Gyopárka tündér a Millenárison

Április 25-én a Millenárison mutatjuk be a GYOPÁRKA TÜNDÉR MESÉI könyvet és egyéb meséket.
Vezeti Buzai Csaba a Justh Zsigmond Városi Könyvtár kiváló könyvtárosa, két meseillusztrátorunk is ott lesz Orosházáról, Mester Kata és Tóth Nóri.
Lám szép lassan ismertté lesz a MESÉLŐ OROSHÁZA és mesélői, rajzokba-képekbe álmodói.
A rendezvény a XVII. Budapesti Könyvfesztiválon lesz.

Amadeus

Öregatyám búcsúja a főtértől
1867. júniusában megtörtént a kiegyezés. Őfelsége Ferenc József császár és királyunk lett még 1848 idején. Isten éltesse Őfelségét ! kiáltották sokan, de itt csak morogtak a kocsmában és a piacon is. Igaz Kossuthra is morogtak, mert elrendelte az elfoglalt földek visszaadását. Itt a föld beszélt, mert abból kevés volt, ember pedig egyre több. Aztán leverte a forradalmat, s kegyetlenül megtolta a lázadást, békét teremtett (ah' boldog békeidők) s elveztetett bennünket az első világháborúba. "Vesszen a kutya Szerbia!" kiáltották szerte széjjel, s mi lett a lelkes harci lendület eredménye! Úgy feltracsírozták az országot, mint ahogyan a disznóvágások idején a hízót. S azóta is trancsírozova vagyunk, még a lelkünket is feldarabolták!
1875 Alföld Szálló megnyitotta kapuit a vendégek előtt.
A vendégek meg jöttek. Érdemes volt idejönni.
A főtér olyan, mint a szív.
A főtér a város szíve.
A főtéren áll a templom, a városháza, néhány fontos épület és persze szálloda, vendéglők, kávéházak. A főtéren ünnepnapon gyakran sétáltak a város lakói.
A főteret általában szobrok díszítik. A legtöbb magyar városban ott áll Kossuth szobra.
A főtéren árnyas fák vannak és pázsit, meg sok-sok virág.
A főtéren mindig van szökőkút.
A főtéren padok vannak, ahol üldögélni lehet, ahol emberek találkoznak, ahol beszélgetnek, ahol elmondják dolgaikat, politizálnak vagy más bárgyú dolgokról mesélnek.
A főtéren szerelmi történetek formálódnak, és befonják a várost, mint a futórózsa a kapukat.
A főtér fontos hely, minden magára valamit is adó település kialakította az évszázadok során a maga főterét. Persze ez nem mindig sikerült, mert voltak helyek, ahol ezt nem is akarták, vagy végig sem gondolták annak fontosságát. A főtér fontos dolog, az adja meg a jelleget, olyan mint a kalap a hölgyek fején vagy mint bokréta a legény kalapján .
Keresem a főteret.
Hiába!
A mi városunknak valóban nincs is főtére, vagyis az sincs.
Nem kellett a polgároknak vagy az elöljárók nem is gondoltak ilyes dolgokra, talán pazarlásnak tartották? Ki tudja?
Mégis van egy térnek nevezett rész, amire fogjuk rá, hogy ez a főtér. Eklektikus (de nem stílusában, mert stílustalan) valami, nem tud igazán vonzani. Régi szép szállodáját hagyták porladni, aztán lebontották, újat rittyentettek helyette. Rondát, silányt, jellegtelent. Ma már az is üres, olyan, a hatalmas kéményével, mint egy krematórium torzó. Egy időben, amikor felépült sokan valóban hasonlítgatták is ezt a morbid kifejezést az épülettel. Aztán megszokták. Mert itt mindent megszoktak…A kisvárosi magányt is megszokták az értelmiségiek… Aztán azt is feladták…
Ezen a főtérnek nevezett térnek hajdan nagy feladata volt, fontos volt, itt volt a piac. Ez a piac a főteret övező kis utcákba is benyúllott. Ez a város a 18. század második felében kezdett épülgetni, de akkor még csak falunak indult, de városias módival. Persze minden nagyon fukar gondolattal lett kimérve. A sár, a marasztaló alföldi sár bizony majd 200 évig jellemzője maradt a „városkának”. De ez a sár mindenre rátelepedett, még az emberekre is. Azt mondják, gőgösek, rátartiak és fukarok az itteniek. Mesélik, hogy Justh Zsigmond sem nagyon szerette az orosháziakat, többre becsülte a gádorosi gányókat, velük még színházat is lehetett teremteni, amire még Párizsban is felfigyeltek.
Találtam egy padot. Nagyon kényelmetlen. Néha ide ülök, nézdelődök, merengek, keresem a város lelkét.
A lélek valami különös dolog, azt nem lehet mesterségesen megteremteni. A lélek isteni adománya. A lélek kapocs. Ez kapcsolhat a jóhoz vagy a rosszhoz is. Az emberek jönnek, mennek. Sietősen, ráérősen, csoszogva, ugrándozva, ki-ki dolga és lelki állapota szerint.
Csend, béke és nyugalom vesz körül. Köröttem, köröttünk egy sebtében összerendezett falanszter-város. Mindenhol kocka vagy hasábépületek, ami régi maradt, azt is gyorsan eltüntetik. Nem lehet ez ellen már tenni. Ilyen az ember. Épít, aztán rombol. Mindig okosabbnak képzeli magát elődeinél, aztán rájön tévedésére, de már késő. Próbál javítani, de a lélek örömforrásából a vágy vize elapadt. Így éljük már mindennapjainkat. Vannak nagy zászlós ünnepek, de azokban is sincsen már tisztító erő. Amikor még a friss kenyér illata lengte be a várost, az volt a gyönyörűség.
Koraeste van. A nap már érintgeti az evangélikus templom tornyát, amit még a zombaiak hite emelt magasra. Öregapám a maga 98 évével előbb csak nézdelődik, bólogat. Megkért, hogy hozzam el ide, mert még látni akarja a régi emlékhelyeket. Arra kért, fiaimnak lányaimnak és unokáimnak, az ő dédunokáinak mindent mondjak el, írjam meg az életét. Aztán lassan elindulva a múlt emlékeinek hullámzó folyóárján, evezünk egy törékeny sajkában, s mint Noé ahogy mentett embert és állatot a bárkájába, úgy kezdjük menteni egy emberi sors töredékeit a feledéstől, kihalásszuk az árból, s megelevenítjük a múltat. Öregapám mesél, mesél, életét meséli.
- Idegen itt már minden – mondotta és letelepedett a kispadra. Botját keményen markolta, mindkét kezét rátette a pásztorbot görbületére. Úgy tett, mintha imádkozna. Pedig ritkán tette, csak ha nagyon nekikeseredett valaminek, vagy ha nagyon megörvendeztették a lelkét.
Ott ültem mellette szótlanul, mint valami idevetődött idegen, nyeltem egy nagyot, s csendesen hümmögtem. Megkeseredett már, nyomta a vállát kilencvennyolc évnyi történelem, keserűség, becsapás, de néha öröm is volt, mely kisimította mindig ráncait. Amikor már mindig nagyon ráncos lett az arca, csak jött egy kis vidámság, s az visszaadta lelke örömét. Ő ide született, nem úgy mint én, aki csak jött és maradt, no nem a városért, hanem egy asszonyért leginkább.
- Látsz-é ott fenn fiam sólyommadarat? – kérdezte.
- Nem! Nem látok semmit! – mondtam.
- Az baj, nagy baj!... – mondta, aztán megint hallgatott egy sort.
Én nem mertem szóval zavarni, hiszen töprengett, sóhajtozott vagy inkább a lelkével vagy Istenével beszélgetett az öreg. Istennel beszélgetni pedig jó dolog, mert attól bölcsebb lesz az ember, s erőt ad, hogy mindent kibírjon a sok próbatételen.
- Szóval nem látod fiam a madarat?
- Nem..
- Akkor már az is elment, s nem is szólt nekem… pedig vijjoghatott volna egyet csak úgy búcsúzásként.
- Bizonyára kint van a gyöpök fölött, egerészik…
- Az nem lehet… nem szokása…
- Miért nem?
- Mert hajnalban egerészik, ilyenkor már elbújtak az egerek, csak ritkán bújik elő egy-egy meggondolatlan pára. – motyogta felém a puszta emberének tapasztalatát.
- Nem baj…Így is szép az este …- próbáltam folytatni a beszélgetést, mert mindent tudni szerettem volna Öregbapóról, nem akartam, hogy itthagyjon emlékei nélkül, mint őt a sólyommadara.
- Tudod fiam, elrepült a sólyom, ez nagy baj. Mert a sólyom az szent madár, ha elhagy bennünket, akkor elveszünk. Ezt még az én öregatyámtól tanultam kiskölyök koromban, amikor társaimmal a madárra vadásztunk. Soha többé nem tettük aztán, mert azt is hozzátette, hogy olyan szent madara a nemzetnek, mint a fecske vagy a gólya a parasztembernek, mert a városinak már semmi sem szent. Aki azokra kezet emel, elszárad a
keze, elpusztul mindene, s vele együtt ő maga is. De most már nagyon pusztulnak a madarak. Pogányemberek lettünk fiam….Én végigéltem az elpogányosodás hosszú történéseit…megszégyenültem nem egyszer… Aztán túléltem mindent. Nem tehettem mást!
Ültünk a nemlétező, de mégis annak nevezett főtéren, ami egykoron a vásártér volt, mint általában mindenhol. Egy szálloda, két templom, községháza volt minden nevezettessége. Nagy széles utcák övezték, s innen húzódott nyugatnak a vasúton át a Pesti utca, amely később neveztetett el Erzsébet királyné útjának.
- Most már sólyomszányon jár az idő! – mondta Öregbapó, s felnézett a magas égre, ahol sötét felhők kezdtek gyülekezni, mintha jelképei akarnának lenni életének. Sötétek, de inkább feketék voltak, s csak úgy gomolyogtak, gyömöszölték egymást, mintha verekednének, hogy ki az erősebb.
Mindketten elnéztek Szent István feje fölött a templomtorony hegyére.
- Látja Atyám (mert mifelénk régi szokás szerint a nagyapát atyának szólította az unoka), olyan sűrű felhők tornyosulnak az égen. Csak úgy marcingolják egymást, mint ahogyan öreganyám szokta a kenyértésztát dagasztáskor.
- Bizony, bizony! Marcingolják egymást! Ilyen az élet képe, amikor felvetítik az égre, hogy lássák az emberek, milyen vicsorkodó kutyául élnek. De hát nem veszik észre magukat…
- Hatalmas vihar lesz! – mondtam
- Látom, gyerëkem, látom! De én az Erzsébet királyné útját nézem, mert azt nagyon szerettem. Ha gyün a felhő, hát akkor gyünni fog, akkor nagy víz lesz itt megint… Az Erzsébet királyné útját elönti az áradat. Mert sokszor elöntötte azt már… mindenféle áradat! Állandóan pusztított minket a dühödt áradat… S, hogy tud dübörögni, meg hörögni, mert a pokol szörnyeinek hangját hallatja… Jön gyerököm, jön a nagy víz…
- Már nem! – mondtam – már elfolyik a víz.
- De elmosta már ezt az utcát régóta! – kiáltott fel. – S ami maradt, azt most más módon tüntetik el….
De ez az utca, már régóta nem Erzsébet királyné útja!
- A víz elfolyik, de az nem minden, mert egyéb dolog az marad,. S az viszi el...
- Biztosan úgy van! – erősítettem meg igazában, mert sokféle lehet az az áradat.
- Tudom én azt, mert mikor már benne voltam a téeszcsében, akkor minden május 1-jén itt köllött felvonulni, aztán ettük a hurkát, kolbászt…Azzal váltották meg a földemet…Igaz utóbb már csak az irodisták mentek, mert azok is sokan voltak ám… mi tartottuk el azokat is….Vitték a szép nemzeti zászlóinkat, a szép színeket, s aztán az utca végén ott állt a teherautó, s azokra csak úgy ni, össze-vissza feldobálták… Hát így lett becstelensége a zászlónak is… De most már az utcát is lebontják. Unokáinknak semmi sem marad, de lehet, hogy nekik már nem is kell ez a múlt! – sóhajtott egy nagyot, aztán így folytatta. De azért mindenben a legszebb az volt, amikor végigkocsiztunk Juliskámmal, hogy esküt tegyünk egymásnak a templomban. Ez nagy boldogságom volt, mert Juliskámnak olyan illata volt, mint kenyérnek, amikor először találkoztunk, s illatát megéreztem, mintha villám csapott volna belém, egészen elbódultam, s ezt még ma is érzem… ez az illat a világ… ez hozott vissza két háborúból, ez hozott vissza a börtönből, kibírtam a kínzást, s mindent másként néztem én, ami vele történt… De ezt majd máskor mondom el…
- Jó lesz!
- Jó bizony, mert neked mindent tudni kell! A mi sorsunk, a mi családunk, a mi fajtánk sorsa volt.
- Nézze Atyám – mutattam a templomra – a köd már betakarta a templomot. Köd van. Nagy -nagy köd. Mindjárt kiszakad a bugyra, s ömlik a víz, a rengeteg víz. Elmos majd mindent. Jaj, ez a köd itt, csak az ne volna!
- Jaj, fiam, hányszor jött már a köd, meg aztán meg is telepedett, még a fejekben is, s aztán özönvíz, s mosott is el mindent, de mégis talpra álltunk. Én is háromszor kezdtem újra az életet.
- Mikor volt a legtöbb víz?
- Igazán nem is tudom már, de amikor gyütt, az mindig sok volt.
Lassan cseperegni kezdett. A múlt emlékeit mosni kezdte az eső. Öregbapó szomorúan ült, nem akart mozdulni innen. Csak nézte az Erzsébet királyné útját. Látta az egész életét. Valahol felrémlett apja és anyja alakja, a tanya, az illatos virágok, a régi vásárok. Találkozása Juliskával, fia születése… és a masírozások az Erzsébet királyné útján. Itt vonult ő is 1915-ben a magyar honvédekkel az állomásra, ahol bevagonírozták őket, s mentek az orosz frontra, 1944-ben ismét utazott, mint öregbaka a frontra. Aztán masíroztak itt a románok 1919-ben, oroszok 44-ben és még lehet folytatni…Kos még annyi minden, amiről nehéz szívvel beszél az ember, mert ott belül megkeseredik az emlékezés íze, s nem is jön, hogy kimondjunk dolgokat. Mert csak fáj, hiszen a sebek mindig felszakadnak.
Elindultunk hazafelé… Még egyszer végigsétáltunk az Erzsébet királyné útján…Mire a végére értünk fergeteges vihar kerekedett, ömlött a víz, tépázta a szél a fákat, Mintha az emlékek vihara tört volna elő, s parancsolt, hogy el kell mondani, másként minden elpusztul.
Telt az idő valamelyest. Aztán szép lassan lebontották az Erzsébet királyné útját.
Egy régi út már csak emlék. Így tűnik el minden, ami fontosnak tűnt, de már másnak nem lesz az. Nem lesz, mert mindenki másképpen éli meg az életet…
S nem is mondtunk el mindent. Öregbapó sem tudta itt, most elmondani, hogy feleségét kétszer is meggyalázták, lányát is cédává tették.
Kinek mondja el, minek mondja el. Ő csak egy egyszerű ember volt, élt, mindent túlélt, mert szerencséje volt a hosszú, de keserves élethez. Mentünk lassan hazafelé az Erzsébet királyné útján és Öregbapó sírt. Befele sírt.
- Jaj, jaj Juliskám! Milyen ember lettem én Juliskám. Nem tudtalak megvédeni… mindig elparancsoltak, és én engedelmeskedtem a parancsnak. Ez az én bűnöm… engedelmeskedtem. De csak kisembernek születtem, másként itt lőttek volna agyon… Mert aminek meg kellett esnie, az úgyis megesik…
Öregbapó is emlék lett azóta. Szép, fényestekintetű sólyommadár emlék, s a madár lelkünkben most is itt van, akárcsak Öregbapó.
Gyakorta jut eszembe ez viharos főtéri történet és beszélgetés Öregbapóval. Csak szeretetből lehet egy igaz életet felépíteni. Egy várost csak a szeretet tégláiból lehet megépíteni. Ha a téglák közé a gyűlölködés, a kapzsiság, az ellenségeskedés, a harácsolás, agyagtéglái is bekerülnek, gyenge építmény lesz. Az a város nem otthon, hanem csak létesítmény. Vajon a Szeretet városa lett-e Orosháza? Pedig mennyire hiányzik, hogy az legyen! Öregbapó szerette volna, de már nem érhette meg…
(2003)