Versek a Bagolyvárból

Pillanatsuhanás...
Sárkány röpült énfelettem,
ízeimben megremegtem,
Szürke égen, szürke felhő
Az az idő úgyis eljő!
Mondom néki várjon, várjon.
Futó csikóm, hadd megálljon!
Bólint megint, -lám az öreg,
azt beszéli, álljak itt meg.
Megpróbáljuk egyre, egyre
kapaszkodni még a hegyre!
Nem is a hegy az érdekes,
inkább ahogy egy ágat lemes!
Az ágat még megfaragja,
hadd pendüljön meg a hangja.
Sólyommadár víjjogva száll
Lelkem köröz, mint a madár.
Helyet keres, fészket rakni,
Nem akarja már elhagyni....

Kedves Olvasóim!

Kiváncsi vagyok : A számlálóm most fordult 101-re. Ha valaki figyelte, hogy hanyadik belépő volt, s ő volt a 100. szívesen megismerném. Sőt ajándékot is adnék neki.

Ismeretlenül is tisztelettel üdvözlöm.

Fülöp Béla

Érzelmes aradi séta I.

Benyomások, érzelmek... (A térképre kattintva nagyítva jelenik meg, s látható az általunk bejárt út: AZ "E" betű felső részénél Horia utca az indulás. Bul. Revolutiei (Főutca)- M.Eminescu utca-V Goldís utca, V. cu Dor utca - Pta Pompierilor tér, az E betű bal alsó sarkánál látni!)

Mondom érzelmes sétára indulok Aradon, mert van segítségem is, hogy be tudjam járni egy picikét a várost, melyhez jó néhány emlék is fűz, azon kívül, hogy az orosházi szikháti tanyánk előtt menő utat hajdanán ARADI útnak nevezték az itt élő jó magyarok. Nem tudom miért, talán Arad hatása (hogy minden elmúlik egyszer!) de a minap ki kellett oda is mennünk, mert látni akartuk a tanya helyét, amit elvettek, inkább arra kényszerítettek, hogy elhagyják az öregek, mert a téesz anno, úgy körbeszántotta, aztán permetezte, hogy már nem nagyon volt érdemes ott élni. Hát ilyen érzések kavarogtak bennem Aradon is, a rövid séta múltat, s bennem történelmet, nemzetsorsot idézett fel. S nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az itteni, mármint az orosházi Aradi út inkább visszarepít a múltba... bár az is lehet, hogy csak nekem múlt ez már, mert bizony vannak sokan, akik éppúgy másként látnak mindent, mint ahogy a hamburgerre esküsznek...

Az Aradi úton indulva bizony eljutunk Aradra. Itt mentünk egy hete is, egy kis mikrobusszal vagy húszan, hogy a táncsicsosok bemutatkozzanak a CLIO (a történelem görög istennője) GALÉRIÁBAN. Aradra érve elrémisztett ismét, ahogy a mérhetetlen nagyságú és otromba kinézetű tömbházak miként falják fel a várost. Mert olyan érzésem támadt, hohgy mint egy szörnyűséges nagy hernyó araszol előre és maga előtt mindent lerombol, magába gyömöszöl, megemészt, és romhalmazzá (ürülékké) változtat mindent). Nos ez most egy civilizációs érzés, amiért nem kell Aradra mennem, mert kicsire zsugorítva itt van Orosházán is. Szóval itt van a múltat, egykori rendet zabáló falanszter jelen, s akkor csodálkozunk, hogy miért jutottunk ide!

Ha térképre nézünk, amit bejártunk picinyke része a városnak. A Forradalom útján (Calea Revolutiei) araszoltunk előre a belvárosban, hogy a polgármesteri hivatal mellett a színház felé haladva letérjünk a Horia úton, ahol mindjárt ott van a Clio Galéria, amely a városi múzeum és könyvtár szerves része. Ez a város történelmi része. Ez Arad értéke, más semmije nincs, s mindez épült 1860-1910-es években vagy néhány épület még korábban. Aztán 1920-ban...

Az érzelmes sétánk a kiállítás megnyitása után történt, a Forradalom útjára fordultunk ki, s a minoriták szép templománál elidőztünk, nem csupán a látványok miatt, (színház, a templom, az utcakép, hanem azért is, hogy felidézzük a Szabadság-szobor szomorú történetének egy kis mozzanatát is, hiszen ennek a templomnak az udvarán őrizték sokáig a lebontott szobrot. Innen tovább lépegettünk, s jobbra fordultunk, egy gyönyörű szecessziós stílusú épületen emléktábla Munkácsy Mihály emlékét idézi. Aztán egy belső udvar, ott állt Jávor Pál szülőháza, tere és a Szabadság szobor.de korábban egy Munkácsy emléktábla, aztán a Túzoltók tere...

Hát ennyi volt a séta, de mennyi ennek az emlékhozadéka!

ARAD

Arad - Tűzoltók tere - Szabadság szobor - Az aradi vértanúk emlékműve - évtizedekig az enyészetre volt ítélve.

Nos, nehéz elkezdeni ezt az aradi sétát, mert az érzések kavarognak az emberben, s kérdem magamtól, de választ nem várok: hogyan lehet, hogy identitásunk minden lényegi eleme, mára már külföldön van! Halottaink, nagy nemzeti példáink is külföldön vannak jórészt. S akkor nincs is belföld! S nyomott az érzés, hogy milyen picinykévé zsugorítottak, s azon a megnyitón is mások milyen lendületesen, lehengerlően, magabiztosan beszéltek, ahogy mi nem tudunk, csak akkor, ha egymást marjuk. Kifelé csak meghajlunk, hajbókolunk, mert csak ezt fogadják el tőlünk.
Arad. Hogy lelkemet nyugtassam felidéznék néhány történelmi eseményt e város múltjából a magam, illetve a magunk okulására, mert hát a sétára bizony nem jött kis csapatunkból mindenki velünk. Lám ez is szomorúvá tett.

Kiállítás Aradon

Holnap délután Aradra megyek, a Táncsicsosok fotóit mutatják be a CLIO GALÉRIÁBAN, amit már háromszor elhalasztottak. Ez most csak előzetes híradás, mert részletesen ezután számolok be a dologról.Török Zsolt és Varga lászló mellett, két ifjú fotós is színre lép. No majd látjuk a MESTERT és tanítványait. Ne felejtsük Török Zsolt tanár úrnak szombaton Orosházán is lesz egy tárlata a Petőfi Művelődési Központban.

Képek és történetek

Egypercesek a kép mellé
Elkészült egy könyv: "ÉRBOGYOSZLÓ - egy falu az Ér mentén" címmel

Ez a felvétel még 1977-ben készült, amikor a kultúrotthon átadására kirendelték a falu népét, hogy befejezzék a szokás szerint "szocialista módon" elmaradt rendbetételt. Mindez úgy kerül most ide, hogy ez a kép is bekerült a most befejezett könyvbe, melyet 2008 tavasza óta többen írunk. A könyv címe "ÉRBOGYOSZLÓ-egy falu az Ér mentén". A falu az Érmellék déli részén található, az Ér pedig az a kis patakocska, erecske, amely tud nagy is lenni, de általában kicsi, s Adyt is megihlette, hiszen az érmindszenti tájról csordogál le Nagyvárad felé, hogy aztán találkozzon a Berettyóval. Találkozik a Berettyóval, s az itt élők vágyait, életreményeit elviszi messze, hogy Adyt is vitte egészen Párizsig, vagyis a "nagy, szent Óceán"-ig. Az egésznek történése van azért. De erről mesél a könyv...

Sajtótörténet

Az utóbbi 20 év orosházi médiatörténet vázlatos áttekintése
Régi szándékom megírni az orosházi sajtó történetét, különös tekintettel az utóbbi 20 avagy 60 évre. Fel akarom tárni, hogy az utóbbi fél évszázad helyi sajtója mennyire hatott a társadalmi közgondolkodásra, milyen volt a sajtó jellege, kik irányítottak és kik írtak. Így hát elkezdem a lapokról való ismereteim közreadását.

Bevezetőként hadd álljon itt egy fénykép, mely az Orosházi Napló megszűnése előtt készült Első sor balról jobbra : Koszorús Oszkár helytörténész, Fülöp Csaba főszerkesztő, Kovács Erika szerkesztő, Kovács Zoltán, XY, Mikula János reklámmenedzser, Vitális László tördelő-szerkesztő,Süle Kata építész, Józsa Mihály szerkesztő, Verasztó Antal helytörténész, költő, ......Sándor, közíró, költő.

A lapok bemutatását A HÓNAP című kulturális havilappal kezdem. A lap alapítása 1990. novemberében történt. Alapítója és kiadója Fülöp Béla volt. Az első lapszám 1990. decemberében jelent meg 1000 példányban, amely igen rövid idő alatt elfogyott. A próbaszámot követtve 1991-től minden hónapban megjelent a lap, s kezdetben nagy volt a sikere, amely később lankadt, hiszen egymást követően jelentek meg a helyi és országos kiadványok, s ezzel a kis szerkesztőség már nem tudta állni a versenyt. A lap utolsó száma 1997. májusában jelent meg. A lehető legteljesebb gyűjtemény három helyen található meg manapság is (Országos Széchenyi Könyvtár sajtógyűjteménye, Justh Zsigmond Városi Könyvtár, Békés Megyei Könyvtár, de minden bizonnyal a legteljesebb Koszorús Oszkár helytörténész gyűjteménye. Az egykori szerkesztőség birtokában is megvolt as teljes sorozat 1990 és 1997 közötti számaival, be is voltak kötve, de valaki kölcsön kérte tanulmányozásra, és elfelejtette visszahozni.)

A következő írott média az OROSHÁZI NAPLÓ.

Ennek előzménye, hogy 1975-ben az orosházi Városi Pártbizottság és a Megyei Pártbizottság összehangolt döntése alapján megszüntették a Békés Megyei Népújság mutációjaként megjelent orosházi oldalt is. Így az 1880-as évektől állandóan jelenlévő orosházi sajtó története itt megszakadt, s közel 10 évig önálló újsággal nem rendelkezett a város. A korabeli agymosás egyik hatásos eszköze volt ez is, hogy csak a központi akarat érvényesülhessen, az embereket le kell szoktatni a magánvéleményekről, ha még egyáltalán valaki meg merte fogalmazni azt nyilvánosan. Az igény azért nem szünt meg, mert volt egy mag a városban, akik időnként feltették a kérdést, hogy "mikor lesz saját újságunk". Ilyenkor mindig jött valamilyen pártbizottsági "okos érvelés", de konkrét válasz soha. Aztán mégis történt valami, az 1980-as évek elején egy hosszas vajudás után megszületett az Orosházi Napló. Bár korábbi az indulás, mint a rendszerváltás, de véleményem szerint mégis volt egyfajta szerepe az átalakulás elindulásának. Tudni kell róla, még a rendszerváltás, 1985 tájékán előtt született meg az orosházi Városi Pártbizottság Végrehajtó Bizottságának és a Városi Tanács Végrehajtó Bizottságának a kezdeményezésére, s a szokásnak megfelelően a Hazafias Népfront javaslatára. De az újsághiányból fakadóan még egy hatást mindenképpen megállapíthatunk, mert az eltelt idő távlatából ez már világosan látható, hogy a központilag vezérelt akarat megjelenik abban a közegben, amelynek szánták. Így létrejött egy működtető bázis, amely hosszú távra is biztosítja a működőképességet. Hát ez is a sajtó hatása, méghozzá a sajtó áttételes hatása, arról nem is beszélve, hogy nem tudott kialakulni ütőképesen egy olyan értelmiségi réteg, amely felelősen gondolkodva, alkotó módon bele tudott/tudna szólni a város életébe.

.

ISTEN SZEKERÉN (1.)

Beszélgetés a feketerigóval....
Szeretem...
Kimegyek a kertbe, a miénk olyan mintha Isten kertje lenne, egy kicsit megművelt, egy kicsit vadon nődögélő, egy kicsit se nem rendezett, se nem rendetlen. Én jól érzem benne magam (csak ez az örökös zuhogó zaj ne lenne a kertünk végében, mert mióta a civilizációt idehozták a 47-es elkerülő úttal, azóta állandó (éjjel és nappal) a motorbőgetés. Mintha a politikusainkat hallanám, akik dicsőséges tettnek tartják, hogy ellopták a legszentebbet, ellopták a csendet!)
A kertben jutnak eszembe a történések, gondolatok, s el-elmerengek rajtuk, mert életünk, életem történései azok:
" Szeretem, hogy vannak emberek, sztereotípiák és előítéletek nélkül, szeretem, hogy időnként vasárnap mifelénk templomi csend van ( három hete voltunk templomban), szeretem, hogy régen, még akkor Kolozsváron beültünk egy kávéra (Szabó Barnával és Jámbor Gyuszival), s elmélkedtünk. hogy valami nagyot teszünk majd, egyszer - gondoltam, és mondtam az egyik feketerigónak, aki társaival itt lakik most már egy pár éve. Hála Istennek sok madarunk van!
Szeretem felidézni az illatokat, a lányok mosolyát, s azt, ahogyan kényeskedve riszálták magukat, de aztán alig várták azt a pillanatot, hogy megtörjön a távolság titka. Szeretem felidézni, amikor egyik tavasszal fiúk lányok felkerekedtünk Kolozsváron, s elmentünk a Szamos mentén valahol egy turista házba, hogy a természet közelébe és egymás közelébe lehessünk.
Szeretek kijárni Gyopárosra, s nézegetem a lakotokkal teleaggatott hidat, s kérdem, miért ez a sok lakat. Orosházán a bezártságtól így menekülünk, vagy csupán annyi, hogy idezártuk lelkünk.
Ma vagy holnap én viszek egy lakatot a hídra!"
2009. aug. 17.

Levelek a Martinovics utcából 2. Fogyunk...fogyunk

Elmúlás....

A padlásról lekerült az egykori sajtár, amelybe a tejet gyűjtötték egykoron a szikháti tanyán apósomék, de a tanyát bekebelezte a téesz, s ma csak mi tudjuk talán, hogy volt egykoron egy szikháti tanya. A mi szemünkben ma már legenda az a tanya, jó és ronda emlékek őrzője. No és az elmúlásé!

Lám lám az idő kegyetlen, s az Úr büntet, ő biztosan tudja okát.

Úgy élünk, mint ahogy egy nemzet itt a Kárpátok koszorújában, vagy azok akiket a sors azon is kívülre vetett. Egy időre én is azon kívül éltem.

S aki már ennyit megélt, az már látja, hogy mennyi volt a tévelygésre elvesztegetett idő és tett. Sajnos a mérleg nyelve nem jó irányba mutat, de ez nem új dolog, annyian elmondták, és oly hasztalan maradt minden, mint az az intelem, hogy a hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Persze itt van még egy dolog, hogy a hazug embert ma már úgymond pártok is védik.

S naponta berontanak a szobámba a döbbenetes hírek, az elmúlásról. Az most már nem érdekel, hogy azok a politikai erők, amelyek hatalmon vannak, hogyan devalválják önmagukat, mert a plebs őket választotta, Legyen mindenkinek a maga lelkiismereti kérdése, hogy ki hova adta vagy inkább bőkte az "X"-et. Hát most lássák, ők az okozói minden rossznak. Ez az ún. demokrácia sajátos magyar vagy közép-európai változata.

De most már sajnálom azt, hogy tanárként a közepes vagy gyengébb tudásúak uralmát meg kellett érnem, "sajnálom azokat" akik ezt elvégezték, s útra engedték ezt a nemzedéket.

És nem tudom, hogy jobb-e hogy szép csendben búcsúzom, mert valamit és valakiket naponta elveszítek.

Szomorú tény ez, de ez az élet rendje. Talán!

Levelek a Martinovics utcából 1.

Kedveseim!

Most ezt a megszólítást használom, mert sokan vagytok, de néha kevesen, mert valahogy ilyen ez a világ. Mondom sokan is vagytok, itt és ott, valahol messze a kis- és nagyilágban. Ti tudjátok, hogy én itt vagyok még...

Hogy vagyok? Kit is érdekel erre a kérdésre a válasz. Valljuk meg, őszintén senkit. Mindenki úgy van, hogy van elég baja, nem tud igazán már a másikkal törődni, s a minap valaki azt írta nekem, hogy elcsodálkozott azon, hogy itt Orosházán vannak emberek, akik gyerekeket hoztak ide táborozni, s annyi szeretet árasztottak feléjük, hogy el sem tudták már képzelni, hogy ilyen is lehet. Nem túlzás ez, csak mi néhányan azt tettük, amit egyszer hajdanán, úgy jó hetven évvel ezelőtt megtanította nekünk apánk és anyánk, no meg a tanítónk, - akit megalázni nem lehetett senkinek, nem úgy mint manapság teszik azt -, hogy egymásért vagyunk, nem egymás eltaposásáért.

No ez csak úgy kitőrt belőlem, s panaszkodom, mint egykoron Mikes Kelemen tette, pedig ő sem tudott változatatni semmit semmin. Csak meg kell találnunk önmagunk harmóniáját, ez az egy dolog adhat megnyugvást. De hol lelek harmóniát?! Éppen hallom a rádióból, hogy a rendőrök mától mindenért szó nélkül bírságolnak az országutakon (kell a pénz Állambácsinak!), ha megállítanak az legalább 10 ezer forintodba kerül majd. De hagyjuk, ne menjünk az utcára! Szóval azt akarom mondani csak úgy felvezetőként, hogy ismét a félelem országa lett Magyarország. Hát valójában ezt hozta a rendszerváltás: ezt hozta a neoliberális-kommunista átmentődött hatalom. S azt hiszem Nádas Péternek sokmindenben igaza van, abban a németországi interjújában, amit nemrég olvashattunk. Node mindez szolid kitérő volt arra, hogy elmondjam, hogy lassan 35 éve élek a Martinovics utcában.

1974-ben költöztünk ide, mikor a Huba utcai házunkat a Tanács egyszerűen kisajátította, hogy meg tudja valósítani a nagy városrombolási tervét. Hát az ő tervük sikerült, minket kizavartak onnan a Huba utca 21-ből, s aztán évekig pereskedtünk, hogy annyi pénzt adjanak, amivel újonnan vásárolt házunkat két család részére elfogadhatóvá tegyük. Hát nem kaptunk annyit, még kétszer OTP kölcsönt is kellett felvennem, de befejezni talán most fogjuk az építkezést, mert soha nem tudtuk korábban. Jórészt minden saját munkaerővel történt, s ma is így folyik, de most már csak csak feleségem és én, idétlenkedünk, hogy most éppen parkettázunk, lerakjuk a 30 évvel ezelőtt megvásárolt bontásból származó - különben jó minőségű - tölgyfa parkettát.

Szóval itt vagyunk immár szép ideje a Martinovics utcában, ahol aztán három gyerekünk nőtt fel, s indult el az életbe, de itt éltek velünk feleségem szülei is, hiszen ez a ház már több generáció munkáját őrzi magában. (Hirtelen eszembe jut, s egyből ideges lettem, hogy Gyurcsány- Bajnai kormány ezt akarja velünk ismét megfizettetni. Hátha beledöglünk, s az államnak adjuk! No ennyi! Tovább csitt!)

Szóval 1974 óta itt van az otthonunk a Martinovics utcában, amely annak idején az esős ősztől kezdve szinte járhatatlan volt, akkora volt a sár. S az utcakép szép lassan változott. Már jórészt új lakói vannak az utcának, s jó városi szokás szerint, már nem köszönnek ergymásnak, ha ideköltöznek, a régi szokás, az volt hogy bemutatkozunk, ez már elmarad. Idegen utca lesz lassan, de ilyenné lett ez a város is.

S akkor mondjam azt, hogy idegen vagyok egy ismerős, ismert városban!

Hát ez a szomorúság számomra.

2009. augusztus 2.