Cs. Gyímesi Éva

In memoriam

Nehéz szívvel szólal meg az ember. 66 éves volt, együtt jártunk egyetemre Kolozsváron, aztán útjaink messze szétváltak. Ő nem tudott rólam ( de minek is kellett volna tudnia!), de én mindig tudtam róla, olvastam, szerettem, élveztem a könyveket az okos gondolatokat, s hányszor éppen ezek vittek át a másik partra, mikor már-már éppen fuldokoltam volna. Egyszer az egyetem után találkoztunk, talán éppen Kolozsváron!

Szent folyónk a Szamos, őt választotta arra, hogy a Hidegszamos ölelő karjaiba vesse magát, úgy mondják, egy hátizsák volt rajta, megrakva kövekkel. A döntését így visszafordíthatalanná tette önmaga.

Kolozsvár! Kolozsvár merre vagy már!

Most annyi mindent hall és olvas az ember, egész összeesküvés elméleteket vetnek papírra.

Nekem most az jut eszembe, hogy Éva egy nemzedék sorstragédiájának áldozata. Mert vergődve élünk, nem mintha mindenbenm egyetértettem volna Cs. Gyímesi Évával az utóbbi időben! De ez az én bajom! Nem biztos, hogy minden ítéletet, véleményt, amit róla alkottak, olyannak kell elfogadni, amilyenné egyesek kommentálják. Sőt biztosan nem.

Eszembe jutnak a kolozsvári egyetemi évek, a Gáll Gábor Irodalmi Kör estjei péntekenként az Írószövetségben, az álmodozások, a nagy tervek, remények, az elvitelek, aztán az éjszakai kutatások a lakáson, ki, mit írt? Aztán egy hosszú és kemény diktatúra, Éva ellenzékisége, az állandó megfigyelése, segész életpályája ott Kolozsváron, Erdélyben, Romániában. Én (lényegtelen a személyem ez esetben) a kádári világba estem bele, igen hamar, s ez más volt, mint ott.

Éva járta a maga útját, nem tehettem meg, hogy nem figyeltem rá. Irigyeltem a bátorságát. Aztán a rendszerváltással fontos lett, karakteres véleménye volt. De lám a torzsalkodás őt is morzsolta.

S most vége.

Nincs kellő rálátásom, hogy én értékeljek, más azt megteszi, így vagy úgy. Egy bizonyxos felismerést azonban megerősít bennem, hogy nemzedékünk igen tragikus nemzedék. Téptek a diktatúrában, s jött a rendszerváltás, s kiderült, hogy fenét fontos a nemzeti egység, az eszme, ha volt/van egyáltalán valamilyen eszme. Kapard ki a gesztenyét, szerezd meg, amit csak tudsz, taposs szét mindent, mert különben téged is széttaposnak - ezek a vezérlő elvek.

Egy nemzedék elmegy, szomorú, hogy így. Szomorú vagyok és csalódott, mert látom a 30-asokat most, micsoda más világot rittyentenek maguknak. Semmi nem kell abból, amit a mi nemzedékünk teremtett (ha teremtett!), megőrzött, átmentett. Semmi nem kell!

Nem lájkolják az ilyes dolgokat.

Éva azért vett magára még egy hátizsákot, benne kövekkel, hogy biztosan kiléphessen ebből a rúttá, gazemberré, bitanggá lett világból.

S lám milyen a világ! 28-án temették a Házsongárdban, s 31-én szétdibolták a sírját a Házsongárdban.

Tragédia, hogy Erdély és az anyaország nem érti egymást, tragédia, hogy az anyaország és az anyaország nem érti egymást. Marcangoljuk egymást, mintha egy "osztályharcos világ kísértetei" rémlenének fel minduntalanul.

Ez a nemzedék, már sírjában sem lesz megbékélt és hittel teli. Nem hagyják.

(A naív emberről írták)

Slambuc

avagy a mindennapi közérzetem....
Ravaszdi az IDŐ. Az ám!

Dante születése napján töprengve

Én vele is úgy vagyok, mint Madáchcsal, meg kell érjen hozzá az ember, hogy felfogja filozófiáját, gondolkodását, jövendőlését, tiszta látását, ahogy az emberiséget megítélte. Idő kell hozzá és műveltség, és olvasottság és bölcsesség. Ki kell mondani, nem való mindenkinek a két nagy alkotó zseniális műve. Most itt nem akarok neveket felsorolni, mert bántanék, s azt távol álljon tőlem.

Aztán így kimondhatom azt is, hogy őket a magyar oktatási rendszerben sikeresen megutáltatták a diákokkal, annál is inkább, hogy szerény felméresem szerint a magyar tanárok jelentős része sem olvasta a két zseni művét teljes egészében, de Dante Isteni színjátékát biztosan nem. (Sajnos ilyen tapasztalatom más szerzők esetében is van!)
1265. május 5-én - a sötét középkor és a ragyogó reneszánsz határkövén – született Alighieri Dante olasz költő, a Pokol és a Paradicsom mestere. Firenze városának szülötte ő.

Dante-ról elsőként azt tudtuk meg, hogy kifejezetten előnytelen külsővel bírt. Röviden: pokoli külsővel. Boccaccio a következőképpen írja le Dante külsejét: "Költőnk közepes termetű volt, java korán túl pedig hajlottan járt, mindazonáltal léptei méltósággal teljesek és ugyanakkor szelídek is, mindég a legtisztesebb ruha volt rajta, ami komolyságához illett. Arca hosszúkás, orra sas, szeme inkább nagy, mint kicsiny, állkapcsa erős, az alsó ajka a felsőtől valamivel előbbre állott; arca színe barna, haja és szakálla sűrű fekete és kondor, tekintete örökké mélabús és tűnődő. Egy napon Veronában, mikor már műveinek híre messze járt, és különösen Színjátékának az a része volt ismert, melyet ő Pokolnak nevezett el, de őt magát is sokan, férfiak és nők egyaránt ismerték, elhaladt egy kapu előtt, ahol több asszony ült, és az egyik közülük halkan, de mégsem annyira, hogy a költő, s ki vele ment, meg ne hallotta volna, így szólt a többi asszonyokhoz:
- Látjátok, ez az, aki a pokolba jár, és akkor jő onnan vissza, mikor neki tetszik, és híreket hoz azokról, akik odalent vannak!
S ez asszonynak felelt egy másik közülük a maga együgyű módján s ekképpen:
- Való igazad lehet; magam is láttam, hogy mily kondor a szakálla, s mily barna a bőre színe a melegtől és a füsttől, ami ott lent vagyon!"
Boccaccio nyolc éves, amikor Dante meghal ötvenhat évesen 1321-ben, maláriás lázban, röviddel a Színjáték Paradicsom könyvének befejezte után. Tetemét Firenzéből Ravennába szállítják. Ott alszik
Május ötödike extra nap az irodalomkedvelők naptárában. Akinek módja van (kalapja), hajnalban kalaplevéve köszöntse.