Ez már másik...

Ez már másik idő, amelyben
körbesétálhatom a templomot,
s a téren haladva, a koszos,
fekete autóból kinézve látom
a vonuló tömeg éppen éljenez,
már láttam őket máskor, az más
volt, akkor táblákat vittek,
rajtuk jelszavak, s éljeneztek.
Ez már egy másik idő, de
ha mégis ugyanaz, akkor öregebb
lett minden, csoszogó léptek,
ráncok csüngenek a megfakult
arcképeken, arcukon csorog az idő
lefelé mossa azt a másik időt, amely
lekopni sem tud, mert ragacsos,
kátrányként belivódik a lélekbe,
s csak önmagát ismételgeti szüntelen.

Teátrum az Amadeusban

Imre Juli teátruma beköltözött az Amadeusba


Már rég volt ilyen Orosházán, hogy a kávéházba (Amadeus) beköltözzön egy amatőr színházi társulat. Márpedig ez történt mostanság már napok óta, s számomra ez nagyobb jelentőséggel bír minden más politikai spektákulumnál.
"Éljen a teátrum! - kiáltom örömmel, mert szép órát szereztek mindannyionknak, akik elmentünk oda kedden délben. Szép órát szereztek az ifjú teétristák is vezetőjükkel együtt, aki nem más, mint a mindannyiunk által ismert drámapedagógus, újságíró, a    helyi tévé egyik sztárja, s kiváló rendező, B.Imre Juli.  
A színészpalánták, ez alkalmi játékra összeverbuválódott Táncsics és Székács gimnazisták truppja,  arra vállalkoztak, hogy a 30-as évek Orosházájának hangulatát megidézzék, a korabeli történések, pletykák, események, újsághírek, törvényszéki históriákon keresztül. S Isten bizon' jól csinálták, hangulatot teremtettek, nevettettek, danoltak, iszogattak (no nem szilvóriumot, hanem az Amadeus málnakoktélt! Jégmentesen!) Sőt még táncoltak is egy picit!

Az egész játéknak az alapja azonban egy könyv, melyet Erostyák Zoltán szerkeszett, s ez a "Szenzációs Orosháza", amelyben a korabeli orosházi újságokból válogattak a tanítványaival olyan írásokat, amelyek a kor kisvárosi úgymond népi szenzációi voltak a kiemelésre méltóak, hogy legyen valami érdekes és szenzációs a mindennapok szürkeségében. Kocsmai verekedések, családi perpatvarok, itasságok, bugyielhagyások, elöljárók sértegetései, egyszóval minden olyan volt, mint ma, de ezek úgy jönnek elő, mint a régi szép idők emlékei. Merthát az emlékek megnemesülnek, megérnek, mint ahogy a  jó aszúszőlőből érlelt bor is megédesedik, nemes borrá fejlődik. S aztán énekelhetünk egy kellemes kuplét is: "Pá, Aranyom, pá!

S ahogy megnéztük a teátrumi  játékot, mi is búcsút intettünk a szereplőknek, s közben a déli ebédhez igazítottuk izlelőinket, megjegyeztem: "Azért a korabeli újságírók tudtak írni! Ize volt a leírt híreknek, mondatoknak. Persze lehet, ha 50 év múlva, ha lesz valaki, aki eljátszik ezzel a színházosdi gondolattal, akkor ő is azt fogják mondani. Ja, kérem! Akkor még tudtak írni!

Meghívó az Amadeusba

Hóhullásban

Próbálkoztam állandóan. Emeltem a karom az ég felé. Kinyitom a tenyerem, nézegetem, mint az újszülött a hirtelen felfedezést, hogy ez a kéz ,vagy mi, mire jó. Mihez is hasonlít? Nem tudom még…Ha széttárom az ujjaimat olyan, mint egy ötágú levél, de már nem friss hajtás, hanem ráncos lett az idő és a por miatt. Az ablak elé tartom, az eget kémlelem. Sötét van, éjszaka, valami halvány fény dereng kintről. Misztikus fény dereng kékes-fehéren. Aztán kinyitották a spalettát, s ott volt a szürke ég. Súlyos volt minden, rám telepedett, mint a hamu. Fojtogatott…
Bejött a szobába, mint egykoron, pont úgy.
Kint elkezdett kövéren hullani a hó.
Bent pattogott a kályhában a tűz.
Csendben várakoztam, mozdulni sem tudtam, a karom most nem mozdult, nem is éreztem, de mégis, mintha kinyúltam volna utána. Fehérben volt, mint kint a hó. Minden fehér volt rajta.
Emlékszem, akkor is minden fehér volt: a blúz, a melltartó, a bugyi, a harisnya. Fehér volt. De most a levegő is fehér.
- Havazik - mondtam.
Azelőtt pedig azt mondtam, minden fehér, a bőröd, a fogad, a hangod, a nevetésed…
- Igen - suttogtad, s odatérdeltél a földre terített matracra, mellém - Szedd le rólam, ,legyen a
Tied minden fehér. Tied vagyok… Tied akarok lenni - hallottam messziről a hangot.
- Szakad a hó - mondtad aztán, s meztelen szépségedre terítettem a hófehér bundát. Kiszaladtál a nagy hószakadásba. Pillanatok alatt a hajad is fehér lett. A szempilládon nagy fehér hócsillagok ragyogtak, s elolvadtak miden pislogásra, s mint valami gyöngyök gurultak le az ajkadra… Homlokodon csillag ragyogott. Ölbe vettelek és bementünk a házba. Az ablak melletti vetett ágyra fektettelek. A fehér bunda lecsúszott rólad, hirtelen nagy fény lett a szobában. Melled két csillaga ontotta a fényt, s magához rántott a külön erő, ami fényből áradt. Kint szakadt a hó, s aztán éreztük, hogy végigfut testünkön a meleg fénylavina.
Sokáig, nagyon sokáig szótlanul feküdtünk az ablak előtt. Kinéztem az égre, az ablaküveg ráfeszült a nagy fehér hófüggönyre. Megfogtad a sötétítő-függöny zsinórját, megrántottad. Azt mondtad, most magunkra húzzuk az eget. Átjárta testünk ismét az egymásra találás édes melege, öröme. Így teltek a napok, hetek, talán hónapok. Megismételtük minduntalanul, hogy betakarózunk az éggel. Mámorító volt, nem lehetett betelni vele. Állandó kábulatban éltünk. Melled két sziporkázó csillaga ontotta a fehér fényt, éjjel, nappal. A Tejúton szálltam Veled, az angyalok zenéje kísért…
Aztán mégis jött egy nap.
Le kellett menni a hegyről.
Fogtad a kosarat, és elindultál. Menni kell vásásrolni, étel kell, mert már csak nem csupán ketten vagyunk…
Én nem akartam mozdulni onnan. Biztonságban voltam, mert velem volt még a Hegy, ez nyugalmat adott. De megértettem, mert menni kell, igazad van már…
Aztán mégis elindultunk.
Te mondtad, hogy merre menjek, pedig én másfelé tudtam az utat. Erre még sosem jártam azelőtt. De vásárolni csak erre lehet.
Hatalmas rengetegen vergődtünk át a nagy hóban. A magas fákról nyakunkba szakadt egy-egy ölnyi hó.
Azt mondtad, siess!
Hirtelen a fák között nagy halálfejes lepkék röpködtek. Ilyet sem láttam még. Egyre több lepke nyüzsgött körülöttem. Volt emberfejű lepke is. Néhány arcot felismertem. Megrémültem…
- Menjünk vissza ! - mondtam.
- Nem lehet! - szóltál keményen.
- Muszáj menni? - kérdeztem.
- Muszáj … - mondtad.
A lepkék rikácsoltak, mint a vércsék, néha ránk csaptak. Kéz a kézben futni kezdtünk… Menekültünk. Lihegtünk, azt gondoltuk, hogy kiszakad a tüdőnk.
Kiabáltál kétsége esetten: Menjünk, mert itt az idő!
- Nem tudunk már szabadulni? - kérdeztem.
- Nem, engem elragad! - zokogtad.
Hirtelen vége lett mindennek. Eltűnt a hó, eltűntek a fák, mintha Afrikában lennénk. Oroszlánok, zsiráfok, antilopok. Forró homok, szomjas vagyok. Szomjúság, szomjúság, szomjúság. Nagy vöröses-sárgaság. Sivatag, sivatag, szárazság.
Szomjúság, szomjúság. Szétterülő hatalmas zsebórák olvadt viaszként folytak szét a homokon. Olyan minden, mintha Dali képeiről került volna ide. Megérkezett a szétfolyó, a szétmálló idő. Ettől nem szabadulunk, magával ránt.
- Nem lehet már, de mintha nem is te lennél már, kicseréltek, elloptak, elvittek. Ajkad nem is mozdult a szóra. Mereven nézett már ő a távolba. Ott már valami égett. Égtek az állatok. Menekültek a vadak, menekült mindenki. Lángolt egy zsiráf.
- Itt én meghalok ! - kiáltottam. Minden hiába, láttam és éreztem, mert időn és téren át nem lehet már visszalépni. Ő csak állt és a távolba nézett.
Hirtelen fordult meg.
Teljesen megrettentem. Egy gonosz arcú, vigyorgó, fogatlan, rikácsoló vén banya nézett rám.
- Mindent felfalok - lihegte. - Megettem a lányról, az asszonyodról a szép fehérséget, a hamvasságot, a fényességet, már csak a csontjai vannak… - mondta, aztán rámripakodott.
- Elloptad a csillagokat te gazember! Add vissza a boldog perceket, az nem jár neked - sipította.
- Nem tudom megtenni, mert már messze vannak tőlem…
- Akkor halj meg az emlékeiddel együtt! - Hatalmas csattanás körülöttem, és elterültem némán és bénultan. Nem tudtam mozdulni, nem tudtam lábra állni. Ez lett a sorsom.
*
Itt vagyunk a Hegyen, a kis házikóban. Lassan mozdulok éppen. Kinézek az ablakon. Odakint már nyár van. A hegyoldalról illatokat sodor a szél. Málnaillat. Bőrödön áfonyaillat.
- Csókod akácízű…mint akkor.
- Emlékszel, amikor behoztalak a hóból? - kérdem.
- Emlékszel, amikor behoztál a hóból ? mondtad vissza a kérdést.
- Levetköztettelek.
- Levetköztettél.
- Minden fehér volt rajtad.
- Minden fehér volt.
- Aztán hancúroztunk.
- Igen hancúroztunk.
- Boldogok voltunk!
- Boldogok voltunk?
- Fiatalok voltunk.
- Fiatalok voltunk.
- Gyötrelmes utat tettünk meg.
- Gyötrelmes utat tettünk meg.
- Kifosztottak.
- Kifosztottak.
- Nincs már erőm - mondtam.
- Az enyém is fogytán - mondtad.
- Szép ez a hegy, a Hargitára vágyom - mondtam.
- Nagyon szép a Hargita.
- Vissza kell menni!
- Gyere, menjünk - mondtad.

            Mire megérkeztünk a csillagpalást a vállunkra került, mert azt mondta a Jóisten, ez vigyáz rátok. S mosolyogtunk…
*
    A temetésre sokan eljöttek, de aztán nem maradtak, csak egy-egy szál virágot hoztak. Minden virág fehér volt, mindenki fehérben volt. Az ég kékje is fehér lett. Azt mondták kimosták!
Az égen angyalkák repültek, s mosolyogtak. Szép volt!
(1999.)

Köszöntő!

Liszt Ferenc: A csalogány  (klikk)

Itt jár a fény
(Dinnyés Pistának 75-re)
Orosházi elégia

Látod-e Pistám, fehér sziromként száll az idő!
Puha ezüstként hull Orosházára a februári eső
A város zajos szóval keresi az eltiporított múltat már
Neked mondjam-e, milyen is a forró a nyár!
Úgyis tudod, bár felidézni Te zenével szoktad
Keserves lett az élet, legyintve mondtad
Miközben elrévedtél a messzi magányba,
Énekes fiúk, lányok lestek a dalvezető pálcádra,
életünk zajlott, egy itteni görögös sorsszínpadon
Hol kínnal csapott össze Antigoné és Kreón
Haimon is hiába remélte a barlangba rejtező reményt
Hisz Antigoné fátyolhalála sem volt Kreónnak kemény.
Füstbe ment álmok világa gyötörte, őt s minket
A napok ízzó harcában adtak ránk láncinget
Ízzót, hogy bőrünkbe égjen, mert ez volt a SORS
Törpe-diktátorok parancsa döntött akkor is, mint most
álmok világa a szabadsága vágya létünkbe mart
Minap még direktor Gyulánk is itt zengte a dalt
A székelykeseregőt, meg az Ave Mariát
S kóstolta a dunántúli földek selymes borát
Pergolesivel barokkosan zengtétek a Stabat Matert
Jézus anyja s sírva nézett le rátok és ránk
Fájlalta fiát, s minket a földi keresztfán
De Bartók és Kodály szívós vívódással
Nemzetet, népet mentett ősi dalolással,
Így él bennünk a népmentő dal örök íze
Csobbant lelkünk a mesékből idementett életvízbe
Pedig irtottak ám , mégis .maradtunk makacssággal
Drága anyánk sütötte kenyér illatával
A puszták szelével, végtelen dalával.
Gyakorta fondor szenvedelmek gyötörtek,
így menekültek szobáról szobára az emlékek,
mi meg megyünk körbe-körbe halk magányba,
s ránézünk mélán a csendes lakásra
vagy éppen az utcán ballagunk,
s érezzük, hogy itt élve nagyon fáj a múlt
annyi emlék és tárgy és mind avult!
Elvesztett remények, vágyak,
Szenvedelmes törpék gurgulázása
Kórusban dübörög a jelen pusztítása,
Nincs már szemük meglátni mi a szép
Gyopárosnál vízbe zuhan egy múló napkép
A mérték erre a „ legyintett majd”, ez ráégett a tájra,
mint a folyékony üveg, csöppen egy merev formába,
s törékeny voltát ki nézi már, nem érdekes!
Itt osongat a fény, a drága napnak sugára
mint egy hidegben megdermedt madárka
Isten drága ékköve kezembe remegve piheg
Kérdezzük naponta (kicsi és öreg) nemzetségünk ki menti meg
Hisz elmosták Sziszi királyné útját,
Ihatatlanná tették a tanyák kútját.
Itt jár a fény sétálgat, dudorászik
Kertünkben a hóvirág bólogat, virágzik
Tavasz jő, tavasznak van ideje dalolásra.
Kicsavart fák, omló tájak, szavak rianásra
S nekünk a porló idő, homokként itt maradt.
Mégis most zengjen a dal a dicső élet-ének!
Élj soká jó Istvánunk s mondjad mégis „szép az élet!”
Szépsége az egyszeri s ismételhetetlensége - mondom
Vezényelj Pista!, életünkből a dal soha ki ne kopjon!

Kezembe került egy könyv...

Olvasok, naponta olvasok,
valami értelmet keresek,
s nézem, körülöttem telnek a napok
" Mi örömet tartogat még az élet?
(Tartogat-e valamit egyáltalán?)
         A mások örömét,
örömeinkből fakadottak örömeit
(az öröm megmaradásának az elve,
ha mi már meg nem maradhatunk),
Örömeinkből fakadott örömök
visszaszállnak a fejünkre,
mint az áldás,
 mint az átok
(egy tőből fakadt e két szó
egy törzsnek két hajtása,
 egy arcnak két orcája,
 egy madárnak két szárnya:
egyikkel előre röpül,
a másikkal hátrafelé:
és közös sírba temetődik,
élni az öntudatlanságot
a halál után,
mint éltük,
születés előtt -
Telnek a napok, s nézem a madarakat
kiszakadnak lelkemből a jajgató
vadak menekülései
s reszketve lessük a tegnap visszatértét.
Jaj, Uram, csak ez a jaj van már!
Nézem a pengő fényt, ahogy rásímul
a nyírfa bomló barkáira,
s tisztelegve sorakoznak
a hóvirágok a kertben,
fejüket mélyen lehajtják
mert szemüket bántja a sok cudariság!