2. este
Ma ismét találkozunk, s örömmel köszöntök Mindenkit, aki eljött. Köszönöm az üzeneteket is. S akkor itt a következő történet, amely úgyszintén kisvárosi, de nekem tetszik, hisz ezért írtam meg!
Íme itt a Szárazér és egy kép a mi kis városunk főutcájáról a "lordok házáról"! Az utóbbi szépségét nem kell magyaráznom!
A Szárazérről elhajózzunk!
Édesapám hajóskapitány volt.
Gyönyörű szép ember volt kapitányi egyenruhájában, édesanyám ilyenkor mindig elsírta magát, annyira tetszett neki az apám. Édesapám tudta ezt, s hogy a szeretetet erősítse, néha-néha felvette az egyenruhát. Szeretett abban járni. Ilyenkor kedvesen udvaroltak egymásnak, apám bókolt, mint egykoron Vogelweide szeretet hölgyének. Anyám szelíden elpirult, s olyan szép volt az arca, mint a hajnali napfelkeltében a házunk mögött lévő szép tó, a csendben, kecsesen úszkáló hattyúkkal.
A világ legcsodálatosabb panorámája itt volt a mi kertünk alatt, még akkor, amikor a Gyopáros-tó a maga természetességében pompázott. S aztán ott volt a Száraz-ér.
Micsoda víz!
Kész csoda, itt sorakozik az egész magyar hadiflotta, miután Trianon után, átvezényelték az új csehszlovák-magyar határtól ide a Száraz-érre. (Ha-ha-ha!)
Ez még 1920-ban történt, amikor Párizsban rájöttek, hogy a magyarok tengerészeti bázisa az Ipoly folyón van. Egyből határfolyó lett, s kitiltották hajóinkat, tengerészeinket a térségből. Átvezényelték ide, mert itt azt mondták, hogy csodálatos lehetőség van mindenre.
Így lett Orosháza hajózási bázis.
Aztán tovább fejlődött.
Orosháza lett a bezártság városa, de aztán kinőtte magát s úgy egyben az üveg fellegvárává vált. De nem épült üveghegy csak ígérték, de azt nem kell mindig megtartani.(De volt hegynyi selejtes üveg, veszteséges is volt a gyár…)
Apám egy reggel, úgy nyolcvan évvel ezelőtt, felvette kapitányi díszes ruháját. Bajuszát kipödörte, torkát megköszörülte, s azt mondta:
- Ideje lenne hajóra szállni! Megöl ez a tétlenség.
- Hová mennél már megint – szólt a nagymama – hiszen a zsilipeket lezárták, nincsen víz!
- Az más, de nekem miért nem szólnak, hogy mikor mehetek már! Még a legénységet is össze kell szedni, mert biztosan elmentek megint kukoricát kapálni… - dohogott apám.
Anyám szólt, hogy menjünk reggelizni, mert mindjárt indulni kell az iskolába, de mivel vasárnap van, így az iskola elmarad, de anyám mindig elfelejtette, hogy vasárnap nem megyünk az iskolába.
Reggelihez ültünk..
Az asztalon frissen sült ropogós zsömlye, házivaj (Juliska néni hozta Cinkusról a tanyáról Tercsi ángyikámtól), minden úgy volt egy szempillantásnyira, mint azokban a régi, szép időkben, amikor az akácillat tavasszal úgy el tudta bódítani a lányokat, hogy zavarukban még a nevüket is elfelejtették, s csak szárnyaltak volna a magasban, mint a gólyák, hogy fészket rakhassanak egy-egy terebélyes kémény tetején. S csak bizsergett a bőrük, érintésüktől pedig az ember szinte áramütést kapott.
Családi fészket akartak rakni. Ők megtelepednek itt, mert ha menni akarnak csak szárnyat bontanak, s ott a végtelen levegőtenger, röpülhetnek. Ámbár az is igaz, hogy manapság már a repülés is veszélyes, mert lopakodó kémrepülőnek nézik még a gólyamadarat, aztán bumm, lelövik. Így kevesen is vannak azok a gólyák, akik itt fészket raknak.
Mert nehéz idők jöttek!
A gólyák pedig lassan és folyamatosan elmennek, de el ám’.
A világ többször megfordult tengelye körül, még a mágneses pólust is át akarták rakni, mint ahogyan az Jeniszej folyó irányát is meg akarták változtatni, hogy ne északra folyjon haszontalanul, hanem délre, öntözze a sivatagokat. Az Amu-Darját elvezették, az Aral-tó ki is száradt már. Ott rozsdásodnak a homoktengerré vált földteknőben a hajók.
De itt is voltak ilyenek, ha nem is pontosan azok, de világrengetések…
Volt erre azért többször is földosztás, aztán jött a visszavétel.
Csúfolódások voltak ezek, a megalázások hétpróbái...
Kubla kán, a tengerész is rácsodálkozna erre a világra, mert ilyent ő sem látott, pedig az ő hajója sok tengert szabdalt, de ő angol kapitány volt, s nem magyar. De lehet, hogy nem is angol…csak Wordswort tette volna azzá, még a nagy klasszikus romantika korában, hanem ő volt a tatár kán…
Apám reggelizett.
Apám lassan evett, egy hajóskapitányhoz illően.
Komótosan kettévágta a zsemlét, hallgatta, amint herseg a kés a friss, illatos cipócskában. Aztán ketté vette a kerek zsömlét, rátette a kistányérra, majd egyenként megkente vajjal, a másik felét is kézbe vette, arra tett két szelet szegedi szalámi-karikát, a vajas részre egy szelet sajtot, azt a komlósi piacon vették. A két fél zsemlét összeborította, aztán ízlésesen beleharapott. A zsemle szinte muzsikált, ahogy a fogak ráharaptak, s illatozott, olyan finom cipóillat járt át mindent.
A tejeskávét lassan kortyolgatta a zsemlefalatok mellé.
Anyám szerelmetesen nézte apámat, ahogy evett.
Én is lassan utánoztam mozdulatait, szertartásait. Mozdulatai, bennem is élni kezdtek.
Ezután megismétlődött minden, csak most nem szalámis vajas zsemle volt a finom falat, hanem vajas-mézes zsemle, és még egy csésze tejeskávé.
Befejeztük a reggelit.
Lehet, hogy ez volt az utolsó reggelink, így együtt.
Jönnek elő az emlékek, keresem, mert a Szárazérben már elapadt víz, s az emlékezés is elapad.
Ez már régen volt. Talán igaz sem volt, mondhatnám, mint a mesében szokták mondani volt.
Apám hajóskapitányi egyenruháját és a hajóját is rám hagyta.
Csak úgy !
De nincs víz.
A hajó mélán áll a kikötőben, de már inkább a homokon.
Lassan én is átadom a fiamnak, ahogy elnézem már ő sem hajózik innen ki sehova.
Ez a hajók sorsa, ha elfogy a víz, ez a mi sorsunk, mert megbüntettek azért, hogy hajózni akartunk.
Mi ne hajózzunk, legfennebb lovagoljunk, de már azt is jobban csinálják mások.
Kimegyünk a héten a Száraz-érre, ha nem esik az eső –a sár miatt-, mert meg kell mutatnom a fiaimnak azt a helyet, ahol apám háza állt, de út már nincs. Az idő betemette az utat. Jaj azok az utak… Ma már, de jó lenne, ha tudnánk néha az utat. Valaki megmutatná!...
Talán a nagy diófa még megvan?
Lehet, hogy kivágták a cigányok, mert a többi fát már elhordták a tavaly télen.
Isten ’uccse, mit lehet tenni !
Semmit.
Alföld.
Lapos. Laposabb. Még laposabb.
Mégis!
Egy szálló és nagyon híres étterem volt ezen a vidéken.
Az sincs.
Emlékszem apám nagyon szerette az Alföldben a szép halvacsorákat.
Jobban nem értett senki nála a társasági vacsorákhoz, különösen a halakhoz. Ezt még a boldog békeidőkben tanulta meg, akkor még adtak az etikettre.
Meg különben is egy hajóskapitánynak tudnia kellett, hogy a társaságban hogyan illik megjelenni, szórakoztatni, beszélni, véleményt formálni…
De aztán az ilyen tudás bűn lett.
Vacsora után mindig dalolt, mert szép hangja volt, a nők bolondultak érte. S ezt ő nagyopn szerette.
Jókat tudott mulatni is.
Odajött a cigányprímás, és megkérdezte:
- A megszokottat húzzuk?
- Azt! – vágta rá apám.
S aztán felállt és énekelt. „ Zúg az erdő, zúg a nádas….”
Csodálatos hangja volt, mint egy operaénekesnek Milánóból vagy Velencéből…? Mindegy.
De mégsem lett az, inkább hajózott erre-arra az Adrián, meg a Földközi-tengeren. Aztán elvesztettük a háborút, apám is vesztes lett, s kapott itt egy hajót, hiszen utolsó hajóútján olyan sebesülést szerzett, hogy vízre szállni kapitányként már amúgy sem lehetett volna.
A világnak ebben a kicsiny szegletében még a víz is ritka, ami volt, azt is elküldték másfele. Nekünk már se víz, se hal. Már az Alföld sincs. A Szárazér? Csordogál… tavasszal. A hajóra meg már ki is emlékszik!
Talán volt az is.
Talán édesapám hajóskapitány volt.
Én is szerettem volna hajózni.
Egyszer hajóztam már
Krétára.
Aztán én is kikötöttem.
Nem kaptam hajót. Nem kaptam semmit.
Reggelire nem hoznak már friss ropogós zsemlét meg írósvajat sem.
- Ez már ósdi, inkább valami mást - mondták.
Gondoltam építek egy hajót.
A Szárazéren kellene vízre tenni koratavasszal, amikor van víz.
Aztán úsznánk.
Úsznánk a hajóval, motoroshajóval le egészen Tótkomlósig, onnan tovább a Marosig, s ott Arad alatt már a Maroson ringanánk.
Mert oda elvisz a Szárazér.
S onnan tovább
Szegeden megpihennénk.
Vételeznénk az útra ennivalót.
De leginkább egy jóféle halfőző bográcsot kell venni, mert hallét akarunk készíteni.
Előbb a Tiszában fogott halból szegedi-halászlét főzünk.
Finom alaplevet előbb, sokféle apróhalból. Aztán átpasszíroznánk. A hagymakarikákkal – jó bőven – feltennénk főni a vizet, bele az alaplét megszórni e vidéken termő paprikával, s bele a haldarabokat. Így főznénk vagy 40 percig, majd lehet kanalazni a finom halászlét.
Aztán szerb hallevest.
Bolgár hallevest.
A Deltában pedig megfőznénk a lipován hallevest. Az más, egészen más, mint a mi szegedi hallevesünk.
Abban is van vöröshagyma karikára vágva, de adnak hozzá leveszöldséget, zöldpaprikát, paradicsomot, feketeborsot, pirospaprikát tejfölt és babérlevelet is. Ők is főznek alaplét, abban aztán puhítják a haldarabokat, végül tojássárgájával, tejföllel eresztéket adnak hozzá. Ecettel még egy kicsit savanyítják. Csipetkét is szaggatnak bele.
Állítólag apám is szerette, mert ő a halleves minden változatát ismerte, amit a Duna mentén főznek. Mindig azt mondogatta, hogy a Duna lelke a hallében van, ezért kell megkóstolni.
De ma már ő sincs. Elhajózott.
Én is hittem ebben, lelke van a víznek, mert a Delta vizében is van egy kevéske a Szárazér vizéből.
Változik a világ.
Változik minden.
De azért szép mese, hogy hajóskapitány volt az apám, s volt itt egy hajó is, sőt itt volt a hadiflotta.
A tavaly tavasszal akkora víz volt a Szárazéren, hogy valóban hajózni lehetett volna egy kis hajócskával. De nem mentünk.
Különben is ilyen helyen tilos hajózni, mert könnyen megfeneklik a hajó, de még a csónak is. De a hatóság sem engedi, mert a hajóknak műszaki vizsgát kell tenni, meg adót kell fizetni a városnak is, meg a kormánynak is, így megbénulnak a hajók.
A vágyak hajói is homokpadra akadnak fel itt mifelénk.
Ezért, hát barátaim a Szárazéren ne hajózzunk!
Menjünk ki az Adriára, a Fölközi tengerre. S tovább, mint Odüsszeusz tette!
Gibraltárnál ott áll biztosan apám, mert ő is itt hajózott el, mint Odüsszeusz, s aztán nem tért haza… Odüsszeuszt is hiába várta már Ithakában Pénelopé…
Édesapám ott áll a gibraltári sziklákon, kapitányi egyenruhájában, s integet a távolódó magyar hajóknak. Hajóznak, elhajóznak a magyarok…!
Anyám sokáig várta…mindhiába, aztán ő is utána hajózott egy sajkán…. a végtelenbe. S most ott ringanak valahol a Csendes-óceánon, s emlegetik: Be szép is volt a Szárazéren élni, s finom foszlós kenyeret enni a frissen fejt tejecske mellé.
Már napok óta arra ébredek, hogy a forralt tej illatát érzem...Ki tudja miért van ez?
(2006)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése