2009. november 17., kedd

Versek 1. A Fényjelek...kötetemből



Kesergő dorombra és kobzára


vad pusztákon éltem
messze ázsiában
elindultunk onnan
idegen országba
idegen országba
nagy idegen földre
hihetetlen régen
mentünk csak előre
sztyeppécske füvecske
zsendüljön szépecske,
zsönge kis esőben
bizton növögessen
bárányim lovaim
gazdag legelője
viruljon viruljon
atyánk tündérkertje
sokat vándoroltunk
világot bejártunk
hegyeken völgyeken
egyre kórincáltunk
üveghegyen túlon
égigérő csúcson
megismertük Istent
az mi szent atyánkot
igaz teremtőjét
e földi világnok!
sztyeppécske füvecske
szépen nődögélnek
jámbor állatkáim
vígan legelésznek.
jöttek aztán, jöttek
gyakorta es jöttek
idegen népeknek
hordái csak jöttek
szél fút szél fút
hegyszoroson által,
testem általjárja
hideg zúzmarája
jöttek, jöttek
sokáig csak jöttek
elvették az rétem
elvették az hütem
nincsen legelőm sem
jószágimat, immár
hogyan is etessem
minden legelőmet
ellopták szép rendben
Minden Kincsemet!
énuramat, Istent!
sztyeppécske füvecske
szépen nődögéltek
jámbor állatkáim
vígan legelésztek
eljöttem, eljöttem
idegen a földem
nincs menekvésem
meghalunk mi itten
zsenge báránykáim
húsát csak felfalják
lovaim s csikóim
csak prédára dobják.
elfogytak, elfogytak,
hímes legelőink
gyarapodnak egyre
a mi elvesztőink.
régvolt: hazámnak hittem,
nagyot csalatkoztam
csak bánatokat kaptam!
hitet sokat vártam
ti-tá-ti-tá- tititi---
pofont kaptam
nyugodt szívvel
nem nyughattam
eladták már
minden földem
szép hazámat
s temetőmet….
bárányt ölnek
ülik a tort
fejünk fölött
sötét hollók!
sötét hollók
halált hoznak
számlálják már
a napokat….
sztyeppécske füvecske
bárányim lovaim
gazdag legelője
hová lett, hová lett
atyám Tündérkertje?
(2007 ősze)

2009. november 15., vasárnap

A hetedik te magad légy!

József Attila:
A HETEDIK


E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.


S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

Ezt a verset 1932-ben írta, mely = 15 = 6 (!)
... de a HETEDIK TE MAGD LÉGY!

2009. november 12., csütörtök

December - Jászay Horváth Elemér

JÁSZAY HORVÁTH ELEMÉR (Orosháza,1888. december 24 - Budapest 1933. április 10.)
Emlékezzünk az idén is az Orosházán élt, és a Nyugat című folyóiratban rendszeresen publikáló költőnkre. Néhány versét itt adjuk közre, olvasásra:

Őszutó I.

Bús, őszi ködnek tépett fátyola
Lebeg a szunnyadó, tar fák között;
Dérgyöngygyel ékes agg törzsek moha
S a sziklás föld avarba öltözött.

Pajkos Szél-pajtás fütyörész vígan,
Meg-megcsipkedve pár vén nyír-anyót;
A hószakállú Tél nyomán suhan,
Zúzos iszákja rejt kemény fagyot.

S a csöndes erdő álmai felett
Szorongva szállnak lomha fellegek,
Mint óriás hajó sötét vízen.

Harcos hajó, mely ácsolt, barna hátán,
Barbár szíveknek kedvelt, szűzi zsákmányt:
Egy hófehér tündérleányt viszen.

(Nyugat-1910. 6. szám)


Őszutó II

Rideg az ég, fagyos a föld színe,
Sápadva veszti a nap bíborát,
Bújjunk melegre, törpe-cimborák,
Föld keblibe, mély barlang mélyibe.

Gonosz öreg a Tél, mellen ragad
S megdermeszti az apró szíveket.
Föld-anya melle kedves és meleg,
Ölelve rejti a kicsiny hadat.

A barlang ékes drágaságtól csillog,
Tüzes gyémántok, nagy, véres rubinok,
Bágyadt opálok égnek vetekedve.
S hol a barlang sötétlő szája tátong,
Kincstartó őrként jó, öreg barátunk:
Téli álmot alszik a barna medve.

Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám · / ·


 Első, egyetlen szerelem


1.
Hát szerettem én is egyszer,
- Halljátok, ti jó barátok! -
Szőke asszonyt, büszkét, szépet,
Kárhozatos angyalképet.
- Most is éget, mint az átok.

Hogy szerettem, hogy öleltem!
Mért is kellett tőle válnom?
Én fenyőfa, ő a pálma,
Lelkem első, legszebb álma,
Ki megölte minden álmom.

2.

Markom érdes, szívem kérges,
Mint a posztó, nyers, goromba,
Furcsa vágyak szállnak rajta.
Ilyen édes asszony-fajta
Nem való az én karomba.

Utca rongya kell énnékem,
Azt csókoljam, azt becézzem;
Boros flaskó, durva nóta ...
Hogy van az hát, hogy azóta
Mégse lehet másra néznem?

3.

Szeretett-é? - Nézzetek rám:
Nem szerethet senki éngem.
Vágyam szívét meg se szállta,
Csak épen hogy megsajnálta
Asszony-éhes szegénységem.

Olyan áldott volt a szíve
S oly szánandó ám az ínség,
A nyomor, mely némán vádol.
- És a csókok koldusától
Elrabolta végső kincsét.

4.

Hej, mikor még hinni tudtam
Asszony-szemnek, asszony-szónak,
Kétkedéstől, bűntől szűzen.
Most már halott, poshadt vízen
Ring velem az ócska csónak.


Két szemem már nem könnyezhet:
Mocsaraknak látta mélyét;
Karom lankadt, hitem csorba
És a szívem rossz mámorba
Fojtja olcsó szenvedélyét.

5.

Nem juthatok én a mennybe,
Pokolba mék Asztaróthoz.
Ott fog égni olthatatlan
Szívem, ez a véres katlan.
- Itt se szokott külömb módhoz.


Kínok kínját bátran állom,
Annyi baj közt, annyi jajban
Meg se moccan a szemöldök.
És a sok kis nőstény-ördög
Hogy kacag majd ott lent rajtam!

6.

Most is lángol, ég a szívem,
Mint egy óriási máglya;
Ami benne felgyülemlék,
Tüzes üszök minden emlék
És itt benn a húsom rágja.

Életemnek minden lángja
Ez utolsó áldozásé;
Örök láng, mert sírva érzem:
Nem olthatja ezt a vér sem,
Sem az enyém - sem a másé.

(Nyugat-1912. 21. szám)

2009. november 7., szombat

Versek vidulásra

Gazdag Erzsi: Vendégvárás

Jöjj el hozzám hétfőn,
de ne gyere későn!
Jöjj el hozzám kedden!
Hadd nőjön a kedvem!
Jöjj el hozzám szerdán,
kopogtass a meggyfán!
Csütörtökön jönnél,
tán még itthon lelnél.
Pénteken a kedvem,
szétgurul a kertben.
Szombaton, barátom,
a világot járom.
Vasárnap, vasárnap
engemet is várnak.

Weöres Sándor: A tündér

Bóbita, Bóbita táncol
körben az angyalok ülnek,
béka-hadak fuvoláznak,
sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita, Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, ígér neki csókot,
röpteti és kikacagja.

Bóbita, Bóbita épít,
hajnali köd-fal a vára,
termeikben sok a vendég,
törpe-király fia-lánya.

Bóbita, Bóbita álmos,
elpihen őszi levélen,
két csiga őrzi az álmát,
szunnyad az ág sűrűjében.

2009. november 6., péntek

KÖNYVEIM I.

Többen kérték, s így most teljesítem, hogy néhány könyvem címlapját közreadjam. Össze kell még gyűjtsem, s aztán elhelyezem szépen sorban mindegyiket.
Ime:





Folytatom...

2009. november 3., kedd

Őszi versek

DSIDA JENŐ: ŐSZ A SÉTATÉREN


Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,
mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.
Csak én fogok itt ülni magányosan,
céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.
Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak
s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,
s mire nyomdagépek méhéből életre edzve
ez a vajúdó vers világra jön,
csak üveges szemek bámulják mindenünnen:
Nem lesz, aki értse.

Jaj, be keserves ez az őszi sétány!
A levegő mintha végtelen víz volna,

türkiszes árnyú, zöld tenger-medence,
hová sosem szürönközik sugár.
A fák:
sűlyedt hajók árbocai.
A bokrok:
nagy vízi pókok, óriás meduzák.
Az út:
kanyargó, nyúlós tengeri kígyó.
S a tó:
sötét álom a szívem fenekén.


SZILÁGYI DOMOKOS: ŐSZ
Tövist virágzik az idő,
mázsás ködöt a levegő,
légüres bánatok lebegnek,
szállanak, zuhannak, leesnek.


Avar hullámzik, bokámat
nyaldossa, szívemig fölárad
- ősz, te szilaj, te szomorú,
kegyelmes szívbéli háború,
add, hogy a szemem szép tágra,
kerekedjél a világra,
s legyen a szavam oly könnyű
s oly éles, mint a tavaszi fű.


SZABÓ LŐRINC: ŐSZI ÉJSZAKA

Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők!
Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban!
Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek –
Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása!


Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt
a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? –
Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég,
szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak.


Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben,
mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, óh, ma reggel
még őzike volt, ugrált a kedvem! bujkált! – De nemsokára
megjött az eső, puha csepegés… Óh, lágy zene! néma giliszták!


Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat:
perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!…
– Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők:
merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!


PETRI GYÖRGY: ŐSZ

Ezek ezek ezek
Ezek a didergő gyerekkezek
Ezek az eső
Vert levelek
Ahogy
Kapkodnak nyúlkálnak
Melegért fényért
És lerohadnak mielőtt a tél
Megdermesztené őket
E fonnyatag kérlelő kezecskéket







KÁNYÁDI SÁNDOR: VALAMI KÉSZÜL

Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt ficserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyelõre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bõrét nem félti,
és a szellõ is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csõsz ül:

Nézd csak a tájat,
de szépen õszül.


SZILÁGYI DOMOKOS: ŐSZIRÓZSÁK

Tegnap még szégyenlős növendéklányként
szemérmesen mosolyogtak az alig-hamvas
szilvák, barackok, riadt-kicsi almák,
hajladozó búzatáblák alig sejtették
ószőkeségük élet-adó hatalmát,
a napok tüzes-arany csöndjébe
bele-belecsattant egy zápor,
a mezőn lesunyt füllel ázott a jószág,
és látod, kedves:
ma, a kert egyik zugában,
orgonabokrok szoknyája alatt
fölfedeztem néhány lapuló őszirózsát.
Remegtek, mikor tetten értem őket,
hogy szirmaikon cipelik már az őszt,
hisz jóformán még nyár se volt - hát mit akarnak,
de csak hallgattak makacsul,
és benne volt e hallgatásban,
hogy maholnap a faleveleken
dérré kegyetlenedik a harmat,
hogy a sarkon hancúrozó kölykök kezében
labda helyett ott-szomorkodik a szamárfüles irka,
az utcák megtelnek lebarnult emberekkel,
s a siető, álmos arcokat
piros-vidámra csipkedi a reggel;
a sétatéren fiók-festő-gigászok
lesik el a fáktól a pazar színkeverést,
s szerelmes kamaszok verses vallomásra ihletődnek;
lomhán csurognak a méz sugarak
s érett-gyümölcs-illata lesz az anyaföldnek,
és szemed parazsában
föllobban újra a szerelem, a gyöngédség, a jóság.
Szerettem volna neked adni a virágokat.
De aztán csak ez a vers maradt.
Mert mire hozzád érnek:
elhervadnak a remegő őszirózsák.



NEMES NAGY ÁGNES: OKTÓBER

Most már félévig este lesz.
Köd száll, a lámpa imbolyog.
Járnak az utcán karcsú, roppant,
négy-emeletnyi angyalok.
S mint egy folyó a mozivászon
lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik
az útjavítás. Lenn a mélyben,
iszamos, hüllő-hátu cső,
pára gyöngyösödik a kérgen,
s a városon, mint vér a gézen,
általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog,
mellette kucsmás, birka-bundás,
mint a makk-ász, guggol a munkás,
fölötte hengerhasu gépek,
rájuk irva: „Consolidated…”
S egy fa. Akár a régi csap,
csöpörésznek a targalyak,
szalad, olajjal töltekezvén
a gép gömbölyű béka-testén,
majd a bundára ér a csepp,
s fölsír a tűz: megérkezett.


Neonfény lobban és lehull.
A vizes kőre rácsorog.
Valaki, messze, úgy vonul,
hogy a köd kilométer-odva
énekét tompán sokszorozza –
hallani, amint tántorog.

Egy Kosztolányi vers

Kosztolányi Dezső: Úgy írom néked, kisfiam, e verset

Úgy írom néked, kisfiam, e verset,
míg életemnek asszú fája korhad,
minden nap egy sort, lassan és szelíden,
hogy nemesítsen a rímes gyakorlat.
Halkabbra vált már a szívem verése,
a vérem néha pezsgett, de lehűlten,
s ha futni kellett volna a futókkal,
egy utcapadra csüggeteg leültem.
Egy képet akarok tenéked adni,
olyant, mely nékem kiskoromba tetszett,
hogy életünk, melyet ma könnyel élünk,
úgy hasson rád, mint egy ódon fametszet.
A háború kalandor üstökössét
rajzolgatom a vígasztalan égen,
te egykor rátekintesz majd e képre,
s ámulva szólsz, rég lehetett, de régen.
Mert mostan éltél. A magyar igére
alig nyitottad gyönge, drága szádat,
tejről beszéltél, mézről és anyádról,
s csizmák tiporták ártatlan hazádat.
Jaj, kismagyar. Te bénák közt tipegtél
a jodoform és karbol illatában,
mankókkal játszottál budai kertben,
s szegény rokkantak néztek haloványan.
Akik ma éltek, azok porba rogytak,
a krisztusi-szelídek nem beszéltek.
Akik ma sírtak, száraz szemmel álltak,
s ájult szavakat mondtak el a szélnek.
Aggastyán sem tud szólni így a múltról,
se pókhálós könyv, mely bölcs és hideg lesz.
Figyelj reánk, akik ma vérben állunk,
hajolj hozzánk, a ma-verő szivekhez.
Aranyt neked, aranyt, tömjént és mirrhát,
a kisdednek, a dacosan növőnek,ki
fölkanyarodsz új koroknak ormán,
aranyt tenéked s az arany jövőnek.
Legyen tiéd a föld, mit megtagadtam,
az ősi birtok szálljon reád újra,
az ember álma, az erő, a minden,
a föld, a föld, a szent föld hallelujja.


Én, éhenkórász, rímelő apostol,
a mélyből a magasba epedek fel,
és látlak téged, biztosan, a földön,
fehér villába, hófehér ebekkel.
Vagy gépkocsiban, autó-szemüveggel,
mintha az egész világ ura volnál,
vagy erkélyen, az ordító tömegben,
párnás ajtók mögött, a telefonnál.


Mikor e látnok verset befejeztem,
az áprilisi szél borzolta lanyhán
a bokrokat, s nehéz-sötét sohajjal
nézett anyád reád a kisverandán.
Még nem csüggedt le az idők özönje,
és egyre nőtt az ár és nőtt az átok,
s mint járvány-cédulák halotti házon,
rikítottak a bús, skárlát plakátok.
Most tudd meg ezt és tudd meg,
merre mentektestvéreid, az emberek, szegények.
De azt parancsolom neked utólszor,
halál helyett kiáltsd ujjongva, élet.
Mi elveszünk mind. Én is cihelődöm
és csomagolom csöndesen a ládám.
De te maradj itt és beszélj helyettem,
kit embernek neveztelek, kis Ádám.

2009. november 1., vasárnap

Egyperces

A VÉGZET
Valahol a Nagy Magyar Alföldnek egy kicsike tanyáján éldegélt egy család, apa, anya és két gyerek, mind pogácsakedvelők. Ha a mamának volt rá ideje, s kedvében akart járni övéinek, sütött nekik egy nagy tepsi pogácsát.
Egyszer azonban liszt helyett mérges rovarirtó szert gyúrt a tésztába. Ízre nem volt rosszabb, így hát jól bepogácsáztak, s reggelre meghaltak mind a négyen, az apa, az anya, a gyerekek.
Negyednap eltemették őket, s aztán összejött a rokonság, meg a közeli és távolabbi szomszédok, ahogy az már illik, halotti torra. Homoki bort ittak, s hozzá a maradék pogácsát majszolgatták. El is patkoltak mind, ahányan voltak.
A mentősöknek - az orvosnak, a két hordágyvivőnek meg a sofőrnek - már nem akadt dolguk. Csak fejcsóválva körüljárták azt a sok halottat, s mielőtt visszaindultak volna, megettek néhány pogácsát, ittak rá egy kis bort.
Kivéve a sofőrt. Bort nem ihatott, mert vezetnie kellett, a pogácsát pedig nem szerette. De ami még ott maradt a tepsiben, azt újságpapírba csomagolva letette az ülése mellé, hogy kárba ne vesszen. Jó lesz az még, gondolta, valakinek.
És most viszi!

Örkény István:Válogatott egyperces novellák