lettem, s közben megtanultam egyszerűbb munkákat végezni az esztegapadon. Mesterem T. Lajos bácsi nagyon emberséges szaki volt.  Közben felvételiztem Kolozsváron a jogtudományi egyetem levelező tagozatára, ahova felvételt is nyertem. Három évet végeztem el a jogon, s aztán abbamaradt, mert közben a Bolyai egyetemet egyesítették a román Babessel a használt nyelv a jogon csak a román lehetett…
4.
Életem negyedik  állomása Bukarest és ismét Kolozsvár lett.  Elég korán kezdtem írni újságoknak, s így egyszer kerestek (Henkel Tibor főszerkesztő), hogy lennék-e újságíró! Olvasták írásaimat az Előrében és a Falvak Dolgozó Népében.  1958-ban Bukarestbe kerültem, egy gyermeklapnál (Pionír) lettem szerkesztő-riporter. Ez nem csupán új kihívást és szakmát jelentett, hanem számos barátot. (Forró László és családja, Matei Nelly és férje Nick, Szilágyi Domokos barátsága, Marin Sorescu, Lászlóffy Csaba, Lazics ), és ott volt egykori osztálytársam Károlyból, Tóth Karcsi egyetemistaként, kivel bebarangoltuk Bukarest minden zegzugát. Egy magyar családnál, Tuzsonéknál rendszeresek voltak a zsúrok. Ide néha Karcsival eljártam. Nagyon nem éreztem jól magam ebben a dicsekvő légkörben. Leginkább Forró Lacival váltogattuk meg a világot. Felejthetelenek voltak a sörözgetések a Herestrău-tó parti büfékben, vagy éppen a Lipscani valamely csehójában avagy az Oboron egy kis kifőzdében ízlelgetni a balkáni ízeket. Aztán a szerkesztőségi kirándulások Ada-Kalehra hajóval Giurgiutól fel a Vaskapun túlra és vissza vagy a Déli-Kárpátokba ott, ahol a Ialomiţa ered .
Másik nagy ajándék, amit itt kaptam, hogy bejártam riporterként  a fél Romániát, de főleg Erdélyt és a Székelyföldet. Nagyon sok embert ismertem meg, s egy olyan  tudást és magatartásformát tanultam meg, amely egész életemet, a magyarságomhoz való viszonyomat alapvetően meghatározta. Harmadéves voltam, mikor jogi tanulmányaimat abbahagytam. Ám az egyetem szükségessége ott volt  bennem erősen.
Kolozsvárra vissza akkor kerültem, amikor felvételiztem  a bölcsész karra, magyar nyelv és irodalom szakra 1961-ben. Diplomáztam 1967-ben, Tamási Áron publicisztikája volt az államvizsga dolgozatom témája, aztán tanár lettem Mezőpetriben már 1966-ban.
Az egyetemi évek alatt szövődött mély barátság Török Árpáddal, Kovács Sárikával, Gazda Klárával, Szabó Barnával, Máthé Ildikóval, akik évfolyamtársaim voltak.
1968. február – szeptember katonaság.  Kiképzés Gyulafehérvár, szolgálati hely Felsőbánya. Augusztusban már-már elrendelte Ceausescu Magyarország megtámadását, Csehszlovákia felszabadításáért úgymond. Meleg helyzet volt! Tehát szinte háborúba is mentem…

5.
A ötödik állomás Orosháza. Nagy váltás volt a vándorlásban, hogy országot cserélek, más élettérnek. Erdély helyett Magyarország, Orosháza, hova úgy kerültem, hogy 1958-ban Orosházára utaztam, megismerni egy lányt: Szabó Gyöngyike Lenkét.  Aztán ebből házasság lett, s eljött Erdélybe élni. Itt született Csaba fiam Nagykárolyban. 1969-ben hontalanként (állampolgárságomat elvették) átköltözhettünk Magyarországra. Orosháza lett új életterem, ahol hamar megtaláltam a helyem. Csorvás után Orosházán is a kulturális életben kaptam helyet, s ott lett a megélhetésem és kibontakozásom bázisa. (Művelődési ház, mozi. TIT.)1974-ben Keller József igazgató úr egy május közepi napon megkérdezte:
- „ Jönnél-e tanítani Táncsicsba?
- Örömmel mondtam, s augusztus 7-én hivatalosan is Táncsics magyartanára lettem. Ezzel életem új szakasza kezdődött el, amely sok örömöt hozott nekem, s számos tanítványommal értem el országos sikert is, de az egyetemi felvételik általában biztosak voltak. Nagyon szerettem a gtanítást, a tanárkodást, élveztem a magyarórákat. Jó diákjaim voltak. Jó szívvel emlékszem reájuk, s hogy ők is tiszteltek bizonyíték, hogy mostanában a több év utáni osztálytalálkozókra mindig meghívnak, ahova el is megyek.

6-
A Táncsics is állomás. Ide 1974-ben kerültem tanárnak, aztán rövidesen igazgatóhelyettes lettem, majd igazgató. Egy negyed századot töltöttem a gimnáziumban, innen mentem nyugdíjba is. A  nyolcosztályos  gimnázium létrehozása, az orosházi tehetséggondozás különleges bázisát jelentette. Németországi kapcsolatok kiépítése, Európa- túrák elindítása (kezdődött a Kárpát-medence bejárásával), magyarságtáborok, Táncsics-biennálék, OKTV sikerek.
Aztán bizonyos erők másként munkálkodtak, s vége szakadt…
Innen az út egy strokehoz vezetett. Nem tudtam feldolgozni bizonyos dolgokat, s akkor kaptam egy hatalmas pofont. Eredménye : agyvérzés és baloldali bénulás…
7. Stroke utáni élet.  1998.  január 6. Hajnal, amikor bekövetkezett a katasztrófa. Rohammentő, kórház.  Baloldali teljes  bénulás.
Újra kellett tanulni járni és élni, bár  nehéz volt, újból felépíteni egy világot.
Fáskerti Gabriella, Kovács Irén, Duray Gábor  doktorok törődése nélkül minden más lehetett volna. Hála nekik! Köszönöm
Írni kezdtem.  Úgy tűnik a kijelölt utat végig kell járnom. Megtanultam újból járni…
Könyveim sora jelent meg…


8. Emberek körülöttem, akik meghatározóak voltak. Számosan vannak, akik sorshatározóak voltak. Elsőnek talán, aki legnagyobb hatással volt rám, s aztán barátság szálai kötöttek össze bennünket: egykori osztályfőnököm Nagykárolyban, Benedek Zoltán tanár úr. Bartók Pál  tanár úrtól a természet, a növények a kert tiszteletét tanultam meg.  Fényi István költő-tanár az irodalom iránti vonzalmamat istápolta. Középiskolai társaim szintén meghatározóak voltak barátságukkal. Silimon Zolinál és Karácsonyi Péternél engem a család is befogadott,családtag lettem.   Az egyetemi évek alatt Jancsó Elemér professzor úr fogadott bizalmába, s esténként vele sétálgatva hallgattam fejtegetéseit Kolozsváron a Sétatéren.
9. Kacérkodás az írással.  Korán kezdődött, talán még általános iskolás koromban. Hatodikos voltam, mikor első újságcikkem megjelent. Első meséimet harmadikos koromban írtam, s részt vettem a kolozsvári Dolgozó Nő  által szervezett képzéseken is. Talán jelent meg mesém is, de egy belső, általunk szerkesztett gyermeklapban biztosan.
Sokmindent megírtam már, de még bizonyára nem mondtam el mindent. Hiszem, hogy folytathatom.

10. Családom a Fülöp család  dinasztiává még nem nőtte ki magát. Vagyunk szép számmal, s az utóbbi időben kezd formálódni a hagyományépítő dinasztia jelleg. Szakrális  ereklyénk is van már. Három gyermekemnek: Csabának, Anikónak, Zsoltnak dísztőrt  csináltattam és ajándékoztam – Fülöp család (Béla és Gyöngyike) 2013.  felirattal a penge  egyik oldalán, a másikon a név: CSABA , avagy ANIKÓ illetve ZSOLT.
Unokáim száma 10: Panka, Emese, Saci, Márk, Réka, Gergő, Rebeka,  Eszterke, Dorcsi és Levente.
11. Örömök és bánatok. Anyám és apám is kolozsváriak voltak, de apám ága talán a székelység felé ágazik, anyámé pedig a Biharba, Berettyóújfaluban talán vannak rokonok még.
12. Rend és káosz. Ebben élek. Az utóbbi 20 év ezt hozta nekünk. Sajnálom nagyon, s nem tudom megérteni, hogy mi az oka széthúzásunknak! És én most megint Erdélyben látom a példát, bár az anyaország sivár gondolkodása, nem egyszer őket is megfertőzte.





Játék a szemüvegemmel…
Dr, Krajczár Pista és a magam mulattatására szereztem, hogy Pistát köszöntsem jókedvvel és békével. Isten éltessen Pistám!l

Mióta
hordom,  messzebb látok.

Ámde a
Könyvet inkább olvasom.

Fényem
a csillagok közt még pislákol

A Csend
világa bennem rég elhonol

Ablakomból
nézve  az Alföldet látom

Kérdem
Lesz  még csendes  holnapom

Keresem
merre  szöktek   a  ringató álmok

Bár
megnyugvást úgyse kaphatok

Közelbe
nézni  félek  csak  egyre várok

Zajban
undok sárban vergődve  maradok

Tavasszal,
hinném majd fényben fürdök

Remény
nélkül élve   lelkem zaklatott.

Az ember
hazugsággal magasra kaptatott

Láttam
mivé lettek csillaggal,  kereszttel

Megszédült
ember   ködökbe mereng el

Hiába
minden   rút, a világ, vele az ember.


Hamis
már minden a földi - égi rend

Szemüvegemen
Csalóka álmok, párás emlékek világa


Ellopott
napjait hozná talán vissza ifjúsága,


A hajnali
Puha  hangot  a szárnyaló illatot.

Békét,
anyám szemének ellibbent kékjét


Apám
kezéből a rendet   ki csillagfényt hazudott.


Üvegtükrében
vizekről, ormokról csorgó   fényt

Kergetem
Csillagok közt termő égi reményt.







Talán én is eltűnök hirtelen,

m
int a gomolyfelhő feloldódom
a végtelen ég kék tengerében,
boldog révületben nézem
a fényeket, a templomot, az
Árpád-kertet, a sok ifjú andalgót,
mintha ünnep volna
érzem az illatot, a szőlő édes
savanykás illatát
zamatát, ahogy borrá érik a
must. Ez a föld vágya: borát kínálja ,
koccintsanak az emlékezők,
hogy kóstolgassuk,  felejtsük a világ zaját...

Utas voltam itt, vándor, kisvárosi tülekedés
néha trágár zajában fulladoztam...
Időnként mint apró lámpások
a reménygyertyák felvillantak,
de kevesek voltak az ellentétek
sistergő villámlásában.
Közben a csontlerágó tudatformálás
vágya folyton nőtt, elborított mindent!
Mert néha jöttek az éjszakában,
a sötétség harsogó, gyilkos követei.
Picinyke mécses pislákolt remegve
s világítottak nekem és másnak a
az égő remények: mint szentjánosbogarak.
Talán nem volt minden hiába!


Ispán-kút

F
ehéregyháza vagy
Héjjasfalva felé?
Mindegy…
szaladt a mezőn
mögötte dzsidás lovasok
mesélték egykoron
a szemtanuk
és az okosok
itt van az út Segesvárra
vagy Héjjasfalva felé…
S egy emlékmű áll
virággal teli az  Ispán-
kút helyén
Talán itt esett el Petőfi?

Ott a mezőn, a völgyben,
ahol talán ő  szaladt
kopott dízel-mozdony húzza
az olajjal teli vagonokat…
- kit érdekel Petőfi! –
egy kor kopottsága ideragadt…

Ott a dombon,
a lankán lefelé jöttek csak jöttek
a muszkák szörnyű nagy erővel
megölni a magyart!
De kit érdekel ,mindez!
Petőfi vérzett egy dzsidás tette ezt

Bőgő motorok, benzingőz, nyár, meleg
Odébb kolbászsütő kinálja
Az apró miccset
S én Petőfire gondolok
Vajon milyen a szabadság íze?.
Valaki  mellettem a micsbe
Nagyot harapott, s lenyelte
A mustáros kolbászfalatot…





Városok, őszi  hangulatok
Tyukodi Ritának, Fazekas Andrásnak, Hajdú Attilának, Deák Péternek egy partiumi szeptemberi utazás emlékére – 2010-

Ködöl az idő! Sóhajtunk a tájra,
Napfényben fürdik Nagybánya,
 S a Láposon úszik felénk  Koltó:
A fákon csordogáló sárga.
Őszi bokrok búslakodnak
Szerelmes szavakat suttognak,
Hideg ködök várakoznak már
A hegyek alatt.

Nagykárolyban a hűs reggelre
gömbbé sűrűsödött a történelem.
Annyi óriás hirdetett itt hitet
Mégis  elveszett minden hirtelen….
Már csak riadozva szól a templom orgonája,.
Zsoltáros hangú énekek  zengenek
Menedéket keresve hitet mondanak   …
Mert  bujkálnak még  ijesztő eszmék,
A kastély nedves falai alatt.
Debreceni koradélutánban
bágyadtan sündörög a házak
tövén osongó  magányos múlt,
A nagytemplom ásító tornyai
Mélán ránkmerednek, s hálát adunk,
Pedig már itt sem otthon vagyunk.
Bennünk még röpköd a remény,
Tovarepülő  időfeledő  vágy
múlt téglái alatt

Orosházán  pilleg az  esti pára,
Belezuhanunk a  langyvörös  napba.
Az ígért vörösjövő szürke fénye,
panelházak között osonó árnyak
riadó múltat felidéznek.
Az éj ránk szakad, a házak, fák s a madarak
mint tenyérnyi hazánkban, álmaikban sírnak.
Fogynak a gólya-vágyaink is egyre
A „bázis romjai”  alatt.




      Kívánságom
- A városalapítás ünnepén, 2011. ápr. 24. -

E
z a város a mi várunk,
Szerelmünk és napi álmunk.
Ős-sírok, unokák hona.
Álmaink nem adjuk soha!

Kívánságként kedvet, hitet,
Hűséget és hű szerelmet.
Útra csodát, fényt és álmot,
Sok türelmet, boldogságot.

Őszinte szót, tisztességet,
Ősszel pirost, nyáron zöldet,
Télen havat, fehér földet.
Orosházán ismét búzát.

Kenyérillatos szép hazát,
Fölénk sok fényt, égre kéket,
Jézusarcú emberséget.
Verstől derűs jobb világot.

Éneket, célt, igazságot.
A kertekbe sok ibolyát,
Bokrok mellé társnak nyírfát.
Kenyeret a kemencébe,

Jöjjön el a meleg végre!
Süssön a Nap, hogy ne fázzunk,
Melengesse napi álmunk!
Ne legyen többé gyarlóság,

Uszítás és fondorkodás!
Kézfogást és tiszta csöndet,
És mosolyból minél többet!
Minél többet, egyre többet!
                                                                   

Gyerekkori emlék

Kolozsvár 1944…

H
irtelen villant egy kép,
Kiléptem a konyhaajtón,
S találkoztam apámmal.
Rámnézett és sírt,
„ A kisvonatot visszahozom”-
mondta, s arca szomorú volt.
   
Kolozsvár a Kerekdomb alatt
Az az utca a házunk alatt
Nagyon nagyon messze fut
Nem is fut már inkább  lépked
Megfogom a messzeséget
Markomban egy falat lekvár
Nagyi főzte, de nincs már
Hiába sírok, nem jön vissza….
A pincében kuksoltunk
Szeppegve némán, s féltünk…
Kint dobogó csizmák, vezényszavak
Idegen katonák, reménytelenségek.
Érthetetlen beszéd… legyőztek!
A  pinceablak előtt
Csoszogó léptek
Halálba ment a fogolymenet…
Kolozsvár is elveszett!


Ámulat
az Árpád-kertben
Az Oros-haza Baráti Körnek ajánlom, különösen Kálmán Lacinak, az elnöknek, aki tanítványom volt egykoron az evangélikus gimnáziumban.

Álltam az Árpád-kertben az este
nagyon sokan voltak.
Valaki tartotta a Holdat,
Másik ember köré húzott
egy templomot.
Mi csillagból építettünk kupolát,
mert tudtuk,
most „Ő”  van itt!
Fényes takaró alá bújt a város.
De jó ez!
Az Árpád-kertben pedig
ámulattal néztük az átváltozást
Egy öreg néne elsírta magát.
2010.



Erzsébet királyné útján
Őszinte barátsággal ajánlom Verasztó Tóni költő-barátomnak.

E
rzsébet királyné útján sétál a tavasz,
A szél riszálja magát a mókás kis  kamasz,
Kibontja selyem-piros bársonyát a tulipán
érzem a bőröm izzik, a nap aranysugarán.
Szétnézek, hisz itt zajlott életünk
Mögöttünk a múlt emlékképe
s itt-ott felvillan a sok remény és kétely.
Tudom, hogy ki merre járt, itt  lett a hazám.
A templom tornyába a harangot kongat a szél
A városlakóvá lettem s aztán megtapasztaltam
betontömbökbe zárva  fulladozott a  sok remény.
Esténként drága barátaimmal , csevegtünk
néztük milyen az esti ég, a fényes nagyszerűség
reszketeg fények tartják, no és a hűség.
Az égbolt olyan, mint egykoron, oly fényes.
virágdíszes takaró, mely anyámé volt még
színes foltok,  a kis lámpások pislákoltak,                    mint a vízfesték a papíron a fények  szétfolytak.
Az eszmék is szétomoltak,s  ha nagy esők voltak.
az úton hömpölygött az ár,  mindent elöntött a sár,
s hiába volt minden riadalom,   csak ígéret már
a sok szószátyár bölcsesség, elporladt sárvár.
A királyné útján elfakultak az egykori álmok,
most néznek engem, hogy ide estem,
keresem az utat, merre kell mennem!
Állok az Erzsébet királyné  útján, tán csodára várok.
Nézd barátom fölöttünk már derűs az ég
valami csoda, nagyszerűség.
A királyné útja álmok szépsége
Visszajön majd  a múlt rejtett ékessége,
Az egész olyan mint hajdanában volt,
én ámulva  bámulok: ez egy tavaszi nap volt,
elűzte a telet a messzi éjszakába.
Csillagok alatt  kitölti a teret lelkünk ragyogása
és mindenki néz, pedig én csak ideestem
állok az utcán, nem vagyok szomorú.
Így változik a világ: derűre, ború.
Ott fenn barátom az ég mindig derűsebb
a világ tavasz illatában szőve is talán.szebb
Baktatok az Erzsébet királyné útján, merengve,
Drága barátaim! álmodozzunk! Egyre, egyre!









Érzem, csak érzem ...
                  (Orosházi dal)
Ajánlom szeretettel Körmöczi Zoltán tanár úrnak és zenekarának a Szó-köz kultúrzenekarnak

É
rzem, csak érzem,
hideg a város,
összehúzom a kabátom,
gyere édes bújj mellém.
Fázom. csak fázom
Hideg a város,
üres az utca.
Üres az utca üres a ház,
hova lett a régi láz.
Hideg van! Orosháza jaj merre van!
Üres a szívem, üres a lelkem
a tél elöl el kell innen mennem
Búcsúzzunk még, búcsúzzunk még!
Gyere kedves ülj mellém!
Ülj mellém!
Egy kicsit éppen megmelegednék!
Ha szeretsz még, Ha szeretsz még!
Messze messze akkor nem mennék...
Nem mennék!
(Erre már csak egy dallam kell!)







Gyopárosi ősz

V
irágzik az idő, bánatot.
Mázsás ködök cipelik a tegnapot.
Semmi-álmok a víz fölött lebegnek,
Csillognak, becsapnak, leesnek.
süppedő  avarban gázolok,
testem-lelkem húzzák nedves  sáskarok,
az ősz belep, mint  borostyán-avar,
hogy ne fázzak a szívemig betakar,
a szememben égő tűz, még meleget hoz
 lelkemben telelő    napfény  várja,
hogy lábam alatt serkenjen a fű.



Sorsod
( BéJé-re egy gyarló „barátra” emeltem kupám, ki képmutató volt, majd a bort földre loccsantám!)

E
melkedett az életed,
híred egyre nőtt,
mélybe hullt az önérzeted
szavad dőre lötty.
Hittem szép szavadnak,
lám mégis megcsalál,
mélybe hullsz már lassan
elfogy az erőd
kezed kapaszkodik,
de nem kapsz levegőt!

Sorsod - hiába a pénzed -
lassú megvetés!
Kő esik a mélybe,
nincs sok szenvedés!
De Te csak por vagy,
nem leszel kő soha!
Hazug álnokságod
szálló út pora.
Vivátot neked így
hát nem is mondhatok!
Emelem kupámat,
Borát a földre loccsantom.
Talán ma éjjel
jobban alhatok!


Én vagyok a kapuajtó

É
n vagyok a kapuajtó
égre-földre nyitogató
Égre földre tárom lelkem
a kedvesem megölelem.

Én az utam már megjártam,
csillagokkal paroláztam
a csillagok de fényesek
betakarnak a fellegek .

Kapuajtóm szép faragott,
a kedvesem csak elhagyott
elhagyott ő nem is másért
őszi virág nyílásáért-

Kinyílott a bánatvirág
ősz lett ismét, cudar világ
múló idő kapu zárul
földi gondom mind elhárul

Messze megyek, többé nem látsz
elválunk mi lám örökre
kapuzábé  ha bezárul
ez a kapu soha többé  ki nem tárul!



Körtefa-tánc
(, 2009. ápr. 24)


V
olt egy álmom egyszer régen,
Dombon álltam, szertenéztem.

Messze láttam, a  végtelenbe
Az új hazát  itt kerestem!

Vadkörte a kishegyi  dombon
párban vele ősi romtemplom.

- Honnan jöttél, merre jártál?
Dönög a szó, csak ne sírjál.

- Táncom járom, szépen roptam.
Messzi földet idehoztam!

- Mesze földet minek hoztad?
- Vigasztalónak csak magamnak

Vigaszt itt a pusztaságban
Ne keres már,  a fám kiszáradt.

Haszna csak lett az ősi fának
Legenda lett, hit a mának!

Hol hit, erő, és akarat,
körtefa örökkön virágba fakad.

A tél előérzete

Csitt! Pereg az eső,
már a lelkem fázik
gyapjútakaróm felhúzom
s nézem, hogy hull
csak hull, a sok levél….

Levelek, füzetek, dolgozatok szállnak
lelkem füzetlapjai
benne írások apróságok
most már sárga,
aztán barna
szürke-fekete
s beleolvad (beleázik)
az életem a földbe.

2011. aug. hava



Fura érzés...

Fura érzés jár át,
lám az évnek vége.
Utat kell taposni megint,
másik göröngyös térben.

Lépegetek tovább az időben
a cipőm mit sem változott
lelkem és a cipőm összesímulnak
maradnak, újat nem kapok,

Egy fura érzés fogott el:
ez biz'a honvágy
Hazamenni kellene!
Hová? - kérdem.
Hol lelem Kolozsvárt.
2010.




Sóhajok a pokol kapujában

A
 fájdalom kéngőzös miozmáiban
elveszted napi józanságod,
csak a perceket számolod.
Nem tudod miért számolsz, hisz,
 tudod, hogy nincs vége soha,
 csak,hogy  földdé válik az anyag...
csak, ha porló válasz minden akkor
Lám ott állnak vigyorgó
elleneim.
A város főtere csendes.
Sietve megyünk át a téren
Hár,merre  az őssátán fia leselkedik,
A fájdalom bilincsbe vert,
rab lettem,mintha egy
inkviziós kínzókamrában senyvednék.
Vad lángok csapna fel körülöttem,
kén, égő, hús-szaga…
Megadom magam, bevallok mindent.
Még azt is bevallom, ami
nincs vagy nem is volt…
Így állok itt a Pokol kapujában,
s boldog vagyok, hogy egy darabot
levágtak belőlem!





Psalmus Oroshasiensis
(töredék)
Ajánlom lady Kiss-Horváth Orsolya, a lovagoknak¨Bíró Attila, Tarr Ádám, Kálmán Lászlónak

Sz
áll a dal, az ének, mint az áldozati füst,
Lassan ballag a körmenet,
"Látiatoc feleim, mi mindent túléltem!
látiatoc, mi mindent leírtam…”
Az ékes Haza, ábrándja úszik az égen…
… Látjátok feleim
teleírtam
nézzétek.
Szeretteim
mindent
telesírtam.
Bennem a húsvéti szenvedés!
„Akkor vitte vállán a keresztet
és akkor sírt.”
Hajukat tépdesték a nők
s a férfiak port hintettek fejükre
mások  röhécseltek.
Ó! Mi bűnösök!
A templom tornyáról
földre szökkent
egy nyöszörgő
hóvirágajkú aranyremény madár.
Zúgnak a harangok
lassan elfogadok mindent
a régi idők vigalma
emlék lesz csupán.
Húsvét van!
Feltámadt az Isten. Halleluja!
2013.


Fájdalom...

N
incs üres pillanat,
 csak az örök lüktetés,
porló csontszilánkok
 tépik a húsod
és ömlik a könnyed
a hús rettenetes feszítése tapad
 a csontra, bőrre
nincs szünet, nincs kihagyás, mint ahogy a hernyók rágnak
folyton folyvást az élő testet marják, szívják nedveit. ha még van
Alatta a lepedő egy élősködő fészek, rovarok, nedvesek  hernyők,féreg-tojások, a Vég
Legyek....nyögések, injekciók
Hollók tolla festi az eget.





Töprengés
Nem tudom, dolgom van-e még itt a szürkeségben!
Decemberben imára borulva letérdelek
Lám az idő görcsöt kötött az akácfára,
valamire emlékeznie kell itt az Istennek!





Őszi fényben
L
átod az arcod a falevélen!
Őszi fény vagy a reményre
Te vagy az őszi fény mása
A földi Idő mely  remegő advent lángja
Ragyogása vagy a
sárguló fájdalomnak.
Csak zene és dal, no és illat,
tested ring az én karomban
Áttetsző zene lettél
 a puhán hulló őszi lombnak.
2011.







Februári hóhullásban

H
óhullásban
élek,
lassan betakarnak
a fehér rögök:
az emlékek.
Fehér az utca,
fehér a város és a ház.
Mi volt itt egykoron?-
kérded?
Jó és rossz
elnyugosznak egyszer talán!
Zakatol a szívem
vihar jő már megint,
lassan elborít
mindent
a hófúvás
2012.

Ne búsulj!
N
ézem az eget,
szép napsütéses
az idő...
autóztam szemben a nappal
örvendtem a fénynek,
kesztyű volt rajtam
s emeltem kezem
napellenzőnek.
Úgy tűnt, mintha
tisztelegnék...
S mások is integettek,
tisztelegtek...
S mentem a nap felé,
szárnyaltam,
s oly szépen
duruzsolt a motor...
Ez volt az új év
első munkanapja!
Hallgattuk a zenét,
s pompás volt, ahogy
sorban mindenki tisztelget
s én is integettem
tisztelegtem!
2012. január 2. napsütésben


Fagyöngy az ágon...
(8ZILÁGYI Domokos igézetére)

Gy
öngyöm drága
pattanj fel az ágra
dalolj az égre
vigyél a fényre --
Gyöngyöt fűztem hosszú sorban
a napokat nem számoltam
fagyöngy-bogyót szívemre raktam
ereimet hadd tágítsam
mert már méreg
csorog

a

véremben.

Fagyöngyöm a fára mászott
"Gyimbor, gyombor
jegenye gyöngye,
fenyő, bükk, szíl
divatos kétlaki örökzöld cserje
élősködők sorának éke
az együtt-tenyésztés ürügye
a szipolyozás méregrügye
kínja a fának (embernek) - rokona a halálnak
embernek szívét tágítja szükségben
hiába orvosság, kell az óvatosság
ágaidra rátelepszik,
egymás ágán gyönggyé válik.
2012.

Fársángi táncszók

 K
i nem szeret táncolni
Menjen kölest számlálni.
Ha megszámláltad a kölest
Engem többet ne kövess!
Ahány köles a bögrébe
annyi csók  jár cserébe!
*
Menyecskének piros ajka
Csókot küldött az a csalfa
Én a csókot viszonoztam
Rózsabokrát  borzolgattam.

*

Orosházi menyecskék,
a szaladost  szerették,
megették  a csiramálét
hol a legény kivel hálnék!
  *

Hosszú kolbász a nyakadba
Gyere babám  a karomba.
Szól a legény a lánynak
Farod jobban riszáljad!
              *

Ki sírülni nem akar
vigye el a hóvihar,
aki fordul egyet-kettőt
forduljon még tizenkettőt
             
              *
Több a három, mint a kettő
Bort iszik a  huncut jegyző!
A polgármester lám, hogy ropja
Fársáng herceg kikopogja
Ökör iszik magában
Gyere komám a bálba
Táncolunk majd egyet-kettőt
Elcsábítunk tizenkettőt.
     
                *

Üvegkancsó, vörös bor
Félre nyögés,  ropjad most!
Táncoljon ki nem sánta!
Az ágyacska megvár  ma!
2010.

Tavasz a gimnáziumok szívében
(A 80 éve alapított gimnázium emlékére)

A
 templom tornyából lassan ereszkedve
a búgó orgonaszó mellett
a tavasz jött a végtelen Időben
s én megálltam a kövek közt a parkban
múlt időkért szívem kitakartam.
tudtam a titkot, de sohasem értem
hogy lett ez az alma mater hites menedékem
Régi diákok, professzorok, árnyak kerengnek
s hamis eszmék között álmokat  szőttek, tervet.
Iskolát faragtak, s közben hazug dolgokra
pengették  a város panelfalait,
Fénnyel daloltak, és nagy-nagy tudással
rejtezkedő professzori akarással.
Hitték, hogy a fa metszett törzse újra kinő…
s néha – ha engedték - búgott a templom orgonája,
gyógyult a seb, az amputált test
a dal visszhangját énekelte
s lám két zsenge ág kezdett nőni
egymást segítve, miközben tavasz jött.,
s a fényben tovább dalolt az alma máter bennem
a dalban a napsugaras nyugat fénye
 s ölelkezik benne a Kelet bölcsessége
A kettő találkozása remény reménye.
Igy él bennem tavasszal a Székács és a Táncsics,
egy tavasz beteljesülése.

(2013.)



Májusi
útravaló tarisznyába
Sacinak ballagása alkalmából 2013. május 5-
Látod Saci, így múlik az idő!
Még csak  most volt, hogy  itt totyogtál,
Ujjaink közt morzsoltuk a napok apró
kavicsait,  játékkövek és bölcsességek.
Ugye tudod a titkot: a kö bölcsessége:
a keménysége, semmi más!
Mire megnőttél megtanultad,
csak az a tiéd, mit magad szerzel meg
Tarisznyádban legyen ott a kő,
a mindig józan megfontolás
Mindig gondolj a tegnapra is
Akkor nem lesz döntésed hamis.
Az élet keresztutak állandó találkozása,
Te döntesz merre haladsz


Egyedül
egyedül maradtam,
mindenki elment,
s egyedül mit tehet
az Északi Sarkon a
jegesmedve?





a FÉNY ( Fülöp Béla felvétele)





Ady ablaka a világra – Érmindszent – szülőház (Fülöp Béla felvétele)


Koltói görbe fa…(Fülöp Béla felvétele)





Érmindszent … (Fülöp Béla felvétele)

















Jászay-Horváth Elemér szülőháza Orosháza (Fülöp Béla)



















Nagybánya Szent István városa…























,