Vidéki, alföldi, mozdulatlan kisváros.
Csendes, nyári, hétköznapi délelőtt.
Tízet mutatott a templom toronyórája.
A meleg szétfolyt az utcákon, s mindent beterített, mint amikor egy évvel ezelőtt egy forró szél idehozta az afrikai sivatag lisztfinom porát. Átjárt mindent. A meleg úgy belopakodott a városba, hogy nem lehetett sem éjjel, sem nappal szabadulni tőle, olyan volt, mint az olvadt viasz, mely ráragadt a bőrödre.
Bálint tanár úr és felesége pihenni ült le az újonnan megnyílt kávéház teraszán. Előtte megnézték az árlistát, mert be kellett osztani a kevéske pénzt, s a tartalékhoz nem lehetett nyúlni, mert hátha történik valami, s akkor is tudni kell fizetni.
Már vagy két éve tervezgették, hogy ezen a nyáron két-három hétre elmennek Párizsba, megszállnak egy olcsó szállodában, és bebarangolják a várost. Aztán mégsem sikerült, mert közbejött egy betegség, s az igen sokba került. Így ezen a nyáron is itthon "nyaraltak".
Bálint tanár úr, tíz évvel ezelőtt, egy iskolai kirándulással három napot töltött a művészetek fővárosában, s azóta nem tud szabadulni a gondolattól, hogy oda visszatérjen. A tanórákon már százszor mesélt Ady, Radnóti, Cezanne, Manet, Picasso, Chagall, Hemingway, Aznavour, Edith Piaff városáról. Hallotta a verssorokat, maga előtt látta a képeket, ott muzsikált benne a zsongító bódító sanzonok sora, muzsikája. A Montmarte, a Plastiqualle, az Arc de Triumf, a Szajna, a Notre Dame varázsa mindig szédítően magával ragadta, pedig csak a verseket olvasta, inkább szavalta diákjainak: "ősz húrja zsong, jajong, búsong a tájon…", vagy " Párizsba tegnap beszökött az ősz, Szent Mihály útján suhant nesztelen, Kánikulában, halk lombok alatt, s találkozott velem…". S ilyenkor mindig elnézett valahova messze, gondolatai, hangulatai szárnyán repült valami szédítő magasságba, titokba, rejtélybe.
Most is, ahogy ültek a kávéház teraszán, már-már szárnyalni kezdett, s a versrészleteket mormogta…
Szinte el is felejtette, hogy az idén is, mint annyiszor már, itthon maradtak." Mert a tanári fizetés, a vidéki értelmiségi lét, a szellemi felfrissülés… az mind blöff, mert nincs is a tanárnál kiszolgáltatottabb ember az értelmiségiek között…"- filozofált magában, s méla szomorúsággal nézte a kisváros álmos létét, mozdulatlanságát. Ideszokott már, s tudta, itt már semmi sem változik, az ő élete is ilyen lett. Ez a balkáni magány. Aztán elmélázott az ellentéten, hogy mégis van benne valami szép, amikor diákjai emlékeznek rá, s felidézik azokat a szép vagy inkább az emlékek szárnyalásán megszépült órákat, közös kirándulásokat az országban, Erdélyben és sokfelé…. "Ah, csak álom és becsapás minden…" szűrte fogai közt a mondatot kicsit keserűen. A felesége ránézett:
- Szóltál? Valami baj van ?
- Áh semmi, csak elfeledkeztem egy kicsit… - válaszolta.
- Maradunk még ? - kérdezte aztán újra a neje.
- Egy kicsit, talán… igyunk még egy kávét.
A két kávé még belefért a kiadásba, pedig már ettek két-két gömb fagyit is, bár abból az egyik az "Alföld gyöngye" fantázia-kehely volt, 800 Ft-ért, a másik csak sima egy kis díszítéssel, rácsorgatva az egészre egy kis csoki, 200 Ft-ért. Ezer Ft mindjárt ugrott, de ma eldöntötték, hogy nyaralnak, s ezt megengedik maguknak. A kávé már csak olyan ráadás volt. Mondván, "Ma kirúgunk a hámból, képzeljük magunk Párizsba!".
Megitták a kávét, apró kortyokkal, s közben Bálint tanár úr elszívott egy cigarettát.
Lassan, az óra mutatója a tizenegyeshez közeledett.
Már fizettek, s indulni kezdtek volna, amikor nagy lendülettel az üres székre mellettük lecsapta magát egy sportos, divatosan öltözködő harmincas- harmincötös fiatalember, olyan kigyúrt izomszekrény. Rövid divatos sörtehaj, egy ujj nélküli póló, a jobb vállán és felsőkarján egy tetovált sárkány hivalkodott.
Nagy lendülettel köszönt:
- Jó napot, tanár úr
- Jó napot! - volt a válasz, s szemlélgetni kezdte a tanár úr a hirtelen jött urat, akit bizony nem ismert meg.
- Demeter vagyok! A "Lessz Demeter", hiszen tudja én még az érettségin is két sz-t írtam a lesz szóban. S az iskolában minden tanár így emlegetett, hiába ezt nem tudtam elhagyni azóta sem…,de ez most már tudja, a titkárnőm dolga - mondta egyszuszra.
- Valami rémlik - mormogta Bálint tanár úr, s úgy tűnt mintha valami sejlene is, bár a helyesírással annyit küszködött diákjaival, hogy ilyesmire már a végén oda sem figyelt. S különben is az utóbbi tíz évben kit érdekel már a helyesírás, a szép magyar beszéd…
- S aztán, hogy van tanár úr? Még mindig csak tanít?
- Igen, de már nem ott …
- Nocsak, el sem hiszem… Aztán ömlött belőle a szó - Emlékszik tanár úr az érettségi szóbelire? Azt mondtam, hogy Ady írta Az ember tragédiáját, Vörösmarty pedig a Talpra magyart…- s aztán csak úgy belevigyorgott a nagy magyar alföldi lusta melegbe.
- Vagyis a Nemzeti dalt… Most már beugrott, emlékszem az esetre, nagyon emlékszem… S az elnök mégis átvitt az érettségin! - mondta a tanár úr.
- Úgy van!… Hallottam, hogy maga nagyon tiltakozott a dolog ellen, de aztán az igazgató, úgymond "meggyőzte"…
- Igen… igen…, de hagyjuk az egészet olyan régen volt.
- Régen bizony!
- S most ? - kérdezte Bálint tanár úr.
- Vagyok, vagyogatok… De tudja, az irodalmat azt nem szeretem, de a tartalmakat, az aktuális tájékozottság miatt mindig elmondja a titkárnőm. Mert azért csak kell mutassa magát az ember, hogy nem olyan sült…
- Bizony… bizony…- bólogatott Bálint tanár úr.
- S a tanár úr? Csak így itthon, ebben a melegben… ? - kérdezte hajdani "diákja", de Bálint tanár úr nem tudta mit válaszoljon erre. Egy név után kutatott, aztán motoszkálni kezdett emlékezte mélyén valami….. Hirtelen megvilágosodott minden. Ő a Zászlós Demeter. Nagy ember fia volt. Hm… Zászlós Demeter… aztán hirtelen ránézett.
- Zászlós Demeter… hallottam rólad, mondják, nagy ember lettél
- Úgy bizony, én vagyok az…Én nem köszöntem meg akkor, pedig tudom, nagyon prüszköltek magára…a nyakassága miatt… Na, üsse kavics, fátylat a dologra. Már úgy sem érdekes… Üzletember lettem… Nem panaszkodom… Most jöttem haza Párizsból. Üzleti út…rohanás, tárgyalás, protokoll… tudja, hogy van ez…- aztán hirtelen váltott - Tudja tanár úr, magának is váltani kellett volna, s hagyni az egészet, a kölykökkel nyavalyogni… Az nem pénz…Az csak alamizsna…Pedig magának volt fantáziája…
- Jól van fiam ez így, nyugodtan tudok aludni.
- Az lehet, de azt most is kiszámolja, hogy megihat egy kávét, vagy sem… De ne szaporítsuk itt fölösleges elmélkedéssel a dolgot. Tanár úr most a vendégeim. Mit kérnek?
- Köszönjük, de mi már éppen indultunk…
- Na nem ! Nincs vita! Nézzünk szét a finomságok között - s intett a felszolgáló-lánynak, s kért egy árlapot. Ital?
- Kö…
- Mondtam már, most a vendégeim, nem szeretek egyedül ücsörögni, Egy órakor lesz egy tárgyalásom itt a városban egy beruházásról. Ez itt új? Jó helynek látszik, már régen jártam erre…
- Nem régen nyílt…
- Jó ízléssel rendezték be, egy kicsit párizsias a hangulata…
- Valóban? - kérdezett rá a tanár úr felesége.
- Határozottan olyan…
- Mi az idén éppen…. - kezdte el a mondatot Bálint tanár úr, de nem tudta befejezni, hozták az árlapot.
- No, lássuk, mi a felhozatal. Megvan. Kezdjük egy finom koktéllal. Egy kis párizsi hangulattal, hisz onnan jöttem most. Ez jó lesz: Marie csókja. Ez kellemesen hűsít, s feldob bennünket. Aztán úgyis mindjárt dél van, együnk is valamit, egy franciás salátát articsóka-szirmokkal sajtbundában, s egy kevéske szarvasgomba díszítéssel. Végül jöjjön a Madame Pompadour szelet, jó sok tejszínhabbal…
Bálint tanár meg sem tudott szólalni, olyan gyorsan történt mindez. Tulajdonképpen inkább elment volna feleségével együtt, de valami mintha odaszegezte volna a székhez. Egyre inkább eszébe jutott az érettségi vizsgazáró-értekezlet, nem hitte, hogy előtör belőle az akkori megalázó érzés.
Mire mindent kihoztak fél tizenkettő volt.
Éppen delet ütött a toronyóra, mire befejezték az evést, ami valóban ízletes volt.
- Egy kávét még? - kérdezte Zászlós Demeter.
- Már ittunk… a vérnyomás is magas…- próbált hárítani a tanár úr.
De mire ezt határozottabbá tette volna, már meg is rendelte a három kávét tejszínnel és egy-egy kis konyakkal…
Aztán hirtelen megcsörrent a hajdani tanítvány telefonja.
Felállt.
Odébb sétált, hosszan vitatkozott valakivel, aztán elindult gyors léptekkel az utca másik oldalára, beszállt a fekete Audiba, s elviharzott.
Kihozták a kávét és a konyakot.
A tanár úr és felesége értetlenül nézett egymásra.
- Ez elment - mondta a tanár úr.
- Biztosan visszajön - vigasztalta a felesége.
- Ő?
- Hát el se köszönt, meg fizetni is kell…
- Mindegy, igyuk meg a kávét, mert kihűl…
Telt az idő.
Már fél órával múlt dél.
Jött a felszolgáló kisasszony:
- Az az úr rendelt…, talán elment…, tanár úr most a fizetés…?
- Úgy tűnik lelépett… - mondta.
- Hozhatom a számlát? Egy kicsit sok lesz…?!
- Mindegy…
Aztán sarkon fordult.
- Vajon mennyi? - kérdezte a felesége.
- Egy tízes biztosan…
- Akkor most nem fizetjük ki a csekkeket?
- Lehet…
Aztán hallgattak.
Hozták a számlát. Tizenkettőezer-háromszáz…
Az asszony elővette a borítékba tett pénzt, amit a postára kellett volna vinni.
Háromnegyed egyet mutatott a toronyóra.
Elindultak csendben, szótlanul a kisvárosi tikkasztó melegben, s mintha forró viaszban lépkedtek volna, úgy haladtak…
- Kellemes hely lehet Párizs! - mondta egy kicsit szomorkásan Bálint tanár úr felesége.
- Igen… Nagyon kellemes…- s nyelt egy nagyot.
(2004.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése