Arany János után szabadon
„A vén
tanárnak van egy tamburája
s mikor a
bánat nagyon megszállja
veszi a
kopott, rozzant szerszámot
s múlatja
magát a négy fal között.
Nem
érdekli, hogy van- hallgatóság
hisz ma
már ő sem divatos jószág
kapkodva,
régi időket idéz meg csak.
Mulandó
idő gyakran elszakad.
ujjai
fáznak, összegémberednek
a húrokat
pengetve iskoláról regélnek
ám hova
lett, bohóság, szőkeség, illat
fáj már a
volt, mert eltűnt minden mi ringat
Tanárként,
dalosként már nem sokra számol
Lassan
felejt ő is, minden nap egy régit
de a
fiatalság vágya néha felfűtik
ilyenkor
szokta melengetni fázós ujját
Csak a
kobza marad, gyakorolni kéne
lehet,
hogy hasznát veszed végre
ha
eténként kiülsz az Árpád-kertbe
kalapodba
kerülhet egy-két pityke.
Tavasz a gimnáziumok szívében
A templom tornyából lassan
ereszkedve
a búgó orgonaszó mellett
a tavasz jött a végtelen Időben
s én megálltam a kövek közt a
parkban
múlt időkért szívem kitakartam.
tudtam a titkot, de sohasem értem
hogy lett ez az alma mater hites
menedékem.
Régi diákok, professzorok és sötét árnyak
kerengnek
idézve a műltat, melyek ezt is - azt is megőriztek
hamis eszmék között vergődve eszmét építettek .
Főként iskolát faragtak,a hazug
dolgok ellenében,
titokban emberi tartásra, nemzethitre tanítottak.
Tették, mit tehettek, de az éhes betonváros
panelfalai, körbevette lelküket.
Néztem az iskolát a tavaszi lágy zsongással,
fénnyel dalolt, és nagy-nagy
tudással
rejtezkedő professzori akarással
hitték, hogy a fa metszett törzse
újra kinő…
s néha – ha engedték - búgott a
templom orgonája,
gyógyult a seb, az amputált test
a dal visszhangját énekelte
s lám két zsenge ág kezdett nőni
egymást segítve, miközben tavasz
jött.,
keleti fényben tovább dalolt az alma
máter bennem
a dalban a napsugaras nyugat
reménye
s ölelkezik benne a kettő reménye.
Igy él bennem tavasszal a Székács
és a Táncsics,
egy tavasz beteljesülése.
