Amadeusba megyünk ismét!

Egy csésze kávé

Vidéki, alföldi, mozdulatlan kisváros.
Csendes, nyári, hétköznapi délelőtt.
Tízet mutatott a templom toronyórája.
A meleg szétfolyt az utcákon, s mindent beterített, mint amikor egy évvel ezelőtt egy forró szél idehozta az afrikai sivatag lisztfinom porát. Átjárt mindent. A meleg úgy belopakodott a városba, hogy nem lehetett sem éjjel, sem nappal szabadulni tőle, olyan volt, mint az olvadt viasz, mely ráragadt a bőrödre.
Bálint tanár úr és felesége pihenni ült le az újonnan megnyílt kávéház teraszán. Előtte megnézték az árlistát, mert be kellett osztani a kevéske pénzt, s a tartalékhoz nem lehetett nyúlni, mert hátha történik valami, s akkor is tudni kell fizetni.
Már vagy két éve tervezgették, hogy ezen a nyáron két-három hétre elmennek Párizsba, megszállnak egy olcsó szállodában, és bebarangolják a várost. Aztán mégsem sikerült, mert közbejött egy betegség, s az igen sokba került. Így ezen a nyáron is itthon "nyaraltak".
Bálint tanár úr, tíz évvel ezelőtt, egy iskolai kirándulással három napot töltött a művészetek fővárosában, s azóta nem tud szabadulni a gondolattól, hogy oda visszatérjen. A tanórákon már százszor mesélt Ady, Radnóti, Cezanne, Manet, Picasso, Chagall, Hemingway, Aznavour, Edith Piaff városáról. Hallotta a verssorokat, maga előtt látta a képeket, ott muzsikált benne a zsongító bódító sanzonok sora, muzsikája. A Montmarte, a Plastiqualle, az Arc de Triumf, a Szajna, a Notre Dame varázsa mindig szédítően magával ragadta, pedig csak a verseket olvasta, inkább szavalta diákjainak: "ősz húrja zsong, jajong, búsong a tájon…", vagy " Párizsba tegnap beszökött az ősz, Szent Mihály útján suhant nesztelen, Kánikulában, halk lombok alatt, s találkozott velem…". S ilyenkor mindig elnézett valahova messze, gondolatai, hangulatai szárnyán repült valami szédítő magasságba, titokba, rejtélybe.
Most is, ahogy ültek a kávéház teraszán, már-már szárnyalni kezdett, s a versrészleteket mormogta…
Szinte el is felejtette, hogy az idén is, mint annyiszor már, itthon maradtak." Mert a tanári fizetés, a vidéki értelmiségi lét, a szellemi felfrissülés… az mind blöff, mert nincs is a tanárnál kiszolgáltatottabb ember az értelmiségiek között…"- filozofált magában, s méla szomorúsággal nézte a kisváros álmos létét, mozdulatlanságát. Ideszokott már, s tudta, itt már semmi sem változik, az ő élete is ilyen lett. Ez a balkáni magány. Aztán elmélázott az ellentéten, hogy mégis van benne valami szép, amikor diákjai emlékeznek rá, s felidézik azokat a szép vagy inkább az emlékek szárnyalásán megszépült órákat, közös kirándulásokat az országban, Erdélyben és sokfelé…. "Ah, csak álom és becsapás minden…" szűrte fogai közt a mondatot kicsit keserűen. A felesége ránézett:
- Szóltál? Valami baj van ?
- Áh semmi, csak elfeledkeztem egy kicsit… - válaszolta.
- Maradunk még ? - kérdezte aztán újra a neje.
- Egy kicsit, talán… igyunk még egy kávét.
A két kávé még belefért a kiadásba, pedig már ettek két-két gömb fagyit is, bár abból az egyik az "Alföld gyöngye" fantázia-kehely volt, 800 Ft-ért, a másik csak sima egy kis díszítéssel, rácsorgatva az egészre egy kis csoki, 200 Ft-ért. Ezer Ft mindjárt ugrott, de ma eldöntötték, hogy nyaralnak, s ezt megengedik maguknak. A kávé már csak olyan ráadás volt. Mondván, "Ma kirúgunk a hámból, képzeljük magunk Párizsba!".
Megitták a kávét, apró kortyokkal, s közben Bálint tanár úr elszívott egy cigarettát.
Lassan, az óra mutatója a tizenegyeshez közeledett.
Már fizettek, s indulni kezdtek volna, amikor nagy lendülettel az üres székre mellettük lecsapta magát egy sportos, divatosan öltözködő harmincas- harmincötös fiatalember, olyan kigyúrt izomszekrény. Rövid divatos sörtehaj, egy ujj nélküli póló, a jobb vállán és felsőkarján egy tetovált sárkány hivalkodott.
Nagy lendülettel köszönt:
- Jó napot, tanár úr
- Jó napot! - volt a válasz, s szemlélgetni kezdte a tanár úr a hirtelen jött urat, akit bizony nem ismert meg.
- Demeter vagyok! A "Lessz Demeter", hiszen tudja én még az érettségin is két sz-t írtam a lesz szóban. S az iskolában minden tanár így emlegetett, hiába ezt nem tudtam elhagyni azóta sem…,de ez most már tudja, a titkárnőm dolga - mondta egyszuszra.
- Valami rémlik - mormogta Bálint tanár úr, s úgy tűnt mintha valami sejlene is, bár a helyesírással annyit küszködött diákjaival, hogy ilyesmire már a végén oda sem figyelt. S különben is az utóbbi tíz évben kit érdekel már a helyesírás, a szép magyar beszéd…
- S aztán, hogy van tanár úr? Még mindig csak tanít?
- Igen, de már nem ott …
- Nocsak, el sem hiszem… Aztán ömlött belőle a szó - Emlékszik tanár úr az érettségi szóbelire? Azt mondtam, hogy Ady írta Az ember tragédiáját, Vörösmarty pedig a Talpra magyart…- s aztán csak úgy belevigyorgott a nagy magyar alföldi lusta melegbe.
- Vagyis a Nemzeti dalt… Most már beugrott, emlékszem az esetre, nagyon emlékszem… S az elnök mégis átvitt az érettségin! - mondta a tanár úr.
- Úgy van!… Hallottam, hogy maga nagyon tiltakozott a dolog ellen, de aztán az igazgató, úgymond "meggyőzte"…
- Igen… igen…, de hagyjuk az egészet olyan régen volt.
- Régen bizony!
- S most ? - kérdezte Bálint tanár úr.
- Vagyok, vagyogatok… De tudja, az irodalmat azt nem szeretem, de a tartalmakat, az aktuális tájékozottság miatt mindig elmondja a titkárnőm. Mert azért csak kell mutassa magát az ember, hogy nem olyan sült…
- Bizony… bizony…- bólogatott Bálint tanár úr.
- S a tanár úr? Csak így itthon, ebben a melegben… ? - kérdezte hajdani "diákja", de Bálint tanár úr nem tudta mit válaszoljon erre. Egy név után kutatott, aztán motoszkálni kezdett emlékezte mélyén valami….. Hirtelen megvilágosodott minden. Ő a Zászlós Demeter. Nagy ember fia volt. Hm… Zászlós Demeter… aztán hirtelen ránézett.
- Zászlós Demeter… hallottam rólad, mondják, nagy ember lettél
- Úgy bizony, én vagyok az…Én nem köszöntem meg akkor, pedig tudom, nagyon prüszköltek magára…a nyakassága miatt… Na, üsse kavics, fátylat a dologra. Már úgy sem érdekes… Üzletember lettem… Nem panaszkodom… Most jöttem haza Párizsból. Üzleti út…rohanás, tárgyalás, protokoll… tudja, hogy van ez…- aztán hirtelen váltott - Tudja tanár úr, magának is váltani kellett volna, s hagyni az egészet, a kölykökkel nyavalyogni… Az nem pénz…Az csak alamizsna…Pedig magának volt fantáziája…
- Jól van fiam ez így, nyugodtan tudok aludni.
- Az lehet, de azt most is kiszámolja, hogy megihat egy kávét, vagy sem… De ne szaporítsuk itt fölösleges elmélkedéssel a dolgot. Tanár úr most a vendégeim. Mit kérnek?
- Köszönjük, de mi már éppen indultunk…
- Na nem ! Nincs vita! Nézzünk szét a finomságok között - s intett a felszolgáló-lánynak, s kért egy árlapot. Ital?
- Kö…
- Mondtam már, most a vendégeim, nem szeretek egyedül ücsörögni, Egy órakor lesz egy tárgyalásom itt a városban egy beruházásról. Ez itt új? Jó helynek látszik, már régen jártam erre…
- Nem régen nyílt…
- Jó ízléssel rendezték be, egy kicsit párizsias a hangulata…
- Valóban? - kérdezett rá a tanár úr felesége.
- Határozottan olyan…
- Mi az idén éppen…. - kezdte el a mondatot Bálint tanár úr, de nem tudta befejezni, hozták az árlapot.
- No, lássuk, mi a felhozatal. Megvan. Kezdjük egy finom koktéllal. Egy kis párizsi hangulattal, hisz onnan jöttem most. Ez jó lesz: Marie csókja. Ez kellemesen hűsít, s feldob bennünket. Aztán úgyis mindjárt dél van, együnk is valamit, egy franciás salátát articsóka-szirmokkal sajtbundában, s egy kevéske szarvasgomba díszítéssel. Végül jöjjön a Madame Pompadour szelet, jó sok tejszínhabbal…
Bálint tanár meg sem tudott szólalni, olyan gyorsan történt mindez. Tulajdonképpen inkább elment volna feleségével együtt, de valami mintha odaszegezte volna a székhez. Egyre inkább eszébe jutott az érettségi vizsgazáró-értekezlet, nem hitte, hogy előtör belőle az akkori megalázó érzés.
Mire mindent kihoztak fél tizenkettő volt.
Éppen delet ütött a toronyóra, mire befejezték az evést, ami valóban ízletes volt.
- Egy kávét még? - kérdezte Zászlós Demeter.
- Már ittunk… a vérnyomás is magas…- próbált hárítani a tanár úr.
De mire ezt határozottabbá tette volna, már meg is rendelte a három kávét tejszínnel és egy-egy kis konyakkal…
Aztán hirtelen megcsörrent a hajdani tanítvány telefonja.
Felállt.

Odébb sétált, hosszan vitatkozott valakivel, aztán elindult gyors léptekkel az utca másik oldalára, beszállt a fekete Audiba, s elviharzott.

Kihozták a kávét és a konyakot.

A tanár úr és felesége értetlenül nézett egymásra.

- Ez elment - mondta a tanár úr.

- Biztosan visszajön - vigasztalta a felesége.

- Ő?

- Hát el se köszönt, meg fizetni is kell…

- Mindegy, igyuk meg a kávét, mert kihűl…

Telt az idő.

Már fél órával múlt dél.

Jött a felszolgáló kisasszony:

- Az az úr rendelt…, talán elment…, tanár úr most a fizetés…?

- Úgy tűnik lelépett… - mondta.

- Hozhatom a számlát? Egy kicsit sok lesz…?!

- Mindegy…

Aztán sarkon fordult.

- Vajon mennyi? - kérdezte a felesége.

- Egy tízes biztosan…

- Akkor most nem fizetjük ki a csekkeket?

- Lehet…

Aztán hallgattak.

Hozták a számlát. Tizenkettőezer-háromszáz…

Az asszony elővette a borítékba tett pénzt, amit a postára kellett volna vinni.

Háromnegyed egyet mutatott a toronyóra.

Elindultak csendben, szótlanul a kisvárosi tikkasztó melegben, s mintha forró viaszban lépkedtek volna, úgy haladtak…

- Kellemes hely lehet Párizs! - mondta egy kicsit szomorkásan Bálint tanár úr felesége.

- Igen… Nagyon kellemes…- s nyelt egy nagyot.

(2004.)

Összefogásra minta

Akik példát adnak a nemzetnek

Könyvekről!

Amit olvasok, néha írok is róluk. A Könyvesházam -ban olvashatnak a kerékpáros világjáró Léna utiélménmyeit összefoglaló munkáról és Balog Örse verseskönyvéről is szólok. Akit érdekel innen átránmdulhat a Könyvesházamba.

Ismét meghívó az Amadeusba!

Képek 1. Ipoly - 2. A  magyar hadiflotta - 3. Szárazér Battonyánál már ilyen - 4.  Lordok háza Orosháza Kossuth utca -


2. este
Ma ismét találkozunk, s örömmel köszöntök Mindenkit, aki eljött. Köszönöm az üzeneteket is. S akkor itt a következő történet, amely úgyszintén kisvárosi, de nekem tetszik, hisz ezért írtam meg!
Íme itt a Szárazér és egy kép a mi kis városunk főutcájáról a "lordok házáról"! Az utóbbi szépségét nem kell magyaráznom!


A Szárazérről elhajózzunk!

Édesapám hajóskapitány volt.
Gyönyörű szép ember volt kapitányi egyenruhájában, édesanyám ilyenkor mindig elsírta magát, annyira tetszett neki az apám. Édesapám tudta ezt, s hogy a szeretetet erősítse, néha-néha felvette az egyenruhát. Szeretett abban járni. Ilyenkor kedvesen udvaroltak egymásnak, apám bókolt, mint egykoron Vogelweide szeretet hölgyének. Anyám szelíden elpirult, s olyan szép volt az arca, mint a hajnali napfelkeltében a házunk mögött lévő szép tó, a csendben, kecsesen úszkáló hattyúkkal.
A világ legcsodálatosabb panorámája itt volt a mi kertünk alatt, még akkor, amikor a Gyopáros-tó a maga természetességében pompázott. S aztán ott volt a Száraz-ér.
Micsoda víz!
Kész csoda, itt sorakozik az egész magyar hadiflotta, miután Trianon után, átvezényelték az új csehszlovák-magyar határtól ide a Száraz-érre. (Ha-ha-ha!)
Ez még 1920-ban történt, amikor Párizsban rájöttek, hogy a magyarok tengerészeti bázisa az Ipoly folyón van. Egyből határfolyó lett, s kitiltották hajóinkat, tengerészeinket a térségből. Átvezényelték ide, mert itt azt mondták, hogy csodálatos lehetőség van mindenre.
Így lett Orosháza hajózási bázis.
Aztán tovább fejlődött.
Orosháza lett a bezártság városa, de  aztán kinőtte magát s úgy egyben az üveg fellegvárává vált. De nem épült üveghegy csak ígérték, de azt nem kell mindig megtartani.(De volt hegynyi selejtes üveg, veszteséges is volt a gyár…)
Apám egy reggel, úgy nyolcvan évvel ezelőtt, felvette kapitányi díszes ruháját. Bajuszát kipödörte, torkát megköszörülte, s azt mondta:
- Ideje lenne hajóra szállni! Megöl ez a tétlenség.
- Hová mennél már megint – szólt a nagymama – hiszen a zsilipeket lezárták, nincsen víz!
- Az más, de nekem miért nem szólnak, hogy mikor mehetek már! Még a legénységet is össze kell szedni, mert biztosan elmentek megint kukoricát kapálni… - dohogott apám.
Anyám szólt, hogy menjünk reggelizni, mert mindjárt indulni kell az iskolába, de mivel vasárnap van, így az iskola elmarad, de anyám mindig elfelejtette, hogy vasárnap nem megyünk az iskolába.
Reggelihez ültünk..
Az asztalon frissen sült ropogós zsömlye, házivaj (Juliska néni hozta Cinkusról a tanyáról Tercsi ángyikámtól), minden úgy volt egy szempillantásnyira, mint azokban a régi, szép időkben, amikor az akácillat tavasszal úgy el tudta bódítani a lányokat, hogy zavarukban még a nevüket is elfelejtették, s csak szárnyaltak volna a magasban, mint a gólyák, hogy fészket rakhassanak egy-egy terebélyes kémény tetején. S csak bizsergett a bőrük, érintésüktől pedig az ember szinte áramütést kapott.
Családi fészket akartak rakni. Ők megtelepednek itt, mert ha menni akarnak csak szárnyat bontanak, s ott a végtelen levegőtenger, röpülhetnek. Ámbár az is igaz, hogy manapság már a repülés is veszélyes, mert lopakodó kémrepülőnek nézik még a gólyamadarat, aztán bumm, lelövik. Így kevesen is vannak azok a gólyák, akik itt fészket raknak.
Mert nehéz idők jöttek!
A gólyák pedig lassan és folyamatosan elmennek, de el ám’.
A világ többször megfordult tengelye körül, még a mágneses pólust is át akarták rakni, mint ahogyan az Jeniszej folyó irányát is meg akarták változtatni, hogy ne északra folyjon haszontalanul, hanem délre, öntözze a sivatagokat. Az Amu-Darját elvezették, az Aral-tó ki is száradt már. Ott rozsdásodnak a homoktengerré vált földteknőben a hajók.
De itt is voltak ilyenek, ha nem is pontosan azok, de világrengetések…
Volt erre azért többször is földosztás, aztán jött a visszavétel.
Csúfolódások voltak ezek, a megalázások hétpróbái...
Kubla kán, a tengerész is rácsodálkozna erre a világra, mert ilyent ő sem látott, pedig az ő hajója sok tengert szabdalt, de ő angol kapitány volt, s nem magyar. De lehet, hogy nem is angol…csak Wordswort tette volna azzá, még a nagy klasszikus romantika korában, hanem ő volt a tatár kán…
Apám reggelizett.
Apám lassan evett, egy hajóskapitányhoz illően.
Komótosan kettévágta a zsemlét, hallgatta, amint herseg a kés a friss, illatos cipócskában. Aztán ketté vette a kerek zsömlét, rátette a kistányérra, majd egyenként megkente vajjal, a másik felét is kézbe vette, arra tett két szelet szegedi szalámi-karikát, a vajas részre egy szelet sajtot, azt a komlósi piacon vették. A két fél zsemlét összeborította, aztán ízlésesen beleharapott. A zsemle szinte muzsikált, ahogy a fogak ráharaptak, s illatozott, olyan finom cipóillat járt át mindent.
A tejeskávét lassan kortyolgatta a zsemlefalatok mellé.
Anyám szerelmetesen nézte apámat, ahogy evett.
Én is lassan utánoztam mozdulatait, szertartásait. Mozdulatai, bennem is élni kezdtek.
Ezután megismétlődött minden, csak most nem szalámis vajas zsemle volt a finom falat, hanem vajas-mézes zsemle, és még egy csésze tejeskávé.
Befejeztük a reggelit.
Lehet, hogy ez volt az utolsó reggelink, így együtt.
Jönnek elő az emlékek, keresem, mert a Szárazérben már elapadt víz, s az emlékezés is elapad.
Ez már régen volt. Talán igaz sem volt, mondhatnám, mint a mesében szokták mondani volt.
Apám hajóskapitányi egyenruháját és a hajóját is rám hagyta.
Csak úgy !
De nincs víz.
A hajó mélán áll a kikötőben, de már inkább a homokon.
Lassan én is átadom a fiamnak, ahogy elnézem már ő sem hajózik innen ki sehova.
Ez a hajók sorsa, ha elfogy a víz, ez a mi sorsunk, mert megbüntettek azért, hogy hajózni akartunk.
Mi ne hajózzunk, legfennebb lovagoljunk, de már azt is jobban csinálják mások.
Kimegyünk a héten a Száraz-érre, ha nem esik az eső –a sár miatt-, mert meg kell mutatnom a fiaimnak azt a helyet, ahol apám háza állt, de út már nincs. Az idő betemette az utat. Jaj azok az utak… Ma már, de jó lenne, ha tudnánk néha az utat. Valaki megmutatná!...
Talán a nagy diófa még megvan?
Lehet, hogy kivágták a cigányok, mert a többi fát már elhordták a tavaly télen.
Isten ’uccse, mit lehet tenni !
Semmit.
Alföld.
Lapos. Laposabb. Még laposabb.
Mégis!
Egy szálló és nagyon híres étterem volt ezen a vidéken.
Az sincs.
Emlékszem apám nagyon szerette az Alföldben a szép halvacsorákat.
Jobban nem értett senki nála a társasági vacsorákhoz, különösen a halakhoz. Ezt még a boldog békeidőkben tanulta meg, akkor még adtak az etikettre.
Meg különben is egy hajóskapitánynak tudnia kellett, hogy a társaságban hogyan illik megjelenni, szórakoztatni, beszélni, véleményt formálni…
De aztán az ilyen tudás bűn lett.
Vacsora után mindig dalolt, mert szép hangja volt, a nők bolondultak érte. S ezt ő nagyopn szerette.
Jókat tudott mulatni is.
Odajött a cigányprímás, és megkérdezte:
- A megszokottat húzzuk?
- Azt! – vágta rá apám.
S aztán felállt és énekelt. „ Zúg az erdő, zúg a nádas….”
Csodálatos hangja volt, mint egy operaénekesnek Milánóból vagy Velencéből…? Mindegy.
De mégsem lett az, inkább hajózott erre-arra az Adrián, meg a Földközi-tengeren. Aztán elvesztettük a háborút, apám is vesztes lett, s kapott itt egy hajót, hiszen utolsó hajóútján olyan sebesülést szerzett, hogy vízre szállni kapitányként már amúgy sem lehetett volna.
A világnak ebben a kicsiny szegletében még a víz is ritka, ami volt, azt is elküldték másfele. Nekünk már se víz, se hal. Már az Alföld sincs. A Szárazér? Csordogál… tavasszal. A hajóra meg már ki is emlékszik!
Talán volt az is.
Talán édesapám hajóskapitány volt.
Én is szerettem volna hajózni.
Egyszer hajóztam már
Krétára.
Aztán én is kikötöttem.
Nem kaptam hajót. Nem kaptam semmit.
Reggelire nem hoznak már friss ropogós zsemlét meg írósvajat sem.
- Ez már ósdi, inkább valami mást - mondták.
Gondoltam építek egy hajót.
A Szárazéren kellene vízre tenni koratavasszal, amikor van víz.
Aztán úsznánk.
Úsznánk a hajóval, motoroshajóval le egészen Tótkomlósig, onnan tovább a Marosig, s ott Arad alatt már a Maroson ringanánk.
Mert oda elvisz a Szárazér.
S onnan tovább
Szegeden megpihennénk.
Vételeznénk az útra ennivalót.
De leginkább egy jóféle halfőző bográcsot kell venni, mert hallét akarunk készíteni.
Előbb a Tiszában fogott halból szegedi-halászlét főzünk.
Finom alaplevet előbb, sokféle apróhalból. Aztán átpasszíroznánk. A hagymakarikákkal – jó bőven – feltennénk főni a vizet, bele az alaplét megszórni e vidéken termő paprikával, s bele a haldarabokat. Így főznénk vagy 40 percig, majd lehet kanalazni a finom halászlét.
Aztán szerb hallevest.
Bolgár hallevest.
A Deltában pedig megfőznénk a lipován hallevest. Az más, egészen más, mint a mi szegedi hallevesünk.
Abban is van vöröshagyma karikára vágva, de adnak hozzá leveszöldséget, zöldpaprikát, paradicsomot, feketeborsot, pirospaprikát tejfölt és babérlevelet is. Ők is főznek alaplét, abban aztán puhítják a haldarabokat, végül tojássárgájával, tejföllel eresztéket adnak hozzá. Ecettel még egy kicsit savanyítják. Csipetkét is szaggatnak bele.
Állítólag apám is szerette, mert ő a halleves minden változatát ismerte, amit a Duna mentén főznek. Mindig azt mondogatta, hogy a Duna lelke a hallében van, ezért kell megkóstolni.
De ma már ő sincs. Elhajózott.
Én is hittem ebben, lelke van a víznek, mert a Delta vizében is van egy kevéske a Szárazér vizéből.
Változik a világ.
Változik minden.
De azért szép mese, hogy hajóskapitány volt az apám, s volt itt egy hajó is, sőt itt volt a hadiflotta.
A tavaly tavasszal akkora víz volt a Szárazéren, hogy valóban hajózni lehetett volna egy kis hajócskával. De nem mentünk.
Különben is ilyen helyen tilos hajózni, mert könnyen megfeneklik a hajó, de még a csónak is. De a hatóság sem engedi, mert a hajóknak műszaki vizsgát kell tenni, meg adót kell fizetni a városnak is, meg a kormánynak is, így megbénulnak a hajók.
A vágyak hajói is homokpadra akadnak fel itt mifelénk.
Ezért, hát barátaim a Szárazéren ne hajózzunk!
Menjünk ki az Adriára, a Fölközi tengerre. S tovább, mint Odüsszeusz tette!
Gibraltárnál ott áll biztosan apám, mert ő is itt hajózott el, mint Odüsszeusz, s aztán nem tért haza… Odüsszeuszt is hiába várta már Ithakában Pénelopé…
Édesapám ott áll a gibraltári sziklákon, kapitányi egyenruhájában, s integet a távolódó magyar hajóknak. Hajóznak, elhajóznak a magyarok…!
Anyám sokáig várta…mindhiába, aztán ő is utána hajózott egy sajkán…. a végtelenbe. S most ott ringanak valahol a Csendes-óceánon, s emlegetik: Be szép is volt a Szárazéren élni, s finom foszlós kenyeret enni a frissen fejt tejecske mellé.
Már napok óta arra ébredek, hogy a forralt tej illatát érzem...Ki tudja miért van ez?
(2006)

Pánsípra

Nem vagy egyedül

Szolgálati közlemény

Kedves Olvasóim!
Ha az Amadeus Kávéház elnyerte tetszésedet, s olvasni szeretnéd a további történeteket is, akkor légy oly kedves regisztráld magad az oldalsávban "Olvasóimnál - bejelentkezés", s akkor folyamatosan megkapod minden új beírással jelentkező oldalam.
Köszönöm, és bizzunk abban, hogy közeledik a tavasz!

Meghívó az Amadeusba!

1. este
Ha én egyszer meghívást kapnék az Amadeusba, akkor ott kávét innék, töprengenék, barátaimmal beszélgetnénk, s ha lenne kellő számú érdeklődő közönség kérne, akkor fel is olvasnék. Mondjuk havonta egyszer ...ott, Imre Juli indítana egy kis beszélgetést, s aztán elő a fehér papírra nyomtatott szövegeket, s olvasgatnánk, s lehetne csevegni, s hívnék másokat is...s még a VTV is profitálhatna belőle.  Ez nincs! Egyelőre ide teremtem az Amadeust, mert ugye van egy szinte kész kötetem, amely címe az Amadeus kávéház, mert mesélői, ide térnek be esténként, s mondanak el egy-egy történetet, ami általában itt történhetett meg. Persze mindez csak írói kitaláció, de az egész világ egy kitaláció, s mi apró manócskák abban rohangálunk
S lám induljon a mese-történet első alkalma:
Elöljáró beszély/ beszéd, avagy szeretem a cserépfazékban főtt töltött káposztát, s hogyan lettem” író úr”…

Kedvenc ételem a töltött káposzta. Azt el kell mondanom, hogy nálunk hogyan készül ez az ízes étek, az ételek étele: ahogy Barabás Irma néni mondta (nyugodjék békében) egykoron Irinyben (egy kis érmelléki falu, ahol néhány évet éltünk, nagy szegénységben, de egy kicsit paradicsomi állapotban): vagyis a töltelékes káposzta.
Legjobb nyáron, amikor van már zsenge káposztalevél, amit kicsit megsavanyítunk, úgy mintha kovászos uborkát készítenénk.
Visszatérve íróságomra az úgy történt a dolog, hogy azt mondták nekem még az iskolában, hogy egy lehetetlen alak vagyok, nem tudok egy ünnepi megemlékezést sem megírni. Hát nem is tudtam, mert honnan kellett volna ismernem Ioan Voda cel Cumplit (ő majdnem Dracula) életét, mikor én csak azt tudtam, hogy Mátyás király igazságos király, meg nagyon rendes ember volt. Ezt nagyapám mondta volna, ha nem esik le az első világháború idején az ötödik emeletről, mert nem rögzítette magát az ablaktisztítás idejére a biztonsági hevederekkel. Szóval rendes ember volt Mátyás, mert nagyon szerette a töltött-káposztát, jó sok tejföllel és finom magyar házikenyérrel, mert az olasz zsömlét azt utálta, de időnként megette, nehogy diplomáciai bonyodalmak kerekedjenek a felesége akadékoskodása révén..
Szóval úgy jött ez össze, egyszer elhívtak egy kis társaságba, hogy beszélgessünk. Aztán hallottam ezt is, hallottam azt is, érdekesek is voltak, meg nem is, de én leírtam őket, csak úgy ni, uncsiból, ahogy manapság mondják a fiatalabb kultúrkörökben.
Egyszer aztán hallom, hogy valaki azt mondja rám, hogy ez az ember már író. Úgy is szólított meg valaki, hogy író úr Ha ez korábban történt volna 30 évvel, akkor én író elvtárs lettem volna, de ez kimaradt az életemből. Aztán egyszer valami kitüntetést is adnak, merthogy annyi mindent csináltam, meg összeírtam mindenfélét, ami nem nagy dolog ám.
Én pedig tudom, hogy nem az, mert minden csak úgy jött.
Ám térjünk vissza a töltött káposztához, mert hogy arról akartam beszélni, hiszen egy jó étel többet ér, mint egy írás.
Szóval kovászoljuk a káposztát zsenge savanyúra.
De ne beszéljünk arról sem…., de a tölteléket azonban szépen lassan készítgessük.
A töltött káposztát ízlelni, enni kell! amit most itt közre adok, az olyan mint a töltött káposzta, amit Barabás Irma néni főzött még Irinyben, de Nagykárolyban és egész Erdélyországban finom a töltött káposzta. Járta is egykoron a mondás, hogy Magyarország címerébe a húsos káposztás ételt kellene tenni.
De íme egy kettős recept:
Elébb a Káposzta:
„Lehetőleg vékonylevelű káposztát válasszunk, amit savanyítunk ezenmód: A káposztafejeket leveleire szedjük, a vastagabb ereket levágjuk a késsel oldalazva, s aztán forró vízzel leöntjük, hogy egy kicsit megpuhuljon, így nem fog törni.
Egy uborkás üveg aljára pár szál friss kaprot teszünk. Sós vízzel felöntjük, ami leginkább forró legyen, s kihűlt egy szelet kenyeret rávetünk, hadd erjedjen a káposzta.
Most már jöhet a másik az irodalom vagy iroda-lom ( vers vagy novella: Lehetőleg egy ív fehér papírt végy elé, s terítsd az asztalra. S most előveszed az ötletet. Íme egy a sok közül : Tárlat kisvárosban s beleteszed a tölteléket, vagyis a kitalált vagy megtörtént valóságot, adj hozzá, majorannát, borsot, tárkonyt vagy amit kiván. Lassú tűzön puhítgasd, s kész az írás. Ha ízlik a közönségnek, akkor sikerült, ha nem akkor dobd a papírkosárba.
Amadeus kávéház, avagy Mozart Orosházán…

Van egy városka. Van egy kávéháza. Nem tudom, hogy merjem-e megkockáztatni azon kijelentésemet, egyetlen tényleges kávéháza, hangulatában, küllemében, talán látogatottságában is. Ez utóbbiban nem vagyok biztos. Sőt! De ennek is oka van. Majd visszatérünk rá, ha muszáj.

Ezt a kávéházat Amadeusnak hívják.

Miért Amadeus? Ki tudja. Ez talány, az ősködbe vész ennek a névadásnak az oka, mint errefele sokmindennek. Nem kívánok kutakodni utána igazán, de bizonyos nem személyeket érintő tényeket csak fel kell tárni. Valami oka mégis volt a névadásnak! Nem, nem teszem.

Inkább megkérdem a kedves Olvasót, ki volt Amadeus? No, nem tud rá mit felelni, de mindjárt eszünkbe ötlik Wolfgang Amadeus Mozart neve. Mi köze Mozartnak ehhez a kisvároshoz? Sajnos semmi. Még ismerőseinek az ismerősei sem jártak erre. De az itteniek is kevesen érdeklődtek Mozart felől. S akkor most azt kérdem, ön járt-e már az Amadeusban? No ugye! Voltak már, de nem túl sokan és sokat Ezt a kérdést tettem fel barátomnak Triznyai Kázmérnak is, aki most érkezett rövid látogatásra hozzám, és ő is azt mondta:

- Nem, még nem jártam az Amadeusban!

Persze azt is megkérdezhettem volna, hogy ismeri-e Amadeust?

- Nem, nem ismerem Amadeust. Ki az az Amadeus? – kérdezte mégis.

- Egy személy, én mindenképpen Mozarthoz kötöm. - mondtam.

- Úúúúgy?

- De mit keres itt Amadeus Mozart?-

- Nem tudom. Derítsük ki! – javasoltam, s elindultunk.

- Hát, akkor menjünk az Amadeusba, itt az ideje, hogy megtekintsük, mert történéseink, amiket most sorba elbeszélek mindig innen indulnak ki. Itt születtek meg, itt mesélték el nekem, én meg továbbadom, mert itt időnként van hallgatóság is, akik elszürcsölgetik a kávét, ami nagyon finom, megesznek egy sütit, egy kis bájcsevely, és minden megy a maga rendjén. De csalódás ne érjen senkit, ezek a történetek nem Mozartról, hanem egy alföldi kisvárosról szólnak, ott estek meg azok a dolgok, amit itt előtárunk. Mert be kell vallanom férfiasan nem sikerült igazán kideríteni, hogy ez a kávéház miért Amadeus.

Inkább hajózzunk más vizekre.

Hol is van akkor az Amadeus? És mit kell még elmondani Triznyai Kázmérról?

Ez két fontos dolog. Az egyik az epikus helyszín része, a másik az epikus szöveg által megjelenített figura, aki van is, meg nincs is.

Az Amadeus lenne a főtér - ha egyáltalán fő tér a főtér -, egyik kellemes kávézója, ahol még falatozni, eszegetni is lehet, ha megéhezett az ember. Mellette van egy francia pékség, és Göndös órásmester boltja. Az egész épületegyüttes általában elhanyagolt, pedig a városka kellemes színfoltja lehetne. De ki tudja, hogy mi húzódik az elhanyagolás mögött! A rossz nyelvek valami privatizációs lobbit rebesgetnek, de ezt nem tudom…

Triznyai Kázmér? Ő az, akivel néha beszélgetek, hogy ne magamba beszéljek, mint a szépreményű képviselő asszony, aki úgy elmélyedt mondanivalója kifejtésében, anno, hogy észre sem vette, ahogy közönségének eszébe ötlött talán egy zenemű (no, nevekkel nem akarok untatni senkit, mert még azt mondják tudálékos vagyok), és szépen kisétáltak a teremből, mint azok a zenészek, akik magára hagyták a fizetséggel tartozó grófot. Hiába az ígéreteket illik betartani! A képviselőasszony nem értette a dolgot, fel volt háborodva – nyilatkozta a helyi lap, szemfüles helyi riporterének. Aztán lassan ő is hazasétált, miközben egész úton dohogott, mint egy kifulladó öreg mozdony. Nem is indult többet a választásokon. Csalódott a polgárokban.

Apropó szonáta. Az idén Mozart évforduló van többek között (mellesleg Bartók is), ezért is indulunk az Amadeusba talán emlékezni. Mozart a zsenigyerek élete azonban tele volt szenvedéssel, mert zsarnok apja folyton szerepeltette. 1781-ben megírta a  Idomeneo című 3 felvonásos operát (Nyitány K 366), amelyet a múnchemi karneválon túlra is szerette volna vinni, de nem sok sikerrel járt fáradozása. Ebben az évben Bécsben telepedett le. S bár többször megfordult a bécsi udvarban, s talán a császári család vendégeként, de szándéka sikertelen maradt: nem szerződtették. 

Őszintén megvallom, fogalmam sincs arról, hogy Mozartnak és Orosházának van-e valami  más köze is egymáshoz. Most én mégis ezt a kettőt összekötöm. Jó szorosan kötöm össze, mert számomra a kapocs ez a kávéház, amely az Amadeus nevet vette fel, amikor felavatták, olyan jó tíz évvel ezelőtt. Különben nagyon kellemes a hely, minden finom, udvarias a kiszolgálás stb.

Ellenben nem mindenki tudja, hogy van valami furcsa is ebben a kávéházban. Ez az idő. No erről majd később szólunk…(Mindig csúsztatok, ha észrevette már a kedves Olvasó, mert ettől leszek modern. De a világ is ilyen, mindig csúsztatunk, nem mondjuk ki az igazat, csak majd egyszer…, ha már nincs más kiút, de akkor sem szabad elmondani mindent. Ezt hívják politikának. Akik gyakorolják, és tanítják erre a népet, ők a botcsinálta politikusok, de mégis ügyesek, mert jól megélnek belőle. A nép pedig ezt, észre sem veszi, hamar megtanulja a semmit, s elhiszi az ígéreteket, s újból választ…)

De itt van Triznyai Kázmér ( mi az, hogy itt van, hogyan kerül ide) a történet másik szereplője, aki sokat mesél, akinek én is elmondom „kitalált történeteimet”, amíg nem járok úgy én is, mint a „nagytervű” képviselő úr, aki megígérte, hogy mesélni fog . De végül soha nem volt ideje mesélni. Vagy ki tudja…Valahol lehet, hogy mesélt. Már a végén szinte sajnáltam, mert mindig nagyon izzadt, s az arcszíne is olyan fakó volt, pont olyan mint a jóféle fahamú, amiből öreganyám mosás előtt mindig lúgot főzött, hogy fehérítse az ingeket, különösen a nagyapámét, mert ő mindig fehéret hordott, olyan kis alacsony gallérút, hogy nem is volt annak csücske. Abban dolgozott, s bizony a sok kosz mind rátelepedett, különösen aratás és cséplés idején. Triznyai Kázmér  tehát

S most varrjuk el a szálakat. Az elején mindjárt azt kérdeztem: leglátogatottabb az Amadeus?. Válaszom, „nem annyira, mint a kocsmák, s ennek oka, hogy aki kocsmába jár az nem megy az Amadeusba. Aki igazán eljárna az Amadeusba annak nincs annyi pénze, hogy naponta beüljön oda”. Hát csak ennyi a magyarázat erre.

Aztán rájöttem, hogy Mozart lehet, hogy mégis tudott Orosházáról. Mert azt mesélik, hogy egykoron ( az is hol van már!) az itteni búzának, és lisztnek szerte Európában nagy híre volt. Azt is mondják, hogy a császári kalács és sokféle ínyenc sütemény ebből a lisztből volt az igazi. Mozart is szerette a finomságokat, ezért szerette Mária Teréziát is, különösen gyönyörű keblei ejtették mindig ámulatba, így biztosan evett abból a kalácsból, amelynek lisztje innen utazott a császári fővárosba.

Tehát a rejtélyt sikerült megoldani. Ennyi titokkal teli az Amadeus, amelynél csak a hajdani Musztafa cukrászda volt titokzatosabb,  a Könd utca 72-ben, s kínált olyan zamatos, omlós süteményeket, hogy Mária Terézia is megnyalta volna mind a tíz ujját Szuli bácsi remeklései után. Lám itt van egy újabb kapocs: Musztafa Szulimán cukrászmester édesapja Bécsből jött Orosházára, éppen az I. világháború végén, amikor összeomlott a monarchia. A Musztafa cukrászda is egy kapocs volt Orosháza és Bécs között. De már az sincs. Úgy múlik az idő, s vele eltűnik minden.

Íme most az Amadeus kapja azt a tisztességet, hogy a történések megszületésének színhelye legyen.

S végül az idő! Az Amadeus óráját tessék megnézni! Nem balról jobbra, hanem jobbról balra halad a mutató. A számok rendje is e szerint van. Tessék leülni, meginni egy kávét, kérni valamit, s elkezdünk az időben utazgatni. Hát ezt teszem, most én is. Csak az órát tessék nézni! S haladunk: hol előre, hol meg vissza! De a világ is ilyen, meg a sorsunk is hasonló: egyszer lenn, másszor fenn.

(2005.

Ajánló

  Könyvekkel suttogó          (klikk)
Az első díjam
Hát, nem is tudom mit mondjak! Én teljesen meghatódtam, ugyanis még sosem kaptam semmilyen díjat se a blogomra, és igazából nem is reménykedtem ilyesmiben. A díjért Sisternek tartozom köszönettel.
Akkor lássuk a játékszabályokat:
1. Meg kell köszönnöm a díjat annak, aki gondolt rám és küldte.
2. A logót ki kell tennem a blogomba.
3. Be kell linkelnem azt, akitõl kaptam.
4. Írni kell magamról 7 dolgot.
5. Tovább kell adnom a kitüntetést másik 7 blog társamnak.
6. Be kell linkelnem õket.
7. Megjegyzést kell hagynom náluk, hogy tudjanak a díjazásról.
Hát, akkor írjak magamról 7 dolgot...
1. Éppen most olyan keresem az utam fázisban vagyok, így ez a blogdolog nagyon jól jött, mert sikeresen eltereli a figyelmem mindenféle felesleges agyalgatástól, amik csak az idegeimet készítenék ki. Úgyhogy most jól vagyok, köszönöm.
2. Nagy vágyam, hogy egyszer legyen annyi pénzem, hogy körbeutazhassam a világot, és megnézhessek mindenféle csuda dolgot, megismerkedhessek a különböző kultúrákkal, és lássak sok szépet. De persze a Bridge -dzsel és Zenkával tervezett irodalmi körút is ott lebeg a vágyaim között.
3. Ha nem olvasok, akkor szívesen kirándulok, festek (óh, de ez igazán amatőr szinten), írogatok ( a hangsúly a képzőn van, és ezt szintén amatőr szinten művelem) és táncolok: legyen az klasszikus, latin vagy bármi más.
4. Az irodalom mellett a történelem a másik nagy szerelmem, ami sajnos valahogy kimaradt az egyetemi tanulmányaimból, de ettől függetlenül szívesen forgatok ilyen könyveket (még tömény tanulmányokat is), és ha tehetem bejárok az egyetemen ilyen témájú előadásokra.
5. Sokszor hiszem, hogy rossz korba születtem. Valahogy a mai világból kiveszett a romantika és túl erőteljes a realista látásmód. Szívesen éltem volna az 1800-as, 1700-as években: a mondák, a bálok, a szép ruhák és a lovashintók korában. Imádom ezt a milliőt, így az ilyen témájú könyvekkel könnyen le lehet venni a lábamról.
6. Súlyos könyvgyűjtő mániában szenvedek, azt hiszem krónikus és gyógyíthatatlan. Ezt nem igazán szeretném továbbfűzni, a legtöbb könyvmoly úgyis vágja mi ez. Aki meg nem, annak hiába magyaráznám, úgy se értené meg...
7. Nehezen írok magamról, főleg hét pontban.
És a hét bloggertársam, aki megkapja tőlem (igazából sokkal több jelöltem lenne, de a szabály az szabály):
el suutogó

A magyarságtáborért 1%

Köszönjük!

Készülő új regényem

Károlyi Fülöp Béla


Isten szekerén
Egy város - egy asszony - egy ember

(kisregény egy kisvárosi vergődésről)
Rövidesen folytatásokban közlöm itt!