Versek a Bagolyvárból

Orosházi baktató

Egy életen át baktattam

Lovamon patkók sorát koptattam,

Érték mi volt? ki mondja meg!

Porló időben hulló végtelen!

Patkós lovam ha megbotlott,
Orosházán egy kovács volt.
Egy kovács volt, ő is oda,
Eltűnt világ, s utcák sora.

Lovam lábán nincs már patkó,
égi rétre visz  a palló.
Én csak nézek, nincs semmi más,
mindez látvány vagy látomás.

Voltak házak, rétek, utak
maradtak a kiszáradt kutak,
lassan megyünk egyre tovább
valami ízért, keressük a csodát.

Fölöttünk voltak, lombkupolák
talán volt víz is vagy égi csodák
nem is tudom mire volt jó.
Lehajolok, ne bántson múlt se faág,
Sírva ölelem a lovam nyakát.

Jászay Horváth Elemér

Jászay-Horváth Elemér: Beszélgetés az életről

Szivem titkos bensejében,
Ahová szem már nem lát el,
Ül egy vén jezsujta páter
Talpig omló feketében
S én beszélgetek vele:

- Páterkém, de szép az élet!
Óhajtása, vágya, mersze,
Színe, bűne, minden perce;
Lányokról nem is beszélek,
Mert tudom, hogy fáj neked.

»Életünk, fiam, mi kurta!
Röpte, mint a puszta szónak
Útja, mint a lelkes szúnak,
Mely magát a fába fúrta
S volta, élte semmiség.«

- Páterkém, de víg az élet!
Az egészség kacagása,
Vérnek tánca, férfi násza …
Minden felhő szerteszéled
S mosolyog az ég szeme.

»Életünk, fiam, bolyongás
Siralomvölgy erdejében.
Minden fája barna ében
S örökös a harang-kongás,
Mely halálra hívogat.«

- Páterkém, de szent az élet!
Az Öröknek csöppnyi mása
Soha napján elmulása;
Minden perc, mely semmivé lett,
Egy-egy istent szült nekünk.

»Életünk, fiam, mi átkos!
Képzelmünknek duzzadt hátán
Vigyorogva ül a Sátán,
S minden percben, mely halált hoz,
Egy-egy lélek pusztul el.«

- Páterkém, való az élet!
Minden jóság, minden gazság
Egyetlen, merész igazság,
Melynek fényén szerteszéled
Komor álmok árnyhada.

»Életünk, fiam, csak álom,
Képzelődés minden tettünk.
Meghalunk, mivel születtünk:
Szél hulláma, légbe szállón,
Minden e két part között.«

Szivem titkos bensejében,
Ahová szem már nem lát el,
Így beszél a csöndes páter
Talpig omló feketében,
És én félve hallgatom.

Nyugat · / · 1912 · / · 1912. 10. szám

Versek a Bagolyvárból

Sóhajok a pokol kapujában
A fájdalom kéngőzös miomáiban
elveszted napi józanságod, csak a perceket számolod.
Nem tudod miért szémolsz, hisz,
 tudod, hogy nincs vége soha,
 csak,hog földdé válik az anyag...
csak, ha porló válesz minden akkor
Lím ott állnak vigyorgó
elleneim.
A város főtere csendes. Sietve megyünkát a téren
Hár,merre  az őssátán fia leselkedik

Versek a Bagolyvárból

Psalmus Oroshasiensis
Száll a dal, az ének, mint az áldozati füst,
Lassn ballag az áldozatikörmenet,
"Látiatoc feleim, mi mindent túléltem!
látiatoc, mi mindent leírtam
Az ékes Haza, ábrándja úszik azn égen,

VERSEK A BAGOLYVÁRBÓL

Fájdalom...
Nincs üres pillanat, csak az örök lüktetés,
porló csont szilánkok tépik a húsod és ömlik a könnyed
a hús rettenetes feszítése tapad a csontra, bőrre
nincs szünet, nincs kihagyás, mint ahogy a hernyók rágnak
folyton tolyvást az élő testet marják, szívják nedveit. ha még van
Alatta a lapedő egy élősködő fészek, rovarok, nedvesekm hernyők,tojások, a Vég
Legyek....nyögések, injekciók Hollók tolla festi az eget.