Kemence-vers
Kedves kemence
A család kedvence
ölelj a kebledre
vágyunk a melegre.
Eljött a november
Fázik a sok ember
a tél már szelekkel
kopogtat s a hideggel!
Kedves jó kemence
A családunk kedvence
vágyunk a melegre
vágyunk szeretetre!
Jődögél karácsony
Már sül az én kalácsom
Vajas és mazsolás
Te is kapsz egy falást.
Kedves jó kemence
leülünk körödbe
duruzsolj szépeket
mondj nekünk meséket!
Kemence, kemence
Sok gyermek kedvence
Daloljunk vidáman
A meleg szobában.
2010. december 26., vasárnap
2010. december 23., csütörtök
Másodközlésben, mert igazítottam rajta (Történetek az Amadeus Kávéházból)
Apám boldog ember már…
Bódog Kázmér ma reggel egy kicsit szomorú volt. Mondhatnám inkább egy lehangolt zongorához hasonlított. Nem is nagyon akart beszélni. Csak köhécselt és bólogatott, mint egy imádkozó szerzetes.
Aztán felém fordulva, közel hajolva az arcomhoz, hogy tekintete elől el ne bújhassak, rámkérdezett:
- Mondd! Te szoktál álmodni,?
- Szoktam, és egyre gyakrabban fordul elő.
- S miről: - kérdezett tovább
- Mikor miről… - vágtam rá, mert nem is tudtam volna részleteiben egyetlen álmomat sem elmesélni hirtelen.
- Főleg régi dolgokról?- faggatott tovább. – Vagy inkább mások?
- Arról is leginkább… régi dolgokról … - mondtam bizonytalanul.
- S szüleidről?
- Még nem …vagyis nem emlékszem! – mondtam.
- Érdekes….érdekes!
Itt aztán megálltunk a mélyenszántó gondolatváltásban, mert a csinos pincérnő hozta a kávénkat, mellé egy-egy friss vanília illatba csomagolt, omlós hájas tésztát baracklekvárral töltve. Ez dukált itt minden vendégnek reggelente, mert ezzel a friss süteménnyel megtelt újra és újra illattal a kávéház, és az emberek lelke elkezdett zsongani, az emlékek árján úsztak. S ekkor már nem érdekelt senkit a politika, hogy az ellenzék megint milyen rafinériával állt elő, ekkor már a nap elkezdett gördülni a rendes szokott kerékvágásban a csacsogó párbeszédekbe csomagolva az életet. Persze a hájastésztából mindjárt mindenki kért még 3-4 darabot. Ez volt a jó üzleti érzék, vagyis üzletpolitika!
Aztán szórakozásunkba mélyedtünk, hogy vendégeket számláltunk, s próbáltuk kitalálni ki kicsoda lehet, s mi a foglalkozása. Bár lassan unalmasnak tűnt a dolog, mert gyakori volt az ismerős arc.
Kortyoltunk a kávéból, egy-egy falatot haraptunk a hájastésztából, s miután lenyelte így szólt, méghozzá szokatlan módon jó hangosan, hogy mindenki figyelmét felkeltse:
„Öregapámmal álmodtam, s közben néztem édesapámat!” Ennyi volt az egész bejelentése, s aztán leült, de persze megtapsolták Kázmér mai szólamát, mert tudták, hogy megint valami komoly dolog következik. S úgy is volt. Elkezdte mondani Bódog Kázmér az álmot, amit nem is ő, hanem az apja álmodott, de Kázmér mesélte. Furcsa volt ez a mese, mint maga az álom, mely csak úgy jött, s összekuszálódott majd kibomlott minden, ami a múlt és jelent lenyomata, terhe benne és bennünk is!
Így kezdte:
„Az én apám életében sokat gyalogolt, menetelt, fél Európát végigjárta- kezdte Kázmér…Mindig vitt magával puskát, mert az kötelező „divat volt!” Hol a vállán hordta, hol csőre töltve előre tartva, mintha lövésre vagy szúrásra készülve állandósulna benne az élet. Ez volt a parancs!
Megállt a beszédben, mintha könnyeivel küszködött volna, de aztán kortyolt egy kevés kávét, s folytatta volna, de csendült a kis harang az ajtó fölött, s új vendégek érkeztek vagy nyolcan. A terem végéből integettek neki, ahol rá is lehetett gyújtani, hogy menjenek oda.
Kázmér folytatta álma előadását:
Apám mindig a vállán átvetett pánttal hordta a kenyérzsákot. A kenyérzsákban egy Shakespeare, Schopenhauer meg egy Hamvas Béla könyvecske is lapult, többet nem tudott észrevétlenül magával cipelni. Nagyon sokat ment az országutakon, meg a mezőkön, néha elbújt egy-egy fedezékben, talán olyankor aludt is egy keveset. Egy-egy tanyán, falun vagy városon kapott ennivalót is az emberektől. Ilyenkor elmondott nekik egy-egy verset. Ha éppen a lövészárokban feküdt, akkor néha hoztak ételt, nem tudni mit, nem tudni mivel, de ha szerencséje volt, akkor legalább meleg volt. Ez főleg télen bizonyult hasznos dolognak, mert a csajkán megmelegítette elgémberedett ujjait.
Édesapám egyszer észrevette, hogy véget ért a háború, de még mindig sorban álltunk, meneteltünk, felvonultunk, s kiabáltuk „Harcolunk a békéért!” s énekeltek is „Egy a jelszónk a béke!”. Nagy transzparenseket vittünk, hosszú sorokban, s integettünk, azoknak akik az emelvényen ültek. Ők voltak a kiválasztottak, a hősöknek mondták őket.
Aztán édesapám hirtelen megállt. Ijedt félelem ült az arcára mert észrevette, véget ért egy idő, s ő ott állt a 21. század küszöbén, reszketve, mint a az alföldi rezgőnyár levele csak állt és remegett úgy, hogy az ágak is zörögtek. Előbb előrenézett, aztán visszafordult. Úgy láttam könnyes volt a szeme. Megtörölte egy papír zsebkendővel. Azt mondta halkan: „Nézzétek, keressétek meg a szülőházam, valahol itt volt a Huba utcán, nem látom! Rossz már a szemem, valami homály telepedett rá! Biztosan elhomályosította az atombomba fénye! És én akkor azt mondtam neki: Nincs ott a ház, csak a betonkockák. Ő hördült egy nagyot, mintha megsebesült volna egy rohamban aztán odament a konyhaszekrény melletti hűtőhöz, s kivett egy üveg pálinkát. Meghúzta. Legyintett, olyan beletörődően, s csak úgy maga elé szórta a keserűségét:
– Lebontották a házat! Lebontották a várost! Akkor búcsúzhatok én is! Mert semmi nem lett helyette, ami érték. Csak a csürhék vidulnak, tapsikolva, vijjogva, vinnyogva, mikor hazaszaladnak a legelőről, hogy végre otthon vakargassák a megszokott deszkakerítésnél a hátukat
Tudni kell Apámról, aki nemcsak mindent tudott a városról, az ősök nemzetségét meg különösen ismerte, meg azt is, hogy kik forgatták ki a városból az ősöket. Persze úgy ment vissza az időbe, hogy éppen Berzsenyi korához érjen, hiszen ő is dunántúli volt, mint az ősök, akik ott valahol összeverődtek a szétzilált ország különféle sarkaiból, s egy istenhitüktől vezérelve közösen indultak neki, gyerekeiknek végre otthont teremteni. Berzsenyinek még verseit is fejből ismerte, büszkén szavalta, hogy „...ó magyar!”.
Berzsenyi Dániel apámat naggyá tette mindig. Apám nagyapja még a honalapító ősökkel jött ide, s erre minden évben megemlékeztek, tavasszal mindig ittak egy kis pálinkát, s kimentek a hatalmas diófához, amelyről azt tartották, hogy a legöregebb fa a városban, majd’ háromszáz éves.
Apám sok szomorúságot megélt, de olyankor mindig verset mondott, leggyakrabban a Walesi bárdokat szavalgatta Aranytól magának és nekünk, aztán kiment a kertbe, amíg volt, és énekelt „Jaj Istenem mivé tettél, mikor minket elengedtél,/Nehéz terhet hagytál reánk/ egész világ legyen hazánk! Ezt az éneket, ma is szeretjük énekelni, mert ezzel édesapámra emlékezünk. Mi nagyon szeretjük édesapámat! Négy gyermeke van így ezzel a szerető érzéssel és persze édesanyám, aki majdnem belehalt a sok sírásba érette!
Édesapám sokféle alakban, bevándorolta már a világot és az irodalmakat is, mert időnként ott rejtezkedett. Legtöbbet katonának vitték el, háborúba vagy valamilyen brigádba mindig besorolták, soha nem kérdezték, hogy akarja-e! Ha nem ment, akkor megverték, megrugdosták! Akasztással is megfenyegették, Recsket is megjáratták vele! Legutóbb fél évszázaddal ezelőtt taposták meg a kezét a csizma sarkával, hogy aláírassák vele a „kolhozba” való belépési papírt. Aláírta!
Édesapám néha megszökött a katonaságtól, s akkor, ha sikerült, elbújt az irodalomban. Ott mindenki szerette őt, s ő is szerette az írókat, költőket, ő is az szeretett volna lenni, de csak lelkébe tudta őket elrejteni, hogy átmentse azoknak, akik hozzá hasonlóan szeretik az irodalmat. Egyszer éppen Radnótival menetelt egy széles országúton, hiába akarta volna, nem tudta Radnótit megmenteni… Azóta is betege ennek!
Volt amikor Csokonai Vitéz Mihály-os modorban beült az édesanyánk ruhásszekrényébe, és ott álmodozott, kalandozott az időben, s felolvasta ilyenkor Petőfi versét, ami Csokonairól szólt, meg a boroshordó csapjáról és a papjáról. Aztán Kuncz Aladár Fekete kolostorába is beköltözött egy kis időre, de elhívta Tamási Áron Doberdóba, ami még rosszabb volt. De nem lett belőle semmi, mert hirtelen feldarabolták otthonát, s ő nem tudta már hol is él. Egyszer szóltak neki, s ismét puskát nyomtak a kezébe. Hirtelen elvitték Oroszországba a Don vidékére. Igaz ez már húsz évvel később történt.
Édesapám azt is mesélte, hogy Belorussziában, a fogolytáborban is mindig álmodozott, s közben a nagy erdőségekben kényszerűségből kószált, mert gombát kellett gyűjteni, amit savanyítottak a kolhozban.
Rengeteg volt ott ezekből a kalaposokból, a keserű gombából, meg a pufajkás katonából. Gombából evett is sokat, úgy ni parázson megsütötték, pici sóval meghintették, s így jobb volt mint a híg káposztaleves a lágerben, a pufajkás katonáknak vitt egy kis krumplit a kolhozból, mert ők is éhesek voltak. Így aztán csak hazajött, a háború végét számító három év múlva. Közben verseket mondott, de nemsokára újból elvitték, átnevelték, s belépett téeszcsébe, mert kimondták, hogy milyen jó az. Pedig ő már Belorussziában a kolhozokban is dolgozott, mint segítő és mint hadifogoly, s látták, hogy milyen az a jó, biz éhezők és nagyon szegények voltak azok az emberek abban a közösben, de leginkább szomorúak voltak. Az asszonyok nagyon lesekedtek rájuk, hogy kit tudnának megfogni, mert a férjük már régóta oda volt a háborúban, s hiányzott. Az egyik falubelijét csak behálózta egy asszony, ki is mehetett gyakrabban a faluba is, s ott éjszakázott. Csinált is egy gyereket, de aztán a szabaduláskor csak otthagyta az egész új famíliát, itthon pedig beállt ide is kolhozt szervezni. Aztán mikor létrejött az itthoni kolhoz, ő lett a párttitkár. Még azu elnök is meghajolva köszönt neki, ha találkoztak. Olyan cárszerű lett, de aztán megkehesedett vagy mi a csuda, s elment hamar. Valamikor a 70-es években a fia onnan eljött ide, kereste az apját, de nem találta már csak a sírját. Visszament!
Édesapám gyermekei (fiúk és lányok) szerettek olvasni, de nem akartak hősök lenni, mint a regénybeliek, nem volt már erejük hozzá, mindig vártuk édesapánkat. Amiben elbújdokoltak, az maga a könyv volt, mert édesapám megszeretette velünk a könyvet. Mára már kiderült, hogy ez az ismeret fabatkát sem ér!
Édesapám édesapja, okos és nagyon gazdag ember volt, akár egy Jókai-hős (ennek megfelelően küzdött a Jó mellett), megtanította édesapámat, hogy könnyen elveszhet a korabeli háborús világban és jobban teszi ha az irodalomba vándorolva éli életét, éppen ezért mindenben az újat lássa meg. Az újban meg a régit. Ezért mindig vándorolt. Édesapám nem szerette, amit írt Darvas-Dumitrás Jóska, mert emlékezett őrá még az iskolából, csalfának tartotta, de szerette ellenben Sadoveanut és Móriczot, mert egy kicsit rokon lelkeknek hitte őket Nálunk a „Tragédia” és a „Ankuca fogadója” hősei mindig jót beszélgettek, bográcsban ételt főztek, és magyarázták azt a világot, amely forgott köröttük, mint a lassú körhinta, de még akkor nem volt annyira szétszakítva.
Édesapám családja baráti viszonyban volt még Babits családjával is . Gyakorta emlegették, hogy Jászay-Horváth Elemér apja és Babits apja is barátok voltak. Szerették a jó bort, pincehűvösen leginkább! Talán még borozgattak is egyszer-kétszer Orosházán. Kosztolányit is nagyon szerették, már csak azért is, hogy megírta az Édes Annát, no és ő örökölte az aranyláncot (ami a népbiztos repülőjéből pottyant le Budán a Vérmező kellős közepére). Freudot is megörökölte, s Hamvas Bélát is.
Édesapám megrettent, amikor először látott tévét, s benne a hirosimai atomrobbanást, akárcsak annak idején jó ötven évvel korábban az egyik párizsi kávéházban a vendégek, amikor levetítették Lumiere filmjét a „Vonat érkezését”, hanyat-homlok menekültek az utcára.
Édesapámnak a Nyugat volt az írott sajtó, a bulvár pedig Mikes levelezése, amit az Édes Nénémnek küldözgetett Rodostóból. A reklám pedig egy könnyed novella (mondjuk két Babits-vers között egy pajzán Boccaccio). Édesapám évszaktól függetlenül olvasott, a lágerben is olvasott, mondta volt egy szakácskönyvük, azt lapokra szedték, s minden este felolvastak egy-egy receptet, mellé desszertnek valaki elmondott egy Petőfi verset. Életben maradtak. A nacsalnyiknak néhány krumplit is adtak, amit a kolhozmezőről hoztak a zsebükben, ő meg azt hazaküldte velünk az asszonyának, mert nekik sem volt semmi.
Édesapám nem vetette meg a modern vívmányokat. Szerette Adyt, Kassákot és József Attilát is. Ragaszkodott azonban a hagyományokhoz, Janus Pannoniushoz, Kazinczyhoz, Vörösmartyhoz, ezért gyakran volt baja a hivatallal.
Édesapám a reneszánsz korában mitológiai elem volt, a rokokó idején maga a játékosság, a hedonizmus. Édesapám volt a klasszikus triász negyedik (a névből kifelejtett) tagja, későbbi nevén szentimentalista. Édesapám teljességvágyát és teremteni akarását a romantika elégítette ki, majd megtagadta mindezt, és átfordult a XIX. századon. Édesapám lényegre törő volt, megalkotta a szimbólumot, az érzékekre akart hatni, kitalálta a szinesztéziát¹. Édesapám stilizálta a halált és a dekadenciát, mert az egészet átélte a valóságban. Édesapám egyik háborúból átesett a másikba. Gyakran azzal élt, hogy bombáznak és már megint egy lágerben van, vagy éppen egy lövészárokban fekszenek. Édesapám ezért a könyvbe, a művészetbe menekült! Édesapám utálta a véres, gyilkos 20. századot!
Édesapám a művészetet rendelte mindenek fölé. Édesapám mégsem akart elmenni a XX. századból, de nem tehetett mást. Megpróbálta, de amikor édesapám visszafordult, vége lett a huszadik századnak. Már nem léphetett vissza. És rájött, hogy így vagy úgy, de már minden megtörtént, nélküle, s az ő szereplésével mindent megírtak. Hiszen ő volt a báb, akit rángattak. Aztán (furcsa módon) beleszeretett Esterházyba, a számítógépbe, Faludyba és Grecsó Krisztiánba.
Édesapámnak a linkgyűjtemény a könyvtár volt, a chatszoba pedig a Pilvax. Nem sms-t írt, hanem epigrammát, vagy még inkább rubáiját. Édesapámnak nem blogja volt, hanem ars poeticája és memoárja, no és tartása meg olvasottsága
Édesapám azután sem írt blogot. Sem sms-t. Antik metrumokban írt, tintába mártogatós tollal. Nem nézett tévét, irodalmakat idéz meg inkább. Könyvet ugyan még mindig az antikváriumban vett, de mi nem tekintettük csodabogárnak, ezt szerettük benne. Édesapám nekem az élet, az irodalom, az oltalom. Szerettem őt nagyon, bár keveset beszélt, csak olvasott, és olvasott, és olvasott! Átélte a 20. századot.
Édesapám i odament a hűtőszekrényhez, kivette a pálinkásüveget, meghúzta, s aztán szépen kisétált az ablakon az utcára, s takaróként magára húzta a csillagfényes eget, s többet már nem didergett, mint a nyárfalevél! Édesapám végleg itt marad a 21. században. Már nem megy tovább!”
Bódog Kázmér leült, kért egy pohár konyakot, felhajtotta, és aztán hallgatott.
Én is hallgattam! S megittam én is egy konyakot!
Mindenki kért egy-egy pohár konyakot!
(Megjegyzés a szinesztézia kifejezéshez:
1. Különböző érzékelési szférákhoz tartozó jelenségek szerves egységére épülő költői kép (pl. "lágy meleg", "fehér csönd", "lila dal", "bársony nesz"), melynek alapja az, hogy olykor az érzéki ingereket nemcsak a nekik megfelelő, hanem más érzékszervek is közvetítik. pl. auditív ingerek hatására vizuális, kinetikus, tapintási, hő- és egyéb képzeteink támadhatnak (és viszont). Különösen a szimbolizmus alkalmazta.
2.Az irodalomban a szinesztézia vagy érzetcsere olyan költői eszköz, amely fölcseréli a különböző érzeteket (látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés). A metafora altípusa. Példák magyar költőktől: „színek víg pacsirtái zengtek”, „Egy kirakatban lila dalra kelt / Egy nyakkendő” (Tóth Árpád: Körúti hajnal)., „Napsugarak zúgása, amit hallok” (Ady Endre) „Éreztem, bársony nesz inog” (József Attila) „tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke” (Kosztolányi Dezső) „Színek zengése! Fények zúgása!” (Dsida Jenő) „az illatok színe/ a színek íze/ az ízek hangja…”(Weöres Sándor)„A barna gondok, szélvész, háború,/ Villám, s hideg fény voltak táborom.” (Vörösmarty Mihály)A szimbolisták kedvelt költői eszköze. A leghíresebb mű Arthur Rimbaud Voyelles című szonettje. Költészetét a szinesztéziára alapozta, ahogy azt A látnok levelében megírta. De nem ő volt az első. Charles Baudelaire kezdeményezte a szimbolizmust, és a Kapcsolatokban ki is fejtette a szimbolizmus hitvallását. Sok költő vallotta magát szimbolistának, de Arthur Rimbaud, Paul Verlaine és Stéphane Mallarmé volt közülük a három legjelentősebb
.3. A szinesztézia mibenlétét nem mindenki tudja érzékelni, mutatták ki ilyen jellegű tudományos kutatások)
Bódog Kázmér ma reggel egy kicsit szomorú volt. Mondhatnám inkább egy lehangolt zongorához hasonlított. Nem is nagyon akart beszélni. Csak köhécselt és bólogatott, mint egy imádkozó szerzetes.
Aztán felém fordulva, közel hajolva az arcomhoz, hogy tekintete elől el ne bújhassak, rámkérdezett:
- Mondd! Te szoktál álmodni,?
- Szoktam, és egyre gyakrabban fordul elő.
- S miről: - kérdezett tovább
- Mikor miről… - vágtam rá, mert nem is tudtam volna részleteiben egyetlen álmomat sem elmesélni hirtelen.
- Főleg régi dolgokról?- faggatott tovább. – Vagy inkább mások?
- Arról is leginkább… régi dolgokról … - mondtam bizonytalanul.
- S szüleidről?
- Még nem …vagyis nem emlékszem! – mondtam.
- Érdekes….érdekes!
Itt aztán megálltunk a mélyenszántó gondolatváltásban, mert a csinos pincérnő hozta a kávénkat, mellé egy-egy friss vanília illatba csomagolt, omlós hájas tésztát baracklekvárral töltve. Ez dukált itt minden vendégnek reggelente, mert ezzel a friss süteménnyel megtelt újra és újra illattal a kávéház, és az emberek lelke elkezdett zsongani, az emlékek árján úsztak. S ekkor már nem érdekelt senkit a politika, hogy az ellenzék megint milyen rafinériával állt elő, ekkor már a nap elkezdett gördülni a rendes szokott kerékvágásban a csacsogó párbeszédekbe csomagolva az életet. Persze a hájastésztából mindjárt mindenki kért még 3-4 darabot. Ez volt a jó üzleti érzék, vagyis üzletpolitika!
Aztán szórakozásunkba mélyedtünk, hogy vendégeket számláltunk, s próbáltuk kitalálni ki kicsoda lehet, s mi a foglalkozása. Bár lassan unalmasnak tűnt a dolog, mert gyakori volt az ismerős arc.
Kortyoltunk a kávéból, egy-egy falatot haraptunk a hájastésztából, s miután lenyelte így szólt, méghozzá szokatlan módon jó hangosan, hogy mindenki figyelmét felkeltse:
„Öregapámmal álmodtam, s közben néztem édesapámat!” Ennyi volt az egész bejelentése, s aztán leült, de persze megtapsolták Kázmér mai szólamát, mert tudták, hogy megint valami komoly dolog következik. S úgy is volt. Elkezdte mondani Bódog Kázmér az álmot, amit nem is ő, hanem az apja álmodott, de Kázmér mesélte. Furcsa volt ez a mese, mint maga az álom, mely csak úgy jött, s összekuszálódott majd kibomlott minden, ami a múlt és jelent lenyomata, terhe benne és bennünk is!
Így kezdte:
„Az én apám életében sokat gyalogolt, menetelt, fél Európát végigjárta- kezdte Kázmér…Mindig vitt magával puskát, mert az kötelező „divat volt!” Hol a vállán hordta, hol csőre töltve előre tartva, mintha lövésre vagy szúrásra készülve állandósulna benne az élet. Ez volt a parancs!
Megállt a beszédben, mintha könnyeivel küszködött volna, de aztán kortyolt egy kevés kávét, s folytatta volna, de csendült a kis harang az ajtó fölött, s új vendégek érkeztek vagy nyolcan. A terem végéből integettek neki, ahol rá is lehetett gyújtani, hogy menjenek oda.
Kázmér folytatta álma előadását:
Apám mindig a vállán átvetett pánttal hordta a kenyérzsákot. A kenyérzsákban egy Shakespeare, Schopenhauer meg egy Hamvas Béla könyvecske is lapult, többet nem tudott észrevétlenül magával cipelni. Nagyon sokat ment az országutakon, meg a mezőkön, néha elbújt egy-egy fedezékben, talán olyankor aludt is egy keveset. Egy-egy tanyán, falun vagy városon kapott ennivalót is az emberektől. Ilyenkor elmondott nekik egy-egy verset. Ha éppen a lövészárokban feküdt, akkor néha hoztak ételt, nem tudni mit, nem tudni mivel, de ha szerencséje volt, akkor legalább meleg volt. Ez főleg télen bizonyult hasznos dolognak, mert a csajkán megmelegítette elgémberedett ujjait.
Édesapám egyszer észrevette, hogy véget ért a háború, de még mindig sorban álltunk, meneteltünk, felvonultunk, s kiabáltuk „Harcolunk a békéért!” s énekeltek is „Egy a jelszónk a béke!”. Nagy transzparenseket vittünk, hosszú sorokban, s integettünk, azoknak akik az emelvényen ültek. Ők voltak a kiválasztottak, a hősöknek mondták őket.
Aztán édesapám hirtelen megállt. Ijedt félelem ült az arcára mert észrevette, véget ért egy idő, s ő ott állt a 21. század küszöbén, reszketve, mint a az alföldi rezgőnyár levele csak állt és remegett úgy, hogy az ágak is zörögtek. Előbb előrenézett, aztán visszafordult. Úgy láttam könnyes volt a szeme. Megtörölte egy papír zsebkendővel. Azt mondta halkan: „Nézzétek, keressétek meg a szülőházam, valahol itt volt a Huba utcán, nem látom! Rossz már a szemem, valami homály telepedett rá! Biztosan elhomályosította az atombomba fénye! És én akkor azt mondtam neki: Nincs ott a ház, csak a betonkockák. Ő hördült egy nagyot, mintha megsebesült volna egy rohamban aztán odament a konyhaszekrény melletti hűtőhöz, s kivett egy üveg pálinkát. Meghúzta. Legyintett, olyan beletörődően, s csak úgy maga elé szórta a keserűségét:
– Lebontották a házat! Lebontották a várost! Akkor búcsúzhatok én is! Mert semmi nem lett helyette, ami érték. Csak a csürhék vidulnak, tapsikolva, vijjogva, vinnyogva, mikor hazaszaladnak a legelőről, hogy végre otthon vakargassák a megszokott deszkakerítésnél a hátukat
Tudni kell Apámról, aki nemcsak mindent tudott a városról, az ősök nemzetségét meg különösen ismerte, meg azt is, hogy kik forgatták ki a városból az ősöket. Persze úgy ment vissza az időbe, hogy éppen Berzsenyi korához érjen, hiszen ő is dunántúli volt, mint az ősök, akik ott valahol összeverődtek a szétzilált ország különféle sarkaiból, s egy istenhitüktől vezérelve közösen indultak neki, gyerekeiknek végre otthont teremteni. Berzsenyinek még verseit is fejből ismerte, büszkén szavalta, hogy „...ó magyar!”.
Berzsenyi Dániel apámat naggyá tette mindig. Apám nagyapja még a honalapító ősökkel jött ide, s erre minden évben megemlékeztek, tavasszal mindig ittak egy kis pálinkát, s kimentek a hatalmas diófához, amelyről azt tartották, hogy a legöregebb fa a városban, majd’ háromszáz éves.
Apám sok szomorúságot megélt, de olyankor mindig verset mondott, leggyakrabban a Walesi bárdokat szavalgatta Aranytól magának és nekünk, aztán kiment a kertbe, amíg volt, és énekelt „Jaj Istenem mivé tettél, mikor minket elengedtél,/Nehéz terhet hagytál reánk/ egész világ legyen hazánk! Ezt az éneket, ma is szeretjük énekelni, mert ezzel édesapámra emlékezünk. Mi nagyon szeretjük édesapámat! Négy gyermeke van így ezzel a szerető érzéssel és persze édesanyám, aki majdnem belehalt a sok sírásba érette!
Édesapám sokféle alakban, bevándorolta már a világot és az irodalmakat is, mert időnként ott rejtezkedett. Legtöbbet katonának vitték el, háborúba vagy valamilyen brigádba mindig besorolták, soha nem kérdezték, hogy akarja-e! Ha nem ment, akkor megverték, megrugdosták! Akasztással is megfenyegették, Recsket is megjáratták vele! Legutóbb fél évszázaddal ezelőtt taposták meg a kezét a csizma sarkával, hogy aláírassák vele a „kolhozba” való belépési papírt. Aláírta!
Édesapám néha megszökött a katonaságtól, s akkor, ha sikerült, elbújt az irodalomban. Ott mindenki szerette őt, s ő is szerette az írókat, költőket, ő is az szeretett volna lenni, de csak lelkébe tudta őket elrejteni, hogy átmentse azoknak, akik hozzá hasonlóan szeretik az irodalmat. Egyszer éppen Radnótival menetelt egy széles országúton, hiába akarta volna, nem tudta Radnótit megmenteni… Azóta is betege ennek!
Volt amikor Csokonai Vitéz Mihály-os modorban beült az édesanyánk ruhásszekrényébe, és ott álmodozott, kalandozott az időben, s felolvasta ilyenkor Petőfi versét, ami Csokonairól szólt, meg a boroshordó csapjáról és a papjáról. Aztán Kuncz Aladár Fekete kolostorába is beköltözött egy kis időre, de elhívta Tamási Áron Doberdóba, ami még rosszabb volt. De nem lett belőle semmi, mert hirtelen feldarabolták otthonát, s ő nem tudta már hol is él. Egyszer szóltak neki, s ismét puskát nyomtak a kezébe. Hirtelen elvitték Oroszországba a Don vidékére. Igaz ez már húsz évvel később történt.
Édesapám azt is mesélte, hogy Belorussziában, a fogolytáborban is mindig álmodozott, s közben a nagy erdőségekben kényszerűségből kószált, mert gombát kellett gyűjteni, amit savanyítottak a kolhozban.
Rengeteg volt ott ezekből a kalaposokból, a keserű gombából, meg a pufajkás katonából. Gombából evett is sokat, úgy ni parázson megsütötték, pici sóval meghintették, s így jobb volt mint a híg káposztaleves a lágerben, a pufajkás katonáknak vitt egy kis krumplit a kolhozból, mert ők is éhesek voltak. Így aztán csak hazajött, a háború végét számító három év múlva. Közben verseket mondott, de nemsokára újból elvitték, átnevelték, s belépett téeszcsébe, mert kimondták, hogy milyen jó az. Pedig ő már Belorussziában a kolhozokban is dolgozott, mint segítő és mint hadifogoly, s látták, hogy milyen az a jó, biz éhezők és nagyon szegények voltak azok az emberek abban a közösben, de leginkább szomorúak voltak. Az asszonyok nagyon lesekedtek rájuk, hogy kit tudnának megfogni, mert a férjük már régóta oda volt a háborúban, s hiányzott. Az egyik falubelijét csak behálózta egy asszony, ki is mehetett gyakrabban a faluba is, s ott éjszakázott. Csinált is egy gyereket, de aztán a szabaduláskor csak otthagyta az egész új famíliát, itthon pedig beállt ide is kolhozt szervezni. Aztán mikor létrejött az itthoni kolhoz, ő lett a párttitkár. Még azu elnök is meghajolva köszönt neki, ha találkoztak. Olyan cárszerű lett, de aztán megkehesedett vagy mi a csuda, s elment hamar. Valamikor a 70-es években a fia onnan eljött ide, kereste az apját, de nem találta már csak a sírját. Visszament!
Édesapám gyermekei (fiúk és lányok) szerettek olvasni, de nem akartak hősök lenni, mint a regénybeliek, nem volt már erejük hozzá, mindig vártuk édesapánkat. Amiben elbújdokoltak, az maga a könyv volt, mert édesapám megszeretette velünk a könyvet. Mára már kiderült, hogy ez az ismeret fabatkát sem ér!
Édesapám édesapja, okos és nagyon gazdag ember volt, akár egy Jókai-hős (ennek megfelelően küzdött a Jó mellett), megtanította édesapámat, hogy könnyen elveszhet a korabeli háborús világban és jobban teszi ha az irodalomba vándorolva éli életét, éppen ezért mindenben az újat lássa meg. Az újban meg a régit. Ezért mindig vándorolt. Édesapám nem szerette, amit írt Darvas-Dumitrás Jóska, mert emlékezett őrá még az iskolából, csalfának tartotta, de szerette ellenben Sadoveanut és Móriczot, mert egy kicsit rokon lelkeknek hitte őket Nálunk a „Tragédia” és a „Ankuca fogadója” hősei mindig jót beszélgettek, bográcsban ételt főztek, és magyarázták azt a világot, amely forgott köröttük, mint a lassú körhinta, de még akkor nem volt annyira szétszakítva.
Édesapám családja baráti viszonyban volt még Babits családjával is . Gyakorta emlegették, hogy Jászay-Horváth Elemér apja és Babits apja is barátok voltak. Szerették a jó bort, pincehűvösen leginkább! Talán még borozgattak is egyszer-kétszer Orosházán. Kosztolányit is nagyon szerették, már csak azért is, hogy megírta az Édes Annát, no és ő örökölte az aranyláncot (ami a népbiztos repülőjéből pottyant le Budán a Vérmező kellős közepére). Freudot is megörökölte, s Hamvas Bélát is.
Édesapám megrettent, amikor először látott tévét, s benne a hirosimai atomrobbanást, akárcsak annak idején jó ötven évvel korábban az egyik párizsi kávéházban a vendégek, amikor levetítették Lumiere filmjét a „Vonat érkezését”, hanyat-homlok menekültek az utcára.
Édesapámnak a Nyugat volt az írott sajtó, a bulvár pedig Mikes levelezése, amit az Édes Nénémnek küldözgetett Rodostóból. A reklám pedig egy könnyed novella (mondjuk két Babits-vers között egy pajzán Boccaccio). Édesapám évszaktól függetlenül olvasott, a lágerben is olvasott, mondta volt egy szakácskönyvük, azt lapokra szedték, s minden este felolvastak egy-egy receptet, mellé desszertnek valaki elmondott egy Petőfi verset. Életben maradtak. A nacsalnyiknak néhány krumplit is adtak, amit a kolhozmezőről hoztak a zsebükben, ő meg azt hazaküldte velünk az asszonyának, mert nekik sem volt semmi.
Édesapám nem vetette meg a modern vívmányokat. Szerette Adyt, Kassákot és József Attilát is. Ragaszkodott azonban a hagyományokhoz, Janus Pannoniushoz, Kazinczyhoz, Vörösmartyhoz, ezért gyakran volt baja a hivatallal.
Édesapám a reneszánsz korában mitológiai elem volt, a rokokó idején maga a játékosság, a hedonizmus. Édesapám volt a klasszikus triász negyedik (a névből kifelejtett) tagja, későbbi nevén szentimentalista. Édesapám teljességvágyát és teremteni akarását a romantika elégítette ki, majd megtagadta mindezt, és átfordult a XIX. századon. Édesapám lényegre törő volt, megalkotta a szimbólumot, az érzékekre akart hatni, kitalálta a szinesztéziát¹. Édesapám stilizálta a halált és a dekadenciát, mert az egészet átélte a valóságban. Édesapám egyik háborúból átesett a másikba. Gyakran azzal élt, hogy bombáznak és már megint egy lágerben van, vagy éppen egy lövészárokban fekszenek. Édesapám ezért a könyvbe, a művészetbe menekült! Édesapám utálta a véres, gyilkos 20. századot!
Édesapám a művészetet rendelte mindenek fölé. Édesapám mégsem akart elmenni a XX. századból, de nem tehetett mást. Megpróbálta, de amikor édesapám visszafordult, vége lett a huszadik századnak. Már nem léphetett vissza. És rájött, hogy így vagy úgy, de már minden megtörtént, nélküle, s az ő szereplésével mindent megírtak. Hiszen ő volt a báb, akit rángattak. Aztán (furcsa módon) beleszeretett Esterházyba, a számítógépbe, Faludyba és Grecsó Krisztiánba.
Édesapámnak a linkgyűjtemény a könyvtár volt, a chatszoba pedig a Pilvax. Nem sms-t írt, hanem epigrammát, vagy még inkább rubáiját. Édesapámnak nem blogja volt, hanem ars poeticája és memoárja, no és tartása meg olvasottsága
Édesapám azután sem írt blogot. Sem sms-t. Antik metrumokban írt, tintába mártogatós tollal. Nem nézett tévét, irodalmakat idéz meg inkább. Könyvet ugyan még mindig az antikváriumban vett, de mi nem tekintettük csodabogárnak, ezt szerettük benne. Édesapám nekem az élet, az irodalom, az oltalom. Szerettem őt nagyon, bár keveset beszélt, csak olvasott, és olvasott, és olvasott! Átélte a 20. századot.
Édesapám i odament a hűtőszekrényhez, kivette a pálinkásüveget, meghúzta, s aztán szépen kisétált az ablakon az utcára, s takaróként magára húzta a csillagfényes eget, s többet már nem didergett, mint a nyárfalevél! Édesapám végleg itt marad a 21. században. Már nem megy tovább!”
Bódog Kázmér leült, kért egy pohár konyakot, felhajtotta, és aztán hallgatott.
Én is hallgattam! S megittam én is egy konyakot!
Mindenki kért egy-egy pohár konyakot!
(Megjegyzés a szinesztézia kifejezéshez:
1. Különböző érzékelési szférákhoz tartozó jelenségek szerves egységére épülő költői kép (pl. "lágy meleg", "fehér csönd", "lila dal", "bársony nesz"), melynek alapja az, hogy olykor az érzéki ingereket nemcsak a nekik megfelelő, hanem más érzékszervek is közvetítik. pl. auditív ingerek hatására vizuális, kinetikus, tapintási, hő- és egyéb képzeteink támadhatnak (és viszont). Különösen a szimbolizmus alkalmazta.
2.Az irodalomban a szinesztézia vagy érzetcsere olyan költői eszköz, amely fölcseréli a különböző érzeteket (látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés). A metafora altípusa. Példák magyar költőktől: „színek víg pacsirtái zengtek”, „Egy kirakatban lila dalra kelt / Egy nyakkendő” (Tóth Árpád: Körúti hajnal)., „Napsugarak zúgása, amit hallok” (Ady Endre) „Éreztem, bársony nesz inog” (József Attila) „tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke” (Kosztolányi Dezső) „Színek zengése! Fények zúgása!” (Dsida Jenő) „az illatok színe/ a színek íze/ az ízek hangja…”(Weöres Sándor)„A barna gondok, szélvész, háború,/ Villám, s hideg fény voltak táborom.” (Vörösmarty Mihály)A szimbolisták kedvelt költői eszköze. A leghíresebb mű Arthur Rimbaud Voyelles című szonettje. Költészetét a szinesztéziára alapozta, ahogy azt A látnok levelében megírta. De nem ő volt az első. Charles Baudelaire kezdeményezte a szimbolizmust, és a Kapcsolatokban ki is fejtette a szimbolizmus hitvallását. Sok költő vallotta magát szimbolistának, de Arthur Rimbaud, Paul Verlaine és Stéphane Mallarmé volt közülük a három legjelentősebb
.3. A szinesztézia mibenlétét nem mindenki tudja érzékelni, mutatták ki ilyen jellegű tudományos kutatások)
2010. december 15., szerda
JÁSZAY - HORVÁTH ELEMÉR
Mindjárt itt a karácsony, s ilyenkor a sokféle rohanás mellett, szakítani kell egy kis időt, hogy emlékezzen az ember. Különben is a Karácsony az emlékezés ideje is, mert ilyenkor ahogy összegyűlt a család, megidézték az "elmenteket", a távolban lévőket, az elesetteket, s mindenkit, akik csak hiányukkal voltak jelen, de az emlékezet odahozta őket.
Most én is azon töprengek, hogy néhány éve már ilyenkor mindig arra is gondolok, hogy ennek a városnak is illene őrá is emlékezni, mert azért mégis közölt a Nyugatban, s nem csupán egy-két versecskét, mert azért értékelte őt, Babits és Kosztolányi is, szóval illő lenne a születésnapján (karácsonykor van december 24.) reá is gondolni. Én most itt megteszem, s egy versét is közreadom, amely a Nyugat 1912. 5. számában jelent meg.
Most én is azon töprengek, hogy néhány éve már ilyenkor mindig arra is gondolok, hogy ennek a városnak is illene őrá is emlékezni, mert azért mégis közölt a Nyugatban, s nem csupán egy-két versecskét, mert azért értékelte őt, Babits és Kosztolányi is, szóval illő lenne a születésnapján (karácsonykor van december 24.) reá is gondolni. Én most itt megteszem, s egy versét is közreadom, amely a Nyugat 1912. 5. számában jelent meg.
/Jászay-Horváth Elemér (1888. dec. 24-1933. április 10.)/ szülőháza, Táncsics utca 21/
ESTELI SÉTA 3.
Aludt a föld, csupán a vágy vigyázott.
Az égmezőn föltetszett már a hold.
Ezüst hárfán a szél zokogva játszott,
Kerengve, ringva lejtett légi táncot
Sok szép sugár, meredtszívü kobold.
Mint tiszta tejnek, omlott lanyha színe,
Körülölelt a langyos fénypatak.
Nagy hallgatag
Indultam útnak, mely a messzeségbe vinne.
Csak erre vágytam még: egy kis melegség,
Holdtölte éjjel, távoli zene ...
Kioldózott bennem minden merevség,
Mint tört ugarra lágy eső ha esnék
S mozdulna benn az élet holt szeme.
Könnyektől áznak szélpaskolta orcák,
Madárdalt hall a síró kisfiú:
Tiú, tiú ...
Hová merültél, régi kedves Meseország?
Mesék országa, régi, régi kertem!
Hisz' itt az útja, most megismerem.
Hol kis koromban álmodón hevertem,
Hadd térjek vissza, kortól leteperten,
Álmodni egyet, végsőt, végtelen ...
Talán ott él még édes Hófehérke,
Szép Csipkerózsa, Tündér Ilona.
Törpék hona,
Hová nem ér rossz mostoháknak csalfa mérge.
Megyek, mint hogyha ösmert útat járnék,
Mögöttem ballag egy sötét alak,
Káprázat ez, vagy holdfényszülte árnyék?
Vagy benne régi ismerőst találnék
Ki tőlem régen, messze elmaradt?
Léptemhez szabja hangtalan menését,
Kezét nem érzi lüktető kezem,
Beszél velem
S úgy hallom halk hangját, mint lepkék libbenését
Aludt a föld, csupán a vágy vigyázott.
Az égmezőn föltetszett már a hold.
Ezüst hárfán a szél zokogva játszott,
Kerengve, ringva lejtett légi táncot
Sok szép sugár, meredtszívü kobold.
Mint tiszta tejnek, omlott lanyha színe,
Körülölelt a langyos fénypatak.
Nagy hallgatag
Indultam útnak, mely a messzeségbe vinne.
Csak erre vágytam még: egy kis melegség,
Holdtölte éjjel, távoli zene ...
Kioldózott bennem minden merevség,
Mint tört ugarra lágy eső ha esnék
S mozdulna benn az élet holt szeme.
Könnyektől áznak szélpaskolta orcák,
Madárdalt hall a síró kisfiú:
Tiú, tiú ...
Hová merültél, régi kedves Meseország?
Mesék országa, régi, régi kertem!
Hisz' itt az útja, most megismerem.
Hol kis koromban álmodón hevertem,
Hadd térjek vissza, kortól leteperten,
Álmodni egyet, végsőt, végtelen ...
Talán ott él még édes Hófehérke,
Szép Csipkerózsa, Tündér Ilona.
Törpék hona,
Hová nem ér rossz mostoháknak csalfa mérge.
Megyek, mint hogyha ösmert útat járnék,
Mögöttem ballag egy sötét alak,
Káprázat ez, vagy holdfényszülte árnyék?
Vagy benne régi ismerőst találnék
Ki tőlem régen, messze elmaradt?
Léptemhez szabja hangtalan menését,
Kezét nem érzi lüktető kezem,
Beszél velem
S úgy hallom halk hangját, mint lepkék libbenését
Lám, lám Jászay-Horváth Elemér is tudta, hogy itt Orosháza a tündércsodák birodalma is, csak errefele nagyon kiégett az emberek lelke, hátha lehetne ismét megédesíteni azt, s leülni igaz meséket mondani.
Áldott ünnepeket mindenkinek!
2010. december 12., vasárnap
És mondd, mi lesz velünk....
A felnőttek fele egyetlen könyvet sem olvas
A 18 év feletti magyar felnőttek fele tavaly egyetlen könyvet sem olvasott, de az arány jobb a korábbinál - idézi az Országos Széchényi Könyvtár kutatási eredményét a hétfői Magyar Nemzet.
A tavalyi 50 százalékos lesújtó arány azért ad okot némi bizakodásra, mert 2000-ben még a lakosság 52 százaléka, 2005-ben 60 százaléka vallotta azt, hogy egyetlen könyvet sem olvasott.
A legtöbbet olvasott szerző, Lőrincz L. László nem nevezhető klasszikusnak, mint ahogy Danielle Steel sem, a harmadik helyen álló Rejtő Jenő pedig a légiós-regény klasszikusa.
Bekerült a tíz legolvasottabb szerző közé Gárdonyi Géza, ahonnan kikerült az öt éve még előkelő helyen álló Wass Albert, Márai Sándor és Kertész Imre.
A kedvencek tízes listáját Jókai Mór vezeti, Petőfi Sándor és Mikszáth Kálmán előtt.
(Forrás: MTI)
A 18 év feletti magyar felnőttek fele tavaly egyetlen könyvet sem olvasott, de az arány jobb a korábbinál - idézi az Országos Széchényi Könyvtár kutatási eredményét a hétfői Magyar Nemzet.
A tavalyi 50 százalékos lesújtó arány azért ad okot némi bizakodásra, mert 2000-ben még a lakosság 52 százaléka, 2005-ben 60 százaléka vallotta azt, hogy egyetlen könyvet sem olvasott.
A legtöbbet olvasott szerző, Lőrincz L. László nem nevezhető klasszikusnak, mint ahogy Danielle Steel sem, a harmadik helyen álló Rejtő Jenő pedig a légiós-regény klasszikusa.
Bekerült a tíz legolvasottabb szerző közé Gárdonyi Géza, ahonnan kikerült az öt éve még előkelő helyen álló Wass Albert, Márai Sándor és Kertész Imre.
A kedvencek tízes listáját Jókai Mór vezeti, Petőfi Sándor és Mikszáth Kálmán előtt.
(Forrás: MTI)
2010. december 10., péntek
Amadeus kávéház
Bódog Kázmér újabb történetét mondja el.
Apám boldog ember már…
Bódog Kázmér ma reggel egy kicsit szomorú volt. Mondhatnám inkább lehangolt hegedűhöz hasonlított. Nem is nagyon akart beszélni. Csak köhécselt és bólogatott, mint egy imádkozó szerzetes.
Hirtelen megkérdezte:
- Te szoktál álmodni,?
- Szoktam, és egyre gyakrabban fordul elő.
- S miről: - folytatta a kérdést.
- Mikor miről…
- Főleg régi dolgokról?
- Arról is leginkább…
Itt aztán megálltunk a mélyenszántó gondolatváltásban, mert csinos pincérnő hozta a kávénkat, mellé egy-egy friss vanília illatba csomagolt, omlós hájas tésztát baracklekvárral töltve. Ez dukált itt minden vendégnek reggelente, mert ezzel a friss süteménnyel megtelt újra és újra illattal a kávéház, és az emberek lelke elkezdett zsongani, az emlékek árján úsztak. S ekkor már nem érdekelt senkit a politika, hogy az ellenzék megint milyen rafinériával állt elő, ekkor már az élet elkezdett gördülni a rendes napi kerékvágásban a csacsogó párbeszédekbe csomagolva az életet. Persze a hájastésztából mindjárt mindenki kért még 3-4 darabot, ez volt a jó üzleti érzék
Szórakozásunkba mélyedtünk, hogy vendégeket számláltunk, s próbáltuk kitalálni ki kicsoda lehet, s mi a foglalkozása.
Kortyoltunk a kávéból, egy-egy falatot haraptunk a hájastésztából, s miután lenyelte így szólt, méghozzá szokatlan módon jó hangosan, hogy mindenki figyelmét felkeltse: „Nagyapámmal álmodtam, s beszéltem édesapámmal!” Ennyi volt az egész bejelentése, s aztán leült, de persze megtapsolták Kázmér mai bejelentését, mert tudták, hogy megint valami komoly dolog következik. S úgy is volt. Elkezdte mondani Bódog Kázmér az álmot, amit nem is ő, hanem az apja álmodott, Kázmér mesélte. Furcsa volt ez a mese, mint maga az álom, mely csak úgy jött, s összekuszálódott minden, benne és bennünk is!
„Az én apám életében sokat gyalogolt, menetelt, fél Európát végigjárta. Hol a vállán hordta, hol csőre töltve előre döntve egy puskával a kezében ment a parancsra a kenyérzsákban egy Shakespeare, meg egy Hamvas Béla könyvvel, többet nem tudott észrevétlenül magával cipelni. Nagyon sokat ment az országutakon, meg a mezőkön, néha elbújt egy.egy fedezékben, s egy-egy tanyán kapott ennivalót is. Ha éppen a lövészárokban feküdt, akkor időnként hoztak ételt, nem tudni mit, nem tudom mivel, de ha szerencséje volt, akkor legalább meleg volt. Ez főleg télen bizonyult hasznos dolognak, mert a csajkán megmelegítette elgémberedett ujjait. Édesapám egyszer észrevette, hogy véget ért a háború, de még mindig sorban álltunk, meneteltünk, felvonultunk, s kiabáltuk „Harcolunk a békéért!” s énekeltek is „Egy a jelszónk a béke!”
Aztán édesapám hirtelen megállt. Ijedt félelem ült az arcára mert észrevette, véget ért egy idő, s ő ott állt a 21. század küszöbén, reszketve, mint a az alföldi rezgőnyár levele csak állt és remegett úgy, hogy az ágak is zörögtek. Előbb előrenézett, aztán visszafordult. Úgy láttam könnyes volt a szeme. Megtörölte egy papírzsebkendővel. Azt mondta halkan: „Nézzétek, keressétek meg a szülőházam, valahol itt volt a Huba utcán, nem látom! Rossz már a szemem, valami homály telepedett rá! Biztosan elhomályosította az atombomba fénye! És én akkor azt mondtam neki: Nincs ott a ház, csak a betonkockák. Ő hördült egy nagyot, mintha megsebesült volna egy rohamban aztán odament a konyhaszekrény melletti hűtőhöz, s kivett egy üveg pálinkát. Meghúzta.
– Lebontották a házat! Lebontották a várost! Akkor búcsúzhatok én is!
Tudni kell Apámról, aki nemcsak mindent tudott a városról, hanem még Berzsenyit is fejből ismerte, büszkén szavalta, hogy „...ó magyar!”. „Ó, magyar! Berzsenyi Dániel naggyá tette mindig apámat. Apám sok szomorúságot megélt, de olyankor mindig verset mondott, leggyakrabban a Walesi bárdokat szavalgatta Aranytól magának és nekünk, aztán kiment a kertbe, amíg volt, és énekelt „Jaj Istenem mivé tettél, mikor minket elengedtél,/Nehéz terhet hagytál reánk/ egész világ legyen hazánk! Ezt az éneket, ma is szeretjük énekelni, mert ezzel édesapámra emlékezünk. Mi nagyon szeretjük édesapámat! Négy gyermeke és persze édesanyám, aki majdnem belehalt a sok sírásba érette!
Édesapám sokféle alakban, bevándorolta már a világot és az irodalmakat. Legtöbbet katonának vitték el, háborúba vagy valamilyen brigádba mindig besorolták, soha nem kérdezték, hogy akarja-e! Ha nem ment, akkor megverték, megrugdosták!
Édesapám néha megszökött a katonaságból, s akkor elbújt az irodalomban. Ott mindenki szerette őt, s ő is szerette az írókat, költőket, ő is az szeretett volna lenni, de csak lelkébe tudta őket elrejteni, hogy átmentse azoknak, akik hozzá hasonlóan szeretik majd az irodalmat.
Volt amikor Csokonai Vitéz Mihály-os modorban beült az édesanyánk ruhásszekrényébe, és ott álmodozott, kalandozott az időben, s felolvasta ilyenkor Petőfi versét, ami Csokonairól szólt, meg a boroshordó csapjáról és a papjáról. Aztán Kuncz Aladár Fekete kolostorába is beköltözött egy kis időre, mert hívta Tamási Áron, de nem lett belőle semmi, mert hirtelen elvitték Oroszországba a Don vidékére. Édesapám azt is mesélte, hogy Belorussziában, a fogolytáborban is mindig álmodozott, s közben a nagy erdőségekben kényszerűségből kószált, mert gombát kellett gyűjteni, amit savanyítottak. Rengeteg volt ott ezekből a kalaposokból, a keserű gombából, meg a pufajkás katonából. Gombából evett is sokat, úgy ni parázson megsütötték, pici sóval meghintették, s így jobb volt mint a híg káposztaleves a lágerben, a pufajkás katonáknak vitt egy kis krumplit a kolhozból, mert ők is éhesek voltak. Így aztán csak hazajött, a háború végét számító három év múlva. Közben verseket mondott, de nemsokára újból elvitték, átnevelték, s belépett téeszcsébe, mert kimondták, hogy milyen jó az. Pedig ő már Belorussziában a kolhozokban is dolgozott, mint segítők, s látták, de nagyon szegények voltak azok az emberek abban a közösben, s leginkább szomorúak. .
Édesapám gyermekei (fiúk és lányok) szerettek olvasni. Nem akartak hősök lenni. Amiben elmerültek, az maga a könyv volt, mert édesapám megszeretette velünk a könyvet.
Édesapám édesapja, metszően okos és elképesztően gazdag ember volt, akár egy Jókai-hős (ennek megfelelően küzdött a Jó mellett), megtanította édesapámat, hogy könnyen elveszhet a korabeli háborús világban és jobban teszi ha az irodalomba vándorolva éli életét, éppen ezért mindenben az újat lássa meg. Az újban meg a régit. Édesapám nem szerette, amit írt Darvas-Dumitrás Jóska, mert emlékezett őrá még az iskolából, csalfának tartotta, de szerette Sadoveanut és Móriczot, mert egy kicsit rokon lelkeknek tartotta őket Nálunk a „Tragédia” és a „Ankuca fogadója” hősei mindig összeölelkeztek, és barátok voltak.
Édesapám családja baráti viszonyban volt még Babits családjával is . Gyakorta emlegették, hogy Jászay-Horváth Elemér apja és Babits apja is barátok voltak. Szerették a jó bort, pincehűvösen leginkább! Talán még borozgattak is egyszer-kétszer Orosházán. Kosztolányit is nagyon szerették, már csak azért is, hogy megírta az Édes Annát, no és ő örökölte az aranyláncot (ami a népbiztos repülőjéből pottyant le Budán a Vérmező kellős közepére). Freudot is megörökölte, s Hamvas Bélát is.
Édesapám megrettent, amikor először látott tévét, s benne a hirosimai atomrobbanást, akárcsak annak idején az egyik párizsi kávéházban a vendégek, amikor levetítették Lumiere filmjét a „Vonat érkezését”, hanyat-homlok menekültek az utcára.
Édesapámnak a Nyugat volt az írott sajtó, a bulvár pedig Mikes levelezése, amit az Édes Nénémnek írt Rodostóból. A reklám pedig egy könnyed novella (mondjuk Mikszáth úgy két Babits-vers között egy pajzán Boccaccio). Édesapám évszaktól függetlenül olvasott, a lágerben is olvasott, mondta volt egy szakácskönyvük, azt lapokra szedték, s minden este felolvastak egy-egy receptet, mellé desszertnek valaki elmondott egy Petőfi verset. Életben maradtak. A nacsalnyiknak néhány krumplit is adtak, amit a kolhozmezőről hoztak a zsebükben, ő meg azt hazaküldte velünk az asszonyának, mert nekik sem volt semmi.
Édesapám nem vetette meg a modern vívmányokat. Szerette Adyt, Kassákot és József Attilát is. Ragaszkodott azonban a hagyományokhoz, Janus Pannoniushoz, Kazinczyhoz, Vörösmartyhoz, ezért gyakran volt baja a hivatallal.
Édesapám a reneszánsz korában mitológiai utalás volt, a rokokó alatt maga a játékosság, a hedonizmus. Édesapám volt a klasszikus triász negyedik (a névből kifelejtett) tagja, későbbi nevén szentimentalista. Édesapám teljességvágyát és teremteni akarását a romantika elégítette ki, majd megtagadta mindezt, és átfordult a XIX. századon. Édesapám lényegre törő volt, megalkotta a szimbólumot, az érzékekre akart hatni, kitalálta a szinesztéziát. Édesapám stilizálta a halált és a dekadenciát, mert az egészet átélte a valóságban. Édesapám egyik háborúból átesett a másikba. Gyakran azzal élt, hogy bombáznak és már megint egy lágerben van vagy éppen egy lövészárokban fekszenek. Édesapám ezért a könyvbe, a művészetbe menekült! Édesapám utálta a véres, gyilkos 20. századot!
Édesapám a művészetet rendelte mindenek fölé. Édesapám mégsem akart elmenni a XX. századból, de nem tehetett mást. Megpróbálta, de amikor édesapám visszafordult, vége lett a huszadik századnak. Már nem léphetett vissza. És rájött, hogy így vagy úgy, de már minden megtörtént, nélküle, s az ő szereplésével mindent megírtak. Hiszen ő volt a báb, akit rángattak. Aztán (furcsa módon) beleszeretett Esterházyba, a számítógépbe, Faludyba és Grecsó Krisztiánba, .
Édesapámnak a linkgyűjtemény a könyvtár volt, a chatszoba pedig a Pilvax. Nem sms-t írt, hanem epigrammát, vagy még inkább rubáiját. Édesapámnak nem blogja volt, hanem ars poeticája és memoárja, no és tartása meg olvasottsága
Édesapám azután sem írt blogot. Sem sms-t. Antik metrumokban írt, tintába mártogatós tollal. Nem nézett tévét, irodalmakat idéz meg inkább. Könyvet ugyan még mindig az antikváriumban vett, de mi nem tekintettük csodabogárnak, ezt szerettük benne. Édesapám nekem az élet, az irodalom, az oltalom. Szerettem őt nagyon, bár keveset beszélt, csak olvasott, és olvasott, és olvasott! Átélte a 20. századot.
Édesapám ismét odament a hűtőszekrényhez, kivette a pálinkásüveget, meghúzta, s aztán szépen kisétált az ablakon az utcára, s takaróként magára húzta a csillagfényes eget, s többet már nem didergett, mint a nyárfalevél! Édesapám végleg itt marad a 21. században. Már nem megy tovább!”
Bódog Kázmér leült, kért egy pohár konyakot, és aztán hallgatott.
Én is hallgattam! S megittam én is egy konyakot!
Mindenki kért egy-egy pohár konyakot!
Apám boldog ember már…
Bódog Kázmér ma reggel egy kicsit szomorú volt. Mondhatnám inkább lehangolt hegedűhöz hasonlított. Nem is nagyon akart beszélni. Csak köhécselt és bólogatott, mint egy imádkozó szerzetes.
Hirtelen megkérdezte:
- Te szoktál álmodni,?
- Szoktam, és egyre gyakrabban fordul elő.
- S miről: - folytatta a kérdést.
- Mikor miről…
- Főleg régi dolgokról?
- Arról is leginkább…
Itt aztán megálltunk a mélyenszántó gondolatváltásban, mert csinos pincérnő hozta a kávénkat, mellé egy-egy friss vanília illatba csomagolt, omlós hájas tésztát baracklekvárral töltve. Ez dukált itt minden vendégnek reggelente, mert ezzel a friss süteménnyel megtelt újra és újra illattal a kávéház, és az emberek lelke elkezdett zsongani, az emlékek árján úsztak. S ekkor már nem érdekelt senkit a politika, hogy az ellenzék megint milyen rafinériával állt elő, ekkor már az élet elkezdett gördülni a rendes napi kerékvágásban a csacsogó párbeszédekbe csomagolva az életet. Persze a hájastésztából mindjárt mindenki kért még 3-4 darabot, ez volt a jó üzleti érzék
Szórakozásunkba mélyedtünk, hogy vendégeket számláltunk, s próbáltuk kitalálni ki kicsoda lehet, s mi a foglalkozása.
Kortyoltunk a kávéból, egy-egy falatot haraptunk a hájastésztából, s miután lenyelte így szólt, méghozzá szokatlan módon jó hangosan, hogy mindenki figyelmét felkeltse: „Nagyapámmal álmodtam, s beszéltem édesapámmal!” Ennyi volt az egész bejelentése, s aztán leült, de persze megtapsolták Kázmér mai bejelentését, mert tudták, hogy megint valami komoly dolog következik. S úgy is volt. Elkezdte mondani Bódog Kázmér az álmot, amit nem is ő, hanem az apja álmodott, Kázmér mesélte. Furcsa volt ez a mese, mint maga az álom, mely csak úgy jött, s összekuszálódott minden, benne és bennünk is!
„Az én apám életében sokat gyalogolt, menetelt, fél Európát végigjárta. Hol a vállán hordta, hol csőre töltve előre döntve egy puskával a kezében ment a parancsra a kenyérzsákban egy Shakespeare, meg egy Hamvas Béla könyvvel, többet nem tudott észrevétlenül magával cipelni. Nagyon sokat ment az országutakon, meg a mezőkön, néha elbújt egy.egy fedezékben, s egy-egy tanyán kapott ennivalót is. Ha éppen a lövészárokban feküdt, akkor időnként hoztak ételt, nem tudni mit, nem tudom mivel, de ha szerencséje volt, akkor legalább meleg volt. Ez főleg télen bizonyult hasznos dolognak, mert a csajkán megmelegítette elgémberedett ujjait. Édesapám egyszer észrevette, hogy véget ért a háború, de még mindig sorban álltunk, meneteltünk, felvonultunk, s kiabáltuk „Harcolunk a békéért!” s énekeltek is „Egy a jelszónk a béke!”
Aztán édesapám hirtelen megállt. Ijedt félelem ült az arcára mert észrevette, véget ért egy idő, s ő ott állt a 21. század küszöbén, reszketve, mint a az alföldi rezgőnyár levele csak állt és remegett úgy, hogy az ágak is zörögtek. Előbb előrenézett, aztán visszafordult. Úgy láttam könnyes volt a szeme. Megtörölte egy papírzsebkendővel. Azt mondta halkan: „Nézzétek, keressétek meg a szülőházam, valahol itt volt a Huba utcán, nem látom! Rossz már a szemem, valami homály telepedett rá! Biztosan elhomályosította az atombomba fénye! És én akkor azt mondtam neki: Nincs ott a ház, csak a betonkockák. Ő hördült egy nagyot, mintha megsebesült volna egy rohamban aztán odament a konyhaszekrény melletti hűtőhöz, s kivett egy üveg pálinkát. Meghúzta.
– Lebontották a házat! Lebontották a várost! Akkor búcsúzhatok én is!
Tudni kell Apámról, aki nemcsak mindent tudott a városról, hanem még Berzsenyit is fejből ismerte, büszkén szavalta, hogy „...ó magyar!”. „Ó, magyar! Berzsenyi Dániel naggyá tette mindig apámat. Apám sok szomorúságot megélt, de olyankor mindig verset mondott, leggyakrabban a Walesi bárdokat szavalgatta Aranytól magának és nekünk, aztán kiment a kertbe, amíg volt, és énekelt „Jaj Istenem mivé tettél, mikor minket elengedtél,/Nehéz terhet hagytál reánk/ egész világ legyen hazánk! Ezt az éneket, ma is szeretjük énekelni, mert ezzel édesapámra emlékezünk. Mi nagyon szeretjük édesapámat! Négy gyermeke és persze édesanyám, aki majdnem belehalt a sok sírásba érette!
Édesapám sokféle alakban, bevándorolta már a világot és az irodalmakat. Legtöbbet katonának vitték el, háborúba vagy valamilyen brigádba mindig besorolták, soha nem kérdezték, hogy akarja-e! Ha nem ment, akkor megverték, megrugdosták!
Édesapám néha megszökött a katonaságból, s akkor elbújt az irodalomban. Ott mindenki szerette őt, s ő is szerette az írókat, költőket, ő is az szeretett volna lenni, de csak lelkébe tudta őket elrejteni, hogy átmentse azoknak, akik hozzá hasonlóan szeretik majd az irodalmat.
Volt amikor Csokonai Vitéz Mihály-os modorban beült az édesanyánk ruhásszekrényébe, és ott álmodozott, kalandozott az időben, s felolvasta ilyenkor Petőfi versét, ami Csokonairól szólt, meg a boroshordó csapjáról és a papjáról. Aztán Kuncz Aladár Fekete kolostorába is beköltözött egy kis időre, mert hívta Tamási Áron, de nem lett belőle semmi, mert hirtelen elvitték Oroszországba a Don vidékére. Édesapám azt is mesélte, hogy Belorussziában, a fogolytáborban is mindig álmodozott, s közben a nagy erdőségekben kényszerűségből kószált, mert gombát kellett gyűjteni, amit savanyítottak. Rengeteg volt ott ezekből a kalaposokból, a keserű gombából, meg a pufajkás katonából. Gombából evett is sokat, úgy ni parázson megsütötték, pici sóval meghintették, s így jobb volt mint a híg káposztaleves a lágerben, a pufajkás katonáknak vitt egy kis krumplit a kolhozból, mert ők is éhesek voltak. Így aztán csak hazajött, a háború végét számító három év múlva. Közben verseket mondott, de nemsokára újból elvitték, átnevelték, s belépett téeszcsébe, mert kimondták, hogy milyen jó az. Pedig ő már Belorussziában a kolhozokban is dolgozott, mint segítők, s látták, de nagyon szegények voltak azok az emberek abban a közösben, s leginkább szomorúak. .
Édesapám gyermekei (fiúk és lányok) szerettek olvasni. Nem akartak hősök lenni. Amiben elmerültek, az maga a könyv volt, mert édesapám megszeretette velünk a könyvet.
Édesapám édesapja, metszően okos és elképesztően gazdag ember volt, akár egy Jókai-hős (ennek megfelelően küzdött a Jó mellett), megtanította édesapámat, hogy könnyen elveszhet a korabeli háborús világban és jobban teszi ha az irodalomba vándorolva éli életét, éppen ezért mindenben az újat lássa meg. Az újban meg a régit. Édesapám nem szerette, amit írt Darvas-Dumitrás Jóska, mert emlékezett őrá még az iskolából, csalfának tartotta, de szerette Sadoveanut és Móriczot, mert egy kicsit rokon lelkeknek tartotta őket Nálunk a „Tragédia” és a „Ankuca fogadója” hősei mindig összeölelkeztek, és barátok voltak.
Édesapám családja baráti viszonyban volt még Babits családjával is . Gyakorta emlegették, hogy Jászay-Horváth Elemér apja és Babits apja is barátok voltak. Szerették a jó bort, pincehűvösen leginkább! Talán még borozgattak is egyszer-kétszer Orosházán. Kosztolányit is nagyon szerették, már csak azért is, hogy megírta az Édes Annát, no és ő örökölte az aranyláncot (ami a népbiztos repülőjéből pottyant le Budán a Vérmező kellős közepére). Freudot is megörökölte, s Hamvas Bélát is.
Édesapám megrettent, amikor először látott tévét, s benne a hirosimai atomrobbanást, akárcsak annak idején az egyik párizsi kávéházban a vendégek, amikor levetítették Lumiere filmjét a „Vonat érkezését”, hanyat-homlok menekültek az utcára.
Édesapámnak a Nyugat volt az írott sajtó, a bulvár pedig Mikes levelezése, amit az Édes Nénémnek írt Rodostóból. A reklám pedig egy könnyed novella (mondjuk Mikszáth úgy két Babits-vers között egy pajzán Boccaccio). Édesapám évszaktól függetlenül olvasott, a lágerben is olvasott, mondta volt egy szakácskönyvük, azt lapokra szedték, s minden este felolvastak egy-egy receptet, mellé desszertnek valaki elmondott egy Petőfi verset. Életben maradtak. A nacsalnyiknak néhány krumplit is adtak, amit a kolhozmezőről hoztak a zsebükben, ő meg azt hazaküldte velünk az asszonyának, mert nekik sem volt semmi.
Édesapám nem vetette meg a modern vívmányokat. Szerette Adyt, Kassákot és József Attilát is. Ragaszkodott azonban a hagyományokhoz, Janus Pannoniushoz, Kazinczyhoz, Vörösmartyhoz, ezért gyakran volt baja a hivatallal.
Édesapám a reneszánsz korában mitológiai utalás volt, a rokokó alatt maga a játékosság, a hedonizmus. Édesapám volt a klasszikus triász negyedik (a névből kifelejtett) tagja, későbbi nevén szentimentalista. Édesapám teljességvágyát és teremteni akarását a romantika elégítette ki, majd megtagadta mindezt, és átfordult a XIX. századon. Édesapám lényegre törő volt, megalkotta a szimbólumot, az érzékekre akart hatni, kitalálta a szinesztéziát. Édesapám stilizálta a halált és a dekadenciát, mert az egészet átélte a valóságban. Édesapám egyik háborúból átesett a másikba. Gyakran azzal élt, hogy bombáznak és már megint egy lágerben van vagy éppen egy lövészárokban fekszenek. Édesapám ezért a könyvbe, a művészetbe menekült! Édesapám utálta a véres, gyilkos 20. századot!
Édesapám a művészetet rendelte mindenek fölé. Édesapám mégsem akart elmenni a XX. századból, de nem tehetett mást. Megpróbálta, de amikor édesapám visszafordult, vége lett a huszadik századnak. Már nem léphetett vissza. És rájött, hogy így vagy úgy, de már minden megtörtént, nélküle, s az ő szereplésével mindent megírtak. Hiszen ő volt a báb, akit rángattak. Aztán (furcsa módon) beleszeretett Esterházyba, a számítógépbe, Faludyba és Grecsó Krisztiánba, .
Édesapámnak a linkgyűjtemény a könyvtár volt, a chatszoba pedig a Pilvax. Nem sms-t írt, hanem epigrammát, vagy még inkább rubáiját. Édesapámnak nem blogja volt, hanem ars poeticája és memoárja, no és tartása meg olvasottsága
Édesapám azután sem írt blogot. Sem sms-t. Antik metrumokban írt, tintába mártogatós tollal. Nem nézett tévét, irodalmakat idéz meg inkább. Könyvet ugyan még mindig az antikváriumban vett, de mi nem tekintettük csodabogárnak, ezt szerettük benne. Édesapám nekem az élet, az irodalom, az oltalom. Szerettem őt nagyon, bár keveset beszélt, csak olvasott, és olvasott, és olvasott! Átélte a 20. századot.
Édesapám ismét odament a hűtőszekrényhez, kivette a pálinkásüveget, meghúzta, s aztán szépen kisétált az ablakon az utcára, s takaróként magára húzta a csillagfényes eget, s többet már nem didergett, mint a nyárfalevél! Édesapám végleg itt marad a 21. században. Már nem megy tovább!”
Bódog Kázmér leült, kért egy pohár konyakot, és aztán hallgatott.
Én is hallgattam! S megittam én is egy konyakot!
Mindenki kért egy-egy pohár konyakot!
2010. december 9., csütörtök
Tündérek tánca
Orosházán márpedig vannak tündérek - hiszen másként nem jött volna ide a Rákóczi-csillag sem, - amit most Sonkolyos Károlyné, Margitka néni a hímző "fejedelem-asszony" Orosházán őriz otthonában, mint egy csodálatos kincset.
Dehát néhány éve már, itt jár közöttünk a Gyopárosi tó tündére, amit elmeséltek már többször is a gyerekek, hogy Gyopárka tündér által lett a csodató, Gyopároson. Azt mondják, hogy a tündérek mindig a jóság osztogatásának lehetőségét teremtik meg az emberek számára, hogy az ember legnemesebb erényét gyakorolhassa, a jóságot. Csakis a jóság menti meg a világot - mondják a titkok tudói - s a jó hírt erre a tündérek hozzák el. Mindezt üzenetként hozták ide Orosházára kedden és szerdán, amikor feltárták a tündérrejtélyeket előttünk. A Bodrogközből, Karcsáról érkezett Pápai Istvánné Páhi Emma néni a tündérektől kapott meséket elmondta a gyerekeknek és a felnőtteknek, egy-egy népi imádsággal keretbe foglalva a világot, amelyet HUSZÁR ANDREA orosházi születésű 
szobrászművész álmodott egy könyvbe.
szobrászművész álmodott egy könyvbe.A könyv címe TÜNDÉRTÁNC, s benne az egyetemes világ, s a pörgő-forgó valóság középpontjában a magyar mitológiai utalásokkal a mi egész szomorúan vidám magyarságlétünk.
A könyv képi világa a valóságból átröppentett szellemi világ rajzolata, a kép és a szó ötvözete. Ilyen könyv még eddig nem készült e hazában, hogy miközben olvasom a meséket körém telepedik a szépséges tündérvilág, meg az ősök, meg minden nemzetségünk öröme bánata. A régi magyar néphit Erdélyt tartja a tündérek lakhelyének. Sok vár van ott, amelyről úgy vélekednek, hogy tündérek lakták
vagy építették őket. Ilyen például a dévai, aranyi vagy a kolozsvári vár. Némelyikükben időnként még ma is megjelennek azok a tündérek, akik ott laktak. De Emma néni vallja, hogy a karcsai templomot is a tündérek építették, és ma is a tündérek vigyázzák. Tündéri vezérlésnek kell tekintenünk azt is, hogy ősi hímző-motívum a csillagminta eljött (nem hozták!, mert a tündérmotívumot nem lehet másnak hozni, azt csakis a tündérek vihetik,
adhatják) ide Orosházára is, s ezzel megbizonyosodhattunk abban, amit a valós világ embertudósai is állítanak, hogy tündérek nem csupán Erdélyben, Moldovában, Felföldön, hanem a Dél-Alföldön is élnetek, s élnek ma is.
vagy építették őket. Ilyen például a dévai, aranyi vagy a kolozsvári vár. Némelyikükben időnként még ma is megjelennek azok a tündérek, akik ott laktak. De Emma néni vallja, hogy a karcsai templomot is a tündérek építették, és ma is a tündérek vigyázzák. Tündéri vezérlésnek kell tekintenünk azt is, hogy ősi hímző-motívum a csillagminta eljött (nem hozták!, mert a tündérmotívumot nem lehet másnak hozni, azt csakis a tündérek vihetik,
adhatják) ide Orosházára is, s ezzel megbizonyosodhattunk abban, amit a valós világ embertudósai is állítanak, hogy tündérek nem csupán Erdélyben, Moldovában, Felföldön, hanem a Dél-Alföldön is élnetek, s élnek ma is.Ezen alkalommal eljött ide Emma néni a karcsai mesélő asszony, ki a meséket a tündérektől kapja, hogy Orosházán is gyökeret verhessenek a tündérkertek, és a tündérházak, s el ne apadjon soha a mesélő akarat és tett. A tündérek világában úgy hirlik mostanság nagy dolgok történnek, s ezek a dolgok kihatnak az emberek világára is. Sorsfordító esztendő lesz 2011. Erre nagyon figyelni kell, és a tündérek üzeneteit át kell venni, s azok szerint élni és a dolgokban eljárni.
Ki is Emma néni?
Ki is Emma néni?
Pápai Istvánné, Páhi Emma (Karcsa, 1932–)
Magyar Néprajzi Lexikon írja→ mesemondó, a népművészet mestere. Viszonylag fiatal kora ellenére nagy repetoárja van: Nagy Géza, helybeli tanár 1970-ig 150 meséjét jegyezte le. Ma is állandó közönsége előtt rendszeresen mesél. Előadásmódja színes, élénk. Nem gesztikulációval és arcjátékkal köti le a figyelmet, hanem hangjának színezésével. Az ún. laza, kötetlen felépítésű mesék kedvelője. – Irod. Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp., 1963); Nagy Géza: Pápai Istvánné, a karcsai mesék legkiemelkedőbb mesemondója (A miskolci Herman Ottó Múz. Évkve, 1971).
, Pápai Istvánné olyan mesemondó, akit a közössége fogadott erre a szerepre, Kovács nanó, a szomszéd mesemondó és anyja bátorította a felkérés teljesítésére, még süldõlány korában. Anyja varrómûhelye adta a folyamatos lehetõséget a mesélésre, melynek során zömmel tündérmeséket mondott. Ez a folyamat csak akkor szakadt meg, amikor hosszabb ideig beteg volt, de gyógyulásával visszatért az adománya. Meséinek leggyakoribb témái a nõi sorsok és a szegénység, meg a csodák bemutatása, melyek során állandó szereplõi között öreganyókat, öregapókat, szegényembert, szegényasszonyt, királyokat, dolgos leányokat találunk. Gyakori szereplõk még az állatok, mint például sündisznó,
bakkecske, kígyó, béka. Mesélési módját tekintve a csukott szem, a fohászkodás, a köznapitól eltérõ hangszín, az élénk gesztusok, a ritmus kiemelése és egy világosan megjelölt címzett kiválasztása a jellemzõ. Leggyakrabbanelmondott, kedvenc meséi a Szultán király, az Ugorkakirályfi
és a Fösvény Tasnádi. 2008-ban a Mátyás év kapcsán igen sok róla szóló mese is bekerült a tündérüzenetek sorába.
Magyar Néprajzi Lexikon írja→ mesemondó, a népművészet mestere. Viszonylag fiatal kora ellenére nagy repetoárja van: Nagy Géza, helybeli tanár 1970-ig 150 meséjét jegyezte le. Ma is állandó közönsége előtt rendszeresen mesél. Előadásmódja színes, élénk. Nem gesztikulációval és arcjátékkal köti le a figyelmet, hanem hangjának színezésével. Az ún. laza, kötetlen felépítésű mesék kedvelője. – Irod. Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp., 1963); Nagy Géza: Pápai Istvánné, a karcsai mesék legkiemelkedőbb mesemondója (A miskolci Herman Ottó Múz. Évkve, 1971).
, Pápai Istvánné olyan mesemondó, akit a közössége fogadott erre a szerepre, Kovács nanó, a szomszéd mesemondó és anyja bátorította a felkérés teljesítésére, még süldõlány korában. Anyja varrómûhelye adta a folyamatos lehetõséget a mesélésre, melynek során zömmel tündérmeséket mondott. Ez a folyamat csak akkor szakadt meg, amikor hosszabb ideig beteg volt, de gyógyulásával visszatért az adománya. Meséinek leggyakoribb témái a nõi sorsok és a szegénység, meg a csodák bemutatása, melyek során állandó szereplõi között öreganyókat, öregapókat, szegényembert, szegényasszonyt, királyokat, dolgos leányokat találunk. Gyakori szereplõk még az állatok, mint például sündisznó,
bakkecske, kígyó, béka. Mesélési módját tekintve a csukott szem, a fohászkodás, a köznapitól eltérõ hangszín, az élénk gesztusok, a ritmus kiemelése és egy világosan megjelölt címzett kiválasztása a jellemzõ. Leggyakrabbanelmondott, kedvenc meséi a Szultán király, az Ugorkakirályfi
és a Fösvény Tasnádi. 2008-ban a Mátyás év kapcsán igen sok róla szóló mese is bekerült a tündérüzenetek sorába.
A ma már 78 éves asszony hihetetlen energiával adja elő tündéri és mesei történeteit, mert ez ad neki erőt, ez mozgatja minden tettét. Ebből a hihtetlen energiából született a könyv is, amellyel együtt még járják az országot, bár semmiféle támogatást nem kapnak, Hivatást teljesítenek, ameddig még bírják.
Támogatások nélkül pedig nehezen folytatható ez a "vállalkozás".
Támogatások nélkül pedig nehezen folytatható ez a "vállalkozás". S akkor a könyvről is ejtsünk néhány szót.
A mesékben szereplő Öreganyó, Pápai Istvánné Páhi Emma néni, a híres karcsai Népművészet Mesterének csillagokból kapott meséit Huszár Andrea Magdolna képzőművész helyszíni fotók és a tündérek táncának megelevenedő körkompozíciójában láttatja. A Tündértánc c. könyv egységes könyvművészeti alkotás, társítja a bodrogközi mesevilág régi és sorsmeséit és a modern művészet új formáit, melyben film- szerűen pörgethető lapokon mozog egymáson rajzolt és valós kép, rituális mezőt vonva az olvasó köré a mesei eredet hagyományának segítségével. A könyv felépítése:
Molnár V. József ajánlása
Bevezetés
A karcsai templom története
A jóságos Tündér, Kovács Mama meséje
A szépen éneklő madár
Facsuda, Faragó Laura meséje
Mátyás Király és a karcsai bíró
A mesékben szereplő Öreganyó, Pápai Istvánné Páhi Emma néni, a híres karcsai Népművészet Mesterének csillagokból kapott meséit Huszár Andrea Magdolna képzőművész helyszíni fotók és a tündérek táncának megelevenedő körkompozíciójában láttatja. A Tündértánc c. könyv egységes könyvművészeti alkotás, társítja a bodrogközi mesevilág régi és sorsmeséit és a modern művészet új formáit, melyben film- szerűen pörgethető lapokon mozog egymáson rajzolt és valós kép, rituális mezőt vonva az olvasó köré a mesei eredet hagyományának segítségével. A könyv felépítése:
Molnár V. József ajánlása
A karcsai templom története
A jóságos Tündér, Kovács Mama meséje
A szépen éneklő madár
Facsuda, Faragó Laura meséje
Mátyás Király és a karcsai bíró
A lólábú legény, Csányi Kata meséje
Tökmag királyfi
Hamupipőke
Igaz mese
Mátyás Király és a tiszta vizű kút
A csillagporos ösvényen, Dr. Boglár Lajos meséje
Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi, Sz. Nagy Mária meséje
Szultán Király, Id. és ifj. Horváth József meséje
Nemtudomka
Képjegyzék
Tartalomjegyzék
Tökmag királyfi
Hamupipőke
Igaz mese
Mátyás Király és a tiszta vizű kút
A csillagporos ösvényen, Dr. Boglár Lajos meséje
Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi, Sz. Nagy Mária meséje
Szultán Király, Id. és ifj. Horváth József meséje
Nemtudomka
Képjegyzék
Tartalomjegyzék
A könyvet lapozgatva,olvasva a kép megfogalmazás is sok érdekes titkot fedd fel. Karcsai képek, amelyek a képjegyzékben láthatók, alkotják azt a bűvös kört, amely körbe veszi a mesék birodalmát, vagyis Karcsa vidékét, másként a mesék által a magyarság egészét. A mesés körben-körrel forog körbe a világegyetem a füldi, emberi világ, melyre a tündérek vigyáznak. A körön kivüli világban a rajtunk kivüli dolgok, az istenek élnek. A könyv lapjain ott díszlik minden magyart védő csillag az Orosházán is fellelt hímzett Rákóczi-csillaga, amelynek eljövetele az új világ kezdete is egyben.
Az orosházi tündértalálkozónak a Justh Zsigmond Városi Könyvtár gyermekkönyvtára és a Petőfi Művelődési Központ Városi Képtara adott otthont, amiért hálás köszönet: Hotoránné Fekete Gabriella igazgatónőnek és Pusztai Lajos igazgató úrnak.
Az orosházi tündértalálkozónak a Justh Zsigmond Városi Könyvtár gyermekkönyvtára és a Petőfi Művelődési Központ Városi Képtara adott otthont, amiért hálás köszönet: Hotoránné Fekete Gabriella igazgatónőnek és Pusztai Lajos igazgató úrnak.
2010. december 6., hétfő
Ámulat az Árpád-kertben
Álltam az Árpád-kertben az este
nagyon sokan voltak.
Valaki tartotta a Holdat
Másik ember köré húzott
egy templomot.
Mi csillagból építettünk kupolát,
mert tudtuk,
most ő van itt!
Fényes takaró alá bújt a város.
De jó ez!
Az Árpád-kertben pedig
ámulattal néztük az átváltozást
Egy öreg néne elsírta magát!
nagyon sokan voltak.
Valaki tartotta a Holdat
Másik ember köré húzott
egy templomot.
Mi csillagból építettünk kupolát,
mert tudtuk,
most ő van itt!
Fényes takaró alá bújt a város.
De jó ez!
Az Árpád-kertben pedig
ámulattal néztük az átváltozást
Egy öreg néne elsírta magát!
2010. december 5., vasárnap
2010. december 4., szombat
Bálint Tibor Emlékharang
Bálint Tibire emlékezem és vele együtt Forró Lacira is. Kálémánka, ahogy hívták szerkesztett blogja működik. S működik a Bálint Tibor Baráti Társaság is.
Itt a blogról átvett interjút adom közre.
Bálint Tibor válaszol Tibori Szabó Zoltán kérdéseire
A tükörponty és az avantgárd-tiszták
Bálint Tibor válaszol Tibori Szabó Zoltán kérdéseire
- Találónak érzed, amikor regényeidet a Marin Predáéhoz hasonlítják?
- Olvastam a Legszeretettebb a földiek közül című könyvét, de egyáltalán nem érzem helyénvalónak a hasonlatot. Vannak ilyen erőszakolt párhuzamok például a Zokogó majom és a Fejes Endre Rozsdatemetője között is. Az egyébként jó könyv, de a Zokogó majom nem pamfletszerű munka. Nem vagyok teljesen járatlan az esztétikában. S ahogy mondani szokták, minden a görögökkel kezdődik. Ahogy Karinthy írta egyik paródiájában: már a görögök is ismerték a bőrt. Szóval semmiről sem lehet beszélni, hogy ne mérnéd valamihez? Az erőszakolt párhuzamokat nem szeretem: vagy megáll valami a saját lábán, vagy pedig ha valamire egyre jobban hasonlít, akkor már inkább legyen az, amihez hasonlítják. S akkor már magam is csak epigon vagyok ahhoz képest.
- Munkáscsaládból származol. Soha sem hittél a baloldali eszmékben, a pártban?
- Mélyebben nem hittem, de azokhoz tartozom, akik hittük, hogy az ún. felszabadulás után olyan korszak következik, amelynek során korábbi sorsunkért majd emberi elégtételt kapunk. A nemzedékem egy vagy két jó éven át kapott európai emberhez méltó életet, s akkor, a bennünk lévő nemzeti elkötelezettség okán is úgy éreztük, ahogyan a népdal mondja, hogy "zsebkendőmnek a négy sarkában is elhordanám azt a nagy hegyet". S úgy éreztük, hogy amikor ránk szólnak, hogy hordjátok el a hegyet, ha nem is a zsebkendőnk négy sarkában, de talicskával elhordtuk volna. Volt bennünk egy hit, s ez kötelezett valamire.
- Hittetek abban, hogy jobb lesz, ha felépítitek az addigiaknál különb, új világot?
- Pontosan. Több százezren hittük. Szabédi öngyilkossága mögött is ez volt, hogy hitt benne, sok verset írt a párthoz, s amikor látta szegény, hogy felültették, hogy hamis az eszme, hogy ez mikkel jár, egészen az egyetem erőszakolt egyesítéséig, akkor - mert nagyon erkölcsös ember volt, és személyes bűnének is érezhette az egészet - ezt nem tudta elviselni, s a vonat elé szaladt. Mert szembeköpték, kicsúfolták a hitét. S ha egy ilyen nagyszerű ember, amilyen Szabédi is volt hitt, akkor én, az egyszerű proli gyerek, a kezdő újságírócska és társaim, hogyan ne hittünk volna. Például Kányádi Sándor írt egy verset, Zászlóhajtás a címe. Formailag tökéletes vers. Aztán később a lapok minden ünnepi alkalommal ezt közölték. Akkor már kínos volt, s láttam, hogy Sándor ezen mennyire felháborodik, s mennyire emészti magát. Megszántam őt, mert tudtam, hogy jó szívvel írta, s hogy most már kompromittálásának tűnik az a néhány sor. És azt mondtam neki: - Sándor, drága, te ezt ne vedd a szívedre! Hadd, közöljék! Mert nem te hazudtál! Itt egy gyönyörű tükörpontyról van szó, amelyről időközben levették a vizet! - Nos, ma is vállalom, amit akkor mondtam.
- Te magad soha nem írtál hasonlót, amikor ez csaknem kötelező volt?
- Nem, de ez nem az én érdemem. Indítékom nem volt hozzá, és szerencsém is volt: nem kérték. Tehát inkább szerencsének tartom, s nem pedig valamilyen különleges jellembeli érdemnek.
- Miután kiderült a pontyról az igazság, nem gondoltatok a nyílt szembefordulásra? Szerinted hogyan történhetett, hogy erre annyit kellett várni?
- Nézd, voltak tehetséges írók, ma is élnek, akik... Nem is tudom, mondhatok-e véleményt élő íróról? Mert különben ragyogó dolgokat is írtam egyik-másik ilyen emberről... Ez egy átok volt bizonyos embertípusnak... Voltak, akik nem elégedtek meg az írói sikerrel, mindenképpen kellett nekik a politikai siker is. Ezzel aztán eljutottak odáig, hogy központi bizottsági tagok, s hivatalos alkalmakkor megnyilatkozó emberek lettek. Ezeknek eszükben sem volt rebellisnek lenni, ellenkezőleg. Különben a politikai elismerés is groteszk, furcsa dolog volt. S később hiába is olvastam rá az ilyenre a múlt bűneit. De ami személy szerint engem illet, joviális ember vagyok. S kötelességemnek éreztem, hogy bújócskázó módon, a sorok között elmondjak bizonyos dolgokat. Ilyen volt szegény Bajor Bandi is, aki nyíltan szintén nem pisilhetett szemben a párttal, de amit lehetett, megtett. El is mondtam valahol, hogy ha száz év múlva csak a Napsugárt fogják kiásni a könyvtárakból, rájönnek, hogy a társadalombírálat ott, a gyereklapban nyilatkozott meg a leginkább. Ez paradoxonnak tűnik. De ott dolgozott akkor Bajor is, s ő is olyan ravaszul írt, hogy a cenzúra nem tudta fülön csípni. Végül persze, hogy lebukott, mert a mi szerkesztőségünkben is volt beépített spicli. Nyugodjék... Megbocsátó ember vagyok... De kegyetlen dolog volt őt lebuktatni. Tudtunk, persze hogy tudtunk a sorok közé üzeneteket rejteni, magam is csak ezt tudtam, mert nyíltan szembeszállni nem lehetett. Aki ezt megpróbálta, azonnal lebukott.
- Kányádi Sándorral és Fodor Sándorral csaknem három évtizedig dolgoztatok együtt a Napsugár szerkesztőségében. Mondhatni, generációtársak voltatok. Miben különböztetek egymástól? Egyáltalán: szerinted miben hasonlítottál és miben különböztél generáció társaidtól?
- Sokszor felteszik a kérdést, hogy a mi generációnk, meg a másik generáció... Érdekes módon bennem sosem volt szakmai féltékenység. Feltették azt a kérdést is, hogy kik azok, akikről úgy érzem, lelkileg közel álnak hozzám. Mindig azt mondtam, s ma is azt mondom, hogy a legfiatalabbtól - mondhatnám Mózes Attilát, de a fiatalabbakat is - egészen Kós Károlyig mindenki közel áll hozzám. Ez az én generációm. Mert valahol - hogy köznapian fejezzem ki magam - közös kasszára dolgozunk. Ugyanazt akarja Mózes Attila is, amit Kós Károly akart, s én is azt akarom, amit ők ketten. A mai legfiatalabbak közül először azt hiszem László Noémiről írtam, pedig nem szívesen portyázom és kalandozom olyan területekre, ahol nem vagyok teljesen otthon. Például a költészetben, hiszen prózaíró vagyok. De olyan közöny veszi körül ma a művészeteket általában, s ezen belül az irodalmat is, hogy nem ok nélkül írok szívesen a kolozsvári Szabadságban, egy tömeglapban. Látom ugyanis, hogy Bajor Andorról, erről a zseniális, gyémántfejű emberről, illetve könyvéről hónapokon át nem jelent meg recenzió. Ami pedig megjelent, arról külön lehetne beszélni, mert az inkább gúnyirat volt, mint kritika.
- Mondtad, hogy számodra a generációd a legfiatalabbtól Kós Károlyig terjed. 1989 után azonban jelentkezett egy egészen fiatal író-költő gárda, amely úgymond tiszta lappal indulhatott. Ezek azt próbálták számon kérni az idősebbek korcsoportján, hogy itt ún. udvari költészet folyt, megalkuvások sorozata jellemezte az írói társadalmat, s hogy az írók mintegy eladták magukat. Tisztítást követeltek, önvizsgálatot. Mi erről a véleményed? Igazuk volt?
- A fiatalok annyira heroikusan fogták fel a maguk elhívatását, hogy rögtön szembe akartak nézni az előttük járókkal. Általában, mert egy Kós Károllyal nem lehet szembenézni. S egyik poéta bedobta ezt a fogalmat, hogy a tiszták mi vagyunk, mi vagyunk a tiszták! Eltűnődtem. Te jó isten, ezt én is elmondhatnám. Vagy Kányádi nem tiszta, vagy Fodor Sándor nem tiszta? "Mutassátok meg a megalkuvók sorait". Megbocsátok a fiataloknak, ne is elégedjenek meg semmivel. De ez a megfogalmazás, hogy ők a tiszták, valahol kicsit szembeköpése az előttük járóknak, akik azért már megküzdöttek az életben valamikkel, és nem is akárhogyan. Ennek erkölcsi értékét kétségbe vonni, s magunkat tartani avantgárd-tiszta csapatnak, ez mai napig megmosolyogtató, vagy amikor az embernek rossz kedve van, ingerlő dolognak tűnik. Sok tehetséges fiatal jelentkezett az utóbbi években. Ezek iskolázott emberek, formakultúrájuk van. Kicsit azonban az a bajom velük - persze, nem általánosítani akarok -, hogy nem témájuk a társadalmi nyomorúság, amelyben sajnos ma is leledzünk. Egy kicsit a formát tapogatják, az obszcenitás is jobban érdekli őket - és ismét tisztelet a kivételnek. Sokszor általuk írt, bántóan frivol sorokat olvasok. Van, ami ebből irodalom, s van, ami nem az, ocsú, szemét, és sosem lesz értéke. Ezt talán Cs. Gyímesi Éva jobban tudná elemezni, hiszen szinte mind tanítványa volt, személyesen ismeri őket, s talán jobban is meg tudná a jelenségeket ítélni. Ez nem az én feladatom.
- Az 1989-es vízválasztó előtt az erdélyi magyar irodalomnak volt egy sorok között továbbított, kisebbséget, nemzetiséget védő-óvó-figyelmeztető-megtartó funkciója. Ez 1989 után megváltozott. Milyen kritériumok alapján kellene szerinted az 1989. előtti erdélyi magyar irodalmat értékelni?
- A lét súlya, amely az azelőtti korszak íróira, költőire nehezült, témában és formában egyaránt kikényszerítette az ellenálló érzést, mindaz iránt, ami akkor gyötrelmes, kínzó, nyomasztó volt. Akkoriban a szellem még be volt zárva a palackba. Amikor már kiszabadult, akkor mi történt? Amikor már mindent el lehet mondani, már nem a lényeget mondjuk. Ez a baj! Most több a kaland, fontosabb a forma önálló kultiválása. A társadalmi lét a mostaniakat nem nyomasztja. Mondok egy példát Páskándi Gézáról, aki nekem jó barátom volt. Ő a legjobb dolgait itt írta, Erdélyben. Amikor átment Magyarországra, nagy értékű dolgokat már nem csinált. Persze, írt történelmi drámákat, parabolisztikus dolgokat, de sosem volt meg munkáinak az a súlya, mint a Dávid Ferencről itthon írt drámájának. Ez a mai napig megáll a lábán, remekmű. Odaát ezt már nem tudta megismételni. Már nem nyomta az élet! Nem nyomta az, hogy itt ülök, iszom a kávémat, s mellettem a spicli. Tehát ha a lét súlya nem nyom, nem tudsz értéket teremteni. Természetesen, a magunk sorsáról beszélek, mert ez Nyugaton nem teljesen így van. Dürrenmattot nem nyomta a lét súlya, mint ahogyan sok nagyjövedelmű írót nem nyomott. Beckettet sem, de tudta, hogy mi van a világban, őket egyetemes dolgok érdekelték első sorban. Minket a mindennapi élet, a lét súlya.
Ami nem azt jelenti, hogy ezek a témák a magunk megfogalmazásában nem egyetemesek. Példa erre Székely János Caligula helytartója. De visszatérhetek Illyés Gyuláig: akkor vagy modern, ha azt írod le, ami itt és most történik. Persze úgy, hogy az nem csak Kolozsvárra nézve érvényes, hanem egyetemesen az. A forrás a magad léte, onnan fakad minden, amit mondasz. S annak van gravitációja, érződik rajta a megszenvedett sors. Ez nem azt feltételezi, hogy nincs mit enned, ezt lelkileg is meg lehet szenvedni, például amikor az egész testeddel és lelkeddel felfogtad, hogy mit jelent az önkénynek a tobzódása, és azt fogalmaztad meg. Ilyen szempontból mi nyomhatja a mai fiatalt a fizikai létében? Esetleg tudomásul veszi, hogy minden drága, kevesebb húst eszik, de nem szenved lelkileg, nem él erkölcsi nyomás alatt. Nem érdekli őket a kormányválság, hogy mi történik Ciorbeával, nem érdekli őket ez az egész parlamenti hecc és harc, ami önmagában is ocsmány dolog, és csak az ország javát nem szolgálja. Egyszóval, nem politizálnak, ami nagyon rossz. Mert minden jelentős magyar író politizált is, és ennek az árnyékában fogalmazta meg a maga nagy dolgait. Kezdhetjük Petőfitől, Mikszáthig, hogy ne beszéljek Németh Lászlóról és Illyés Gyuláról.
- Úgy véled, az erdélyi magyar irodalomnak önvizsgálatot kellene tartania 1989 előtti dolgaiért?
- Ilyesmi meg sem fordulna az eszemben. Persze, akiknek volna miért ezt megtenniük, akik annyira elkötelezték magukat a múltban, azoknak nincs annyi erkölcsi érzékük és bűntudatuk sem, hogy szembenézzenek azzal, ami történt. Ki merem mondani egyiknek a nevét: Hajdú Győző. Azzal próbált fennmaradni, hogy hamis módon próbálta meghirdetni a testvériséget. Mintha mi külön úton akarnánk járni, s nem szeretnénk úgy a tisztességes román embert, mint ő. Az ilyeneknek kéne önvizsgálatot tartaniuk, de ez eszükbe sem jut. Ők csak fenn akarnak maradni. Konjunktúra-emberek ezek, s a konjunktúra mindig árulásból áll, mert hazug dologra épül. Hajdú például abban próbált megkapaszkodni, hogy a jogosan háborgó tisztességes erdélyi magyar embert megtegye a román nép ellenségévé. Ami óriási hazugság. Írásaimban is mindig nagy szeretettel szóltam magáról a román népről. Hiszen gyerekkorom óta tudom, hogy a román megértő, toleráns ember. Sokszor a saját fajtánknál is megértőbb, mert az ortodoxiában gyökerezve, hamarabb megszólal nála a lélek hangja. Ha leültél betegen a kapujában, akkor a román parasztasszony kijött, s megkérdezte: - Mi van, lelkem? - S nem hagyta, hogy szenvedjél, kihozott neked egy kis gyógyteát és egy szelet kenyeret. Nekem jó tapasztalataim vannak a román parasztságról, a népről.
A magyarokat a regátiak is nagyon szerették. Bukarestben a székelyek utcákat építettek, felépítették a Magheru sugárutat. Amikor a magyarok oda tömegesen levonultak, a regátiak még nem tudtak rendes kenyeret sütni, arra is az erdélyiek és a bánátiak tanították meg őket. Három évet éltem Bukarestben, de a katonaság idejéből is rengeteg hasonló tapasztalatom van. Sajnos, később a diktatúra beléjük oltotta a sovinizmust azzal, hogy vigyázni kell, mert a magyarok Erdélyt vissza akarják venni. Mint ahogy sok román diák rokonszenvezett a magyar 1956-tal, de azonnal bedobták nekik, hogy a magyarok Erdélyt akarják, s ezzel az egészet leszerelték. S mai napig ez van. Iliescu nyíltan uszított ellenünk, hogy Erdélyt akarjuk, pedig csak azt szerettük volna, hogy egyenlő polgárként fogadjanak el minket.
- Az irodalom és politika összefonódása 1989 után érdekes módon alakult, hiszen a profi politikus hiánya miatt az erdélyi magyar írónak politikussá kellet lennie. Téged ez a sors 1989 után - legalább is látványos formájában - elkerült. Vagy te magad kerülted el őt?
- Van egy szabály a prózaírásban: csak akkor írhatsz meg jól valamit, ha kellő distanciára vagy tőle. Persze az is nagy baj, ha akkor írod meg, amikor már elhomályosult, amikor már eltávolodtál tőle. Tehát létezik egy optimális távolság, amikor valamit meg kell írni. Sem hamarabb, sem később nem szabad. A Zarándoklás a panaszfalhoz és a Bábel toronyháza is eléggé nagy távolságokat kívánt meg. Három, négy, öt évig szoktam egy ilyen könyvet írni. S mindig húszszor annyi anyagom van, mint amennyit megírok, mert az idő lefoszlatja, elhullatja azt, ami alkalmi, hogy megmaradjon a lényeg. Swiftnek a Gulliver az óriások országában című könyvében van egy jelenet, amelyből, esztétikai szempontból, sokat tanultam. Meglát a hős egy gyönyörű nőt, aki nagyon szép, arányos, és csak amikor közel megy hozzá, akkor veszi észre, hogy bőrének pórusai akkorák, mint egy-egy sületlen zsemle. S akkor eliszonyodik. Tanulság: a mikroszkopikus közelség árt a művészetnek. Mint ahogyan a nagy távolság is ártalmas rá nézve. Tehát az ábrázolás szempontjából az írónak a hosszan tartó politizálástól megfelelő távolságra kell lennie. Az aktuálpolitikában, a jelképes lelki parlamentben azonban otthon kell lennie.
A politikus író más kérdés. Nem örvendtem annak, amikor olyan nagy tehetségű embereknek, mint amilyen Markó Béla is, politikusoknak kellett lenniük. Persze, nem tehetnek róla, mert a sors hívta őket oda. És Markó sem állt sorban azért, hogy az RMDSZ elnöke legyen. De mindig sajnáltam, mert tudtam, hogy önhibájukon kívül lettek íróból politikussá. Egyben viszont arra is gondoltam, hogy ha nem ő van ott, ahol van, talán akadt volna valaki más helyette, mert ez esetleg kötetnyi versébe kerülhet. S akkor mit ér az egész? Vagy itt van Létay Lajos. Meg is mondtam neki: - Lajos bácsi, gyönyörű bukolikus verseket írtál, ha nem fogsz neki politizálni, folytathattad volna. - Nem akartam megsérteni. Mert Jókai és Mikszáth is tagjai voltak a Tisztelt Háznak, de úgy, hogy amellett még ragyogóan tudtak írni. Most sajnos annyi feladatot visz egy magyar politikus a vállán, hogy azok nem hagynak neki időt az írásra. Vagy egyiket csinálja, vagy a másikat. Nos, hogy a kérdésedre válaszoljak: én író vagyok, a politizálást magam kerültem el. Nem mintha nem lenne dolgokról véleményem, meg is fogom írni Funart is egyszer, de ennyi. Azonban ha valaki ebben a mai komplex helyzetben politizálásra adja magát, számolnia kell azzal, hogy az teljes embert kíván. Ez pedig annyi, mint lemondani az írásról. A kettőt együtt nem lehet csinálni.
- Ez egyféle elefántcsont-torony?
- Nem, nem hiszem.
- Szerinted összehasonlítható az 1989 előtti és utáni erdélyi magyar irodalom teljesítménye?
- Leszámítva egy-két torz, árulás ízű dolgot, az 1989 előtti magyar irodalmat egységesnek érzem. Most annyira heterogén a produkció, hogy nem látom tisztán, és nem is tudom az egészet áttekinteni. De azt látom, hogy heterogén, s nincs egy olyan eszme, mint amilyen 1989 előtt valamennyiünket egyesített. A fiataloknál nem látom, hogy komolyan érdekelné őket a politika, a sorsunk, a jövőnk, a gyerekeiknek a jövője, az, hogy lesz-e magyar iskola, magyar egyetem. Az irodalmunk elveszítette erkölcsformáló funkcióját is.
- Az új, megváltozott körülmények között miről kellene szólnia az irodalomnak?
- Az az érzésem, hogy mindenki magánlovas. Ezt egy kicsit Pestről vettük át. A fiatalok maszekolnak. Az már nem is novella, amelyben nincs legalább öt trágár szó. Kányádi Sándor és Fodor Sándor annak idején mélyről származtak, s magukkal hozták az otthoni kötelező erkölcsi tisztaságot, s már ez rangot adott nekik a nagy tehetségükön kívül. Ismét Krisztust idézzem? Hogy majd megadatik, mit szóljanak? Nagy tehetségű embernek nem lehet ténferegni öreg koráig. Rá kell ébrednie a feladatára. És bízom benne, hogy rá is fog, mert másképp nem képes tehetségét igazolni. S akkor mi lesz belőle? Kísérletező ember? Vagy mi?
- Látsz ilyen tehetségeket a mai fiatalok között?
- Nem tudom megítélni, s nem is akarok osztályfőnök lenni. De szeretnék egyetlen verset vagy novellát olvasni, amely olyan legyen, hogy... nem én kiáltok, a föld dübörög. A tehetség rádöbben arra, hogy ez nem foglalkozás, nem játék, nem kísérlet, hanem olyan elhivatottság, amely rákényszeríti a fiatal írót, költőt, hogy megnyilatkozzék.
- Milyennek látod az erdélyi magyarság jövőjét, s ebben az író feladatát?
- Olyan nemzeti összefogás a magyarok ellen, mint ma, itt, a történelem során talán még soha nem volt. A nacionalizmus nem azonos a sovinizmussal. Gyönyörű dolog, ha egy román szereti a saját fajtáját, de sajnos az átlagemberbe és az értelmiség egy részébe is beoltották a sovinizmust. Ez olyan súllyal nehezül ránk, hogy majdnem a létünket veszélyezteti. Ebben látom a nagy veszélyt, hogy a román sovinizmus szinte össznemzetivé vált. Aztán itt van ez a Funar, egy pici Néró egy nagyvárosban, akiről már talán szólni sem érdemes. Remélem, hogy ez az elnyomás nem lesz sikeres, de csak hosszú távon látok lehetségesnek enyhülést.
- Sikeres írónak tartod magad?
- Igen. A Zokogó majom első kiadását rövid időn belül két másik kiadás követte. Százezernél is nagyobb példányszámban adták ki. Ez a siker, persze, nem a zsenialitásomnak szólt, hanem annak, hogy olyan lefojtott volt a társadalom, hogy akkor arról beszélni, amiről a Zokogó majomban írtam, abszolút nóvumnak számított. Volt levegője a dolognak, s belőle mindenki lélegzetet tudott venni.
- Milyen terveid vannak?
- Amit akartam, azt megírtam. Most már csak rövidebb műfajokban gondolkozom. Ahonnan elindultam, oda térek vissza, a novellához, a karcolathoz, a jegyzetekhez. Tehát nem sokaság, hanem lélek.
- Néhány éve ismét megnyílt Kolozsváron a Zokogó majom nevű kocsma. Jártál ott azóta?
- Nem, semmi közöm hozzá, számomra teljesen idegen. Erről külön elbeszélgethetnénk. Amikor lebontották az egykori Zokogó majom épületét, sokan felhívtak telefonon, hogy lépjek közbe. Nem értették meg, hogy az épületnek semmi köze az egészhez, a könyvem egészen másról szólt, az egykori szellemiségről és légkörről szólt. A légkör pedig már soha nem hozható vissza, s azt lehet siratni, de azt a régi rozoga épületet nem. A kocsma nevét egy Androvics nevű ember találta ki, s a felesége adta neki az ötletet. De ennek sincs semmi köze az egészhez.
- Ahhoz viszonyítva, hogy könyveid mennyire sikeresek volt, soha nem érezted, hogy kevés volt a hivatalos elismerés, amit munkádért kaptál?
- Nem. Elég volt az, hogy amit írtam, visszhangra talált. Elég volt nekem a közönségsiker. Nem zavart, hogy hozzám viszonyítva negyedrangú írók kaptak nagy elismeréseket, kitűntetéseket. Az viszont rosszul esett, hogy hatvan éves koromban meg sem húzták a fülemet. Rám sok mindent lehet mondani, azt is, hogy szerettem a jó bort. Csak azt nem, hogy szakmai féltékenység lett volna bennem valaha. De akkor egy kicsit szíven rúgtak. Persze, az is elmúlt...
Tibori Szabó Zoltán
(A Hét, Bukaest, XXIX. évf., 20. sz., 1998. május 14., 6-7. old.)
Módosítás: (2009. október 20. kedd, 19:59)
Itt a blogról átvett interjút adom közre.
Bálint Tibor válaszol Tibori Szabó Zoltán kérdéseire
A tükörponty és az avantgárd-tiszták
Bálint Tibor válaszol Tibori Szabó Zoltán kérdéseire
- Találónak érzed, amikor regényeidet a Marin Predáéhoz hasonlítják?
- Olvastam a Legszeretettebb a földiek közül című könyvét, de egyáltalán nem érzem helyénvalónak a hasonlatot. Vannak ilyen erőszakolt párhuzamok például a Zokogó majom és a Fejes Endre Rozsdatemetője között is. Az egyébként jó könyv, de a Zokogó majom nem pamfletszerű munka. Nem vagyok teljesen járatlan az esztétikában. S ahogy mondani szokták, minden a görögökkel kezdődik. Ahogy Karinthy írta egyik paródiájában: már a görögök is ismerték a bőrt. Szóval semmiről sem lehet beszélni, hogy ne mérnéd valamihez? Az erőszakolt párhuzamokat nem szeretem: vagy megáll valami a saját lábán, vagy pedig ha valamire egyre jobban hasonlít, akkor már inkább legyen az, amihez hasonlítják. S akkor már magam is csak epigon vagyok ahhoz képest.
- Munkáscsaládból származol. Soha sem hittél a baloldali eszmékben, a pártban?
- Mélyebben nem hittem, de azokhoz tartozom, akik hittük, hogy az ún. felszabadulás után olyan korszak következik, amelynek során korábbi sorsunkért majd emberi elégtételt kapunk. A nemzedékem egy vagy két jó éven át kapott európai emberhez méltó életet, s akkor, a bennünk lévő nemzeti elkötelezettség okán is úgy éreztük, ahogyan a népdal mondja, hogy "zsebkendőmnek a négy sarkában is elhordanám azt a nagy hegyet". S úgy éreztük, hogy amikor ránk szólnak, hogy hordjátok el a hegyet, ha nem is a zsebkendőnk négy sarkában, de talicskával elhordtuk volna. Volt bennünk egy hit, s ez kötelezett valamire.
- Hittetek abban, hogy jobb lesz, ha felépítitek az addigiaknál különb, új világot?
- Pontosan. Több százezren hittük. Szabédi öngyilkossága mögött is ez volt, hogy hitt benne, sok verset írt a párthoz, s amikor látta szegény, hogy felültették, hogy hamis az eszme, hogy ez mikkel jár, egészen az egyetem erőszakolt egyesítéséig, akkor - mert nagyon erkölcsös ember volt, és személyes bűnének is érezhette az egészet - ezt nem tudta elviselni, s a vonat elé szaladt. Mert szembeköpték, kicsúfolták a hitét. S ha egy ilyen nagyszerű ember, amilyen Szabédi is volt hitt, akkor én, az egyszerű proli gyerek, a kezdő újságírócska és társaim, hogyan ne hittünk volna. Például Kányádi Sándor írt egy verset, Zászlóhajtás a címe. Formailag tökéletes vers. Aztán később a lapok minden ünnepi alkalommal ezt közölték. Akkor már kínos volt, s láttam, hogy Sándor ezen mennyire felháborodik, s mennyire emészti magát. Megszántam őt, mert tudtam, hogy jó szívvel írta, s hogy most már kompromittálásának tűnik az a néhány sor. És azt mondtam neki: - Sándor, drága, te ezt ne vedd a szívedre! Hadd, közöljék! Mert nem te hazudtál! Itt egy gyönyörű tükörpontyról van szó, amelyről időközben levették a vizet! - Nos, ma is vállalom, amit akkor mondtam.
- Te magad soha nem írtál hasonlót, amikor ez csaknem kötelező volt?
- Nem, de ez nem az én érdemem. Indítékom nem volt hozzá, és szerencsém is volt: nem kérték. Tehát inkább szerencsének tartom, s nem pedig valamilyen különleges jellembeli érdemnek.
- Miután kiderült a pontyról az igazság, nem gondoltatok a nyílt szembefordulásra? Szerinted hogyan történhetett, hogy erre annyit kellett várni?
- Nézd, voltak tehetséges írók, ma is élnek, akik... Nem is tudom, mondhatok-e véleményt élő íróról? Mert különben ragyogó dolgokat is írtam egyik-másik ilyen emberről... Ez egy átok volt bizonyos embertípusnak... Voltak, akik nem elégedtek meg az írói sikerrel, mindenképpen kellett nekik a politikai siker is. Ezzel aztán eljutottak odáig, hogy központi bizottsági tagok, s hivatalos alkalmakkor megnyilatkozó emberek lettek. Ezeknek eszükben sem volt rebellisnek lenni, ellenkezőleg. Különben a politikai elismerés is groteszk, furcsa dolog volt. S később hiába is olvastam rá az ilyenre a múlt bűneit. De ami személy szerint engem illet, joviális ember vagyok. S kötelességemnek éreztem, hogy bújócskázó módon, a sorok között elmondjak bizonyos dolgokat. Ilyen volt szegény Bajor Bandi is, aki nyíltan szintén nem pisilhetett szemben a párttal, de amit lehetett, megtett. El is mondtam valahol, hogy ha száz év múlva csak a Napsugárt fogják kiásni a könyvtárakból, rájönnek, hogy a társadalombírálat ott, a gyereklapban nyilatkozott meg a leginkább. Ez paradoxonnak tűnik. De ott dolgozott akkor Bajor is, s ő is olyan ravaszul írt, hogy a cenzúra nem tudta fülön csípni. Végül persze, hogy lebukott, mert a mi szerkesztőségünkben is volt beépített spicli. Nyugodjék... Megbocsátó ember vagyok... De kegyetlen dolog volt őt lebuktatni. Tudtunk, persze hogy tudtunk a sorok közé üzeneteket rejteni, magam is csak ezt tudtam, mert nyíltan szembeszállni nem lehetett. Aki ezt megpróbálta, azonnal lebukott.
- Kányádi Sándorral és Fodor Sándorral csaknem három évtizedig dolgoztatok együtt a Napsugár szerkesztőségében. Mondhatni, generációtársak voltatok. Miben különböztetek egymástól? Egyáltalán: szerinted miben hasonlítottál és miben különböztél generáció társaidtól?
- Sokszor felteszik a kérdést, hogy a mi generációnk, meg a másik generáció... Érdekes módon bennem sosem volt szakmai féltékenység. Feltették azt a kérdést is, hogy kik azok, akikről úgy érzem, lelkileg közel álnak hozzám. Mindig azt mondtam, s ma is azt mondom, hogy a legfiatalabbtól - mondhatnám Mózes Attilát, de a fiatalabbakat is - egészen Kós Károlyig mindenki közel áll hozzám. Ez az én generációm. Mert valahol - hogy köznapian fejezzem ki magam - közös kasszára dolgozunk. Ugyanazt akarja Mózes Attila is, amit Kós Károly akart, s én is azt akarom, amit ők ketten. A mai legfiatalabbak közül először azt hiszem László Noémiről írtam, pedig nem szívesen portyázom és kalandozom olyan területekre, ahol nem vagyok teljesen otthon. Például a költészetben, hiszen prózaíró vagyok. De olyan közöny veszi körül ma a művészeteket általában, s ezen belül az irodalmat is, hogy nem ok nélkül írok szívesen a kolozsvári Szabadságban, egy tömeglapban. Látom ugyanis, hogy Bajor Andorról, erről a zseniális, gyémántfejű emberről, illetve könyvéről hónapokon át nem jelent meg recenzió. Ami pedig megjelent, arról külön lehetne beszélni, mert az inkább gúnyirat volt, mint kritika.
- Mondtad, hogy számodra a generációd a legfiatalabbtól Kós Károlyig terjed. 1989 után azonban jelentkezett egy egészen fiatal író-költő gárda, amely úgymond tiszta lappal indulhatott. Ezek azt próbálták számon kérni az idősebbek korcsoportján, hogy itt ún. udvari költészet folyt, megalkuvások sorozata jellemezte az írói társadalmat, s hogy az írók mintegy eladták magukat. Tisztítást követeltek, önvizsgálatot. Mi erről a véleményed? Igazuk volt?
- A fiatalok annyira heroikusan fogták fel a maguk elhívatását, hogy rögtön szembe akartak nézni az előttük járókkal. Általában, mert egy Kós Károllyal nem lehet szembenézni. S egyik poéta bedobta ezt a fogalmat, hogy a tiszták mi vagyunk, mi vagyunk a tiszták! Eltűnődtem. Te jó isten, ezt én is elmondhatnám. Vagy Kányádi nem tiszta, vagy Fodor Sándor nem tiszta? "Mutassátok meg a megalkuvók sorait". Megbocsátok a fiataloknak, ne is elégedjenek meg semmivel. De ez a megfogalmazás, hogy ők a tiszták, valahol kicsit szembeköpése az előttük járóknak, akik azért már megküzdöttek az életben valamikkel, és nem is akárhogyan. Ennek erkölcsi értékét kétségbe vonni, s magunkat tartani avantgárd-tiszta csapatnak, ez mai napig megmosolyogtató, vagy amikor az embernek rossz kedve van, ingerlő dolognak tűnik. Sok tehetséges fiatal jelentkezett az utóbbi években. Ezek iskolázott emberek, formakultúrájuk van. Kicsit azonban az a bajom velük - persze, nem általánosítani akarok -, hogy nem témájuk a társadalmi nyomorúság, amelyben sajnos ma is leledzünk. Egy kicsit a formát tapogatják, az obszcenitás is jobban érdekli őket - és ismét tisztelet a kivételnek. Sokszor általuk írt, bántóan frivol sorokat olvasok. Van, ami ebből irodalom, s van, ami nem az, ocsú, szemét, és sosem lesz értéke. Ezt talán Cs. Gyímesi Éva jobban tudná elemezni, hiszen szinte mind tanítványa volt, személyesen ismeri őket, s talán jobban is meg tudná a jelenségeket ítélni. Ez nem az én feladatom.
- Az 1989-es vízválasztó előtt az erdélyi magyar irodalomnak volt egy sorok között továbbított, kisebbséget, nemzetiséget védő-óvó-figyelmeztető-megtartó funkciója. Ez 1989 után megváltozott. Milyen kritériumok alapján kellene szerinted az 1989. előtti erdélyi magyar irodalmat értékelni?
- A lét súlya, amely az azelőtti korszak íróira, költőire nehezült, témában és formában egyaránt kikényszerítette az ellenálló érzést, mindaz iránt, ami akkor gyötrelmes, kínzó, nyomasztó volt. Akkoriban a szellem még be volt zárva a palackba. Amikor már kiszabadult, akkor mi történt? Amikor már mindent el lehet mondani, már nem a lényeget mondjuk. Ez a baj! Most több a kaland, fontosabb a forma önálló kultiválása. A társadalmi lét a mostaniakat nem nyomasztja. Mondok egy példát Páskándi Gézáról, aki nekem jó barátom volt. Ő a legjobb dolgait itt írta, Erdélyben. Amikor átment Magyarországra, nagy értékű dolgokat már nem csinált. Persze, írt történelmi drámákat, parabolisztikus dolgokat, de sosem volt meg munkáinak az a súlya, mint a Dávid Ferencről itthon írt drámájának. Ez a mai napig megáll a lábán, remekmű. Odaát ezt már nem tudta megismételni. Már nem nyomta az élet! Nem nyomta az, hogy itt ülök, iszom a kávémat, s mellettem a spicli. Tehát ha a lét súlya nem nyom, nem tudsz értéket teremteni. Természetesen, a magunk sorsáról beszélek, mert ez Nyugaton nem teljesen így van. Dürrenmattot nem nyomta a lét súlya, mint ahogyan sok nagyjövedelmű írót nem nyomott. Beckettet sem, de tudta, hogy mi van a világban, őket egyetemes dolgok érdekelték első sorban. Minket a mindennapi élet, a lét súlya.
Ami nem azt jelenti, hogy ezek a témák a magunk megfogalmazásában nem egyetemesek. Példa erre Székely János Caligula helytartója. De visszatérhetek Illyés Gyuláig: akkor vagy modern, ha azt írod le, ami itt és most történik. Persze úgy, hogy az nem csak Kolozsvárra nézve érvényes, hanem egyetemesen az. A forrás a magad léte, onnan fakad minden, amit mondasz. S annak van gravitációja, érződik rajta a megszenvedett sors. Ez nem azt feltételezi, hogy nincs mit enned, ezt lelkileg is meg lehet szenvedni, például amikor az egész testeddel és lelkeddel felfogtad, hogy mit jelent az önkénynek a tobzódása, és azt fogalmaztad meg. Ilyen szempontból mi nyomhatja a mai fiatalt a fizikai létében? Esetleg tudomásul veszi, hogy minden drága, kevesebb húst eszik, de nem szenved lelkileg, nem él erkölcsi nyomás alatt. Nem érdekli őket a kormányválság, hogy mi történik Ciorbeával, nem érdekli őket ez az egész parlamenti hecc és harc, ami önmagában is ocsmány dolog, és csak az ország javát nem szolgálja. Egyszóval, nem politizálnak, ami nagyon rossz. Mert minden jelentős magyar író politizált is, és ennek az árnyékában fogalmazta meg a maga nagy dolgait. Kezdhetjük Petőfitől, Mikszáthig, hogy ne beszéljek Németh Lászlóról és Illyés Gyuláról.
- Úgy véled, az erdélyi magyar irodalomnak önvizsgálatot kellene tartania 1989 előtti dolgaiért?
- Ilyesmi meg sem fordulna az eszemben. Persze, akiknek volna miért ezt megtenniük, akik annyira elkötelezték magukat a múltban, azoknak nincs annyi erkölcsi érzékük és bűntudatuk sem, hogy szembenézzenek azzal, ami történt. Ki merem mondani egyiknek a nevét: Hajdú Győző. Azzal próbált fennmaradni, hogy hamis módon próbálta meghirdetni a testvériséget. Mintha mi külön úton akarnánk járni, s nem szeretnénk úgy a tisztességes román embert, mint ő. Az ilyeneknek kéne önvizsgálatot tartaniuk, de ez eszükbe sem jut. Ők csak fenn akarnak maradni. Konjunktúra-emberek ezek, s a konjunktúra mindig árulásból áll, mert hazug dologra épül. Hajdú például abban próbált megkapaszkodni, hogy a jogosan háborgó tisztességes erdélyi magyar embert megtegye a román nép ellenségévé. Ami óriási hazugság. Írásaimban is mindig nagy szeretettel szóltam magáról a román népről. Hiszen gyerekkorom óta tudom, hogy a román megértő, toleráns ember. Sokszor a saját fajtánknál is megértőbb, mert az ortodoxiában gyökerezve, hamarabb megszólal nála a lélek hangja. Ha leültél betegen a kapujában, akkor a román parasztasszony kijött, s megkérdezte: - Mi van, lelkem? - S nem hagyta, hogy szenvedjél, kihozott neked egy kis gyógyteát és egy szelet kenyeret. Nekem jó tapasztalataim vannak a román parasztságról, a népről.
A magyarokat a regátiak is nagyon szerették. Bukarestben a székelyek utcákat építettek, felépítették a Magheru sugárutat. Amikor a magyarok oda tömegesen levonultak, a regátiak még nem tudtak rendes kenyeret sütni, arra is az erdélyiek és a bánátiak tanították meg őket. Három évet éltem Bukarestben, de a katonaság idejéből is rengeteg hasonló tapasztalatom van. Sajnos, később a diktatúra beléjük oltotta a sovinizmust azzal, hogy vigyázni kell, mert a magyarok Erdélyt vissza akarják venni. Mint ahogy sok román diák rokonszenvezett a magyar 1956-tal, de azonnal bedobták nekik, hogy a magyarok Erdélyt akarják, s ezzel az egészet leszerelték. S mai napig ez van. Iliescu nyíltan uszított ellenünk, hogy Erdélyt akarjuk, pedig csak azt szerettük volna, hogy egyenlő polgárként fogadjanak el minket.
- Az irodalom és politika összefonódása 1989 után érdekes módon alakult, hiszen a profi politikus hiánya miatt az erdélyi magyar írónak politikussá kellet lennie. Téged ez a sors 1989 után - legalább is látványos formájában - elkerült. Vagy te magad kerülted el őt?
- Van egy szabály a prózaírásban: csak akkor írhatsz meg jól valamit, ha kellő distanciára vagy tőle. Persze az is nagy baj, ha akkor írod meg, amikor már elhomályosult, amikor már eltávolodtál tőle. Tehát létezik egy optimális távolság, amikor valamit meg kell írni. Sem hamarabb, sem később nem szabad. A Zarándoklás a panaszfalhoz és a Bábel toronyháza is eléggé nagy távolságokat kívánt meg. Három, négy, öt évig szoktam egy ilyen könyvet írni. S mindig húszszor annyi anyagom van, mint amennyit megírok, mert az idő lefoszlatja, elhullatja azt, ami alkalmi, hogy megmaradjon a lényeg. Swiftnek a Gulliver az óriások országában című könyvében van egy jelenet, amelyből, esztétikai szempontból, sokat tanultam. Meglát a hős egy gyönyörű nőt, aki nagyon szép, arányos, és csak amikor közel megy hozzá, akkor veszi észre, hogy bőrének pórusai akkorák, mint egy-egy sületlen zsemle. S akkor eliszonyodik. Tanulság: a mikroszkopikus közelség árt a művészetnek. Mint ahogyan a nagy távolság is ártalmas rá nézve. Tehát az ábrázolás szempontjából az írónak a hosszan tartó politizálástól megfelelő távolságra kell lennie. Az aktuálpolitikában, a jelképes lelki parlamentben azonban otthon kell lennie.
A politikus író más kérdés. Nem örvendtem annak, amikor olyan nagy tehetségű embereknek, mint amilyen Markó Béla is, politikusoknak kellett lenniük. Persze, nem tehetnek róla, mert a sors hívta őket oda. És Markó sem állt sorban azért, hogy az RMDSZ elnöke legyen. De mindig sajnáltam, mert tudtam, hogy önhibájukon kívül lettek íróból politikussá. Egyben viszont arra is gondoltam, hogy ha nem ő van ott, ahol van, talán akadt volna valaki más helyette, mert ez esetleg kötetnyi versébe kerülhet. S akkor mit ér az egész? Vagy itt van Létay Lajos. Meg is mondtam neki: - Lajos bácsi, gyönyörű bukolikus verseket írtál, ha nem fogsz neki politizálni, folytathattad volna. - Nem akartam megsérteni. Mert Jókai és Mikszáth is tagjai voltak a Tisztelt Háznak, de úgy, hogy amellett még ragyogóan tudtak írni. Most sajnos annyi feladatot visz egy magyar politikus a vállán, hogy azok nem hagynak neki időt az írásra. Vagy egyiket csinálja, vagy a másikat. Nos, hogy a kérdésedre válaszoljak: én író vagyok, a politizálást magam kerültem el. Nem mintha nem lenne dolgokról véleményem, meg is fogom írni Funart is egyszer, de ennyi. Azonban ha valaki ebben a mai komplex helyzetben politizálásra adja magát, számolnia kell azzal, hogy az teljes embert kíván. Ez pedig annyi, mint lemondani az írásról. A kettőt együtt nem lehet csinálni.
- Ez egyféle elefántcsont-torony?
- Nem, nem hiszem.
- Szerinted összehasonlítható az 1989 előtti és utáni erdélyi magyar irodalom teljesítménye?
- Leszámítva egy-két torz, árulás ízű dolgot, az 1989 előtti magyar irodalmat egységesnek érzem. Most annyira heterogén a produkció, hogy nem látom tisztán, és nem is tudom az egészet áttekinteni. De azt látom, hogy heterogén, s nincs egy olyan eszme, mint amilyen 1989 előtt valamennyiünket egyesített. A fiataloknál nem látom, hogy komolyan érdekelné őket a politika, a sorsunk, a jövőnk, a gyerekeiknek a jövője, az, hogy lesz-e magyar iskola, magyar egyetem. Az irodalmunk elveszítette erkölcsformáló funkcióját is.
- Az új, megváltozott körülmények között miről kellene szólnia az irodalomnak?
- Az az érzésem, hogy mindenki magánlovas. Ezt egy kicsit Pestről vettük át. A fiatalok maszekolnak. Az már nem is novella, amelyben nincs legalább öt trágár szó. Kányádi Sándor és Fodor Sándor annak idején mélyről származtak, s magukkal hozták az otthoni kötelező erkölcsi tisztaságot, s már ez rangot adott nekik a nagy tehetségükön kívül. Ismét Krisztust idézzem? Hogy majd megadatik, mit szóljanak? Nagy tehetségű embernek nem lehet ténferegni öreg koráig. Rá kell ébrednie a feladatára. És bízom benne, hogy rá is fog, mert másképp nem képes tehetségét igazolni. S akkor mi lesz belőle? Kísérletező ember? Vagy mi?
- Látsz ilyen tehetségeket a mai fiatalok között?
- Nem tudom megítélni, s nem is akarok osztályfőnök lenni. De szeretnék egyetlen verset vagy novellát olvasni, amely olyan legyen, hogy... nem én kiáltok, a föld dübörög. A tehetség rádöbben arra, hogy ez nem foglalkozás, nem játék, nem kísérlet, hanem olyan elhivatottság, amely rákényszeríti a fiatal írót, költőt, hogy megnyilatkozzék.
- Milyennek látod az erdélyi magyarság jövőjét, s ebben az író feladatát?
- Olyan nemzeti összefogás a magyarok ellen, mint ma, itt, a történelem során talán még soha nem volt. A nacionalizmus nem azonos a sovinizmussal. Gyönyörű dolog, ha egy román szereti a saját fajtáját, de sajnos az átlagemberbe és az értelmiség egy részébe is beoltották a sovinizmust. Ez olyan súllyal nehezül ránk, hogy majdnem a létünket veszélyezteti. Ebben látom a nagy veszélyt, hogy a román sovinizmus szinte össznemzetivé vált. Aztán itt van ez a Funar, egy pici Néró egy nagyvárosban, akiről már talán szólni sem érdemes. Remélem, hogy ez az elnyomás nem lesz sikeres, de csak hosszú távon látok lehetségesnek enyhülést.
- Sikeres írónak tartod magad?
- Igen. A Zokogó majom első kiadását rövid időn belül két másik kiadás követte. Százezernél is nagyobb példányszámban adták ki. Ez a siker, persze, nem a zsenialitásomnak szólt, hanem annak, hogy olyan lefojtott volt a társadalom, hogy akkor arról beszélni, amiről a Zokogó majomban írtam, abszolút nóvumnak számított. Volt levegője a dolognak, s belőle mindenki lélegzetet tudott venni.
- Milyen terveid vannak?
- Amit akartam, azt megírtam. Most már csak rövidebb műfajokban gondolkozom. Ahonnan elindultam, oda térek vissza, a novellához, a karcolathoz, a jegyzetekhez. Tehát nem sokaság, hanem lélek.
- Néhány éve ismét megnyílt Kolozsváron a Zokogó majom nevű kocsma. Jártál ott azóta?
- Nem, semmi közöm hozzá, számomra teljesen idegen. Erről külön elbeszélgethetnénk. Amikor lebontották az egykori Zokogó majom épületét, sokan felhívtak telefonon, hogy lépjek közbe. Nem értették meg, hogy az épületnek semmi köze az egészhez, a könyvem egészen másról szólt, az egykori szellemiségről és légkörről szólt. A légkör pedig már soha nem hozható vissza, s azt lehet siratni, de azt a régi rozoga épületet nem. A kocsma nevét egy Androvics nevű ember találta ki, s a felesége adta neki az ötletet. De ennek sincs semmi köze az egészhez.
- Ahhoz viszonyítva, hogy könyveid mennyire sikeresek volt, soha nem érezted, hogy kevés volt a hivatalos elismerés, amit munkádért kaptál?
- Nem. Elég volt az, hogy amit írtam, visszhangra talált. Elég volt nekem a közönségsiker. Nem zavart, hogy hozzám viszonyítva negyedrangú írók kaptak nagy elismeréseket, kitűntetéseket. Az viszont rosszul esett, hogy hatvan éves koromban meg sem húzták a fülemet. Rám sok mindent lehet mondani, azt is, hogy szerettem a jó bort. Csak azt nem, hogy szakmai féltékenység lett volna bennem valaha. De akkor egy kicsit szíven rúgtak. Persze, az is elmúlt...
Tibori Szabó Zoltán
(A Hét, Bukaest, XXIX. évf., 20. sz., 1998. május 14., 6-7. old.)
Módosítás: (2009. október 20. kedd, 19:59)
2010. november 25., csütörtök
Meghívó Tündértalálkozóra
MESE- VARÁZS
Szeretettel várjuk az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár Gyermekkönyvtárába (Orosháza, Kossuth u. 3.)
mesedélutánra 2010. december 7-én kedden 14 órára, ahol Huszár Andrea Magdolna bevezetőjével az orosházi csillagos hímzés mintához kapcsolódva Pápai Istvánné Páhi Emma a Népművészet Mestere a gyermekeknek mond mesét.
Szeretettel várjuk az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár Gyermekkönyvtárába (Orosháza, Kossuth u. 3.)
mesedélutánra 2010. december 7-én kedden 14 órára, ahol Huszár Andrea Magdolna bevezetőjével az orosházi csillagos hímzés mintához kapcsolódva Pápai Istvánné Páhi Emma a Népművészet Mestere a gyermekeknek mond mesét.
TÜNDÉRTÁNC
Szeretettel meghívjuk Önt és családját könyvbemutatónkra az Orosházi Városi Képtárba (Orosháza, Thék Endre u. 1.)
2010. december 8-án, szerdán 17.30-kor.
Szeretettel meghívjuk Önt és családját könyvbemutatónkra az Orosházi Városi Képtárba (Orosháza, Thék Endre u. 1.)
2010. december 8-án, szerdán 17.30-kor.
Pápai Istvánné Páhi Emma- 
Huszár Andrea Magdolna:
Huszár Andrea Magdolna: T Ü N D É R T Á N C
A beszélgetést vezeti Fülöp Béla meseíró:
Ez a művész- pörgetőkönyv alkotás a híres mesemondó asszony a karcsai Pápai Istvánné Páhi Emma a Népművészet Mestere és az orosházi születésű Huszár Andrea Magdolna szobrászművész, kulturális antropológus közös munkája, és alapja a mesei fonal. A Bodrogköz kincsei közül a tündérmese hagyományát Emma néni folytatja, régi és ún. sorsmeséket is tud: kapcsolódva a mesei eredethez közvetíti azt a hallgatója felé, úgy mondja: a csillagokból kapja a meséket!
A könyv nem csak gyermekek, hanem felnőttek számára is készült, akik visszavágynak az ősi bölcselet szárnyán az Egyszerűség világába. Kezünkbe véve képzőművészeti alkotást, különleges műtárgyat látunk: a bodrogközi fotók körkompozíciója és a tündérek táncának filmszerű képfolyama mozog a mesék körül, ha a könyv lapjait az ujjunk között átpörgetjük!
Kerüljünk közelebb a titokhoz: kik is a tündérek, honnan jön a mese, és mit üzennek a csillagok?
A könyv nem csak gyermekek, hanem felnőttek számára is készült, akik visszavágynak az ősi bölcselet szárnyán az Egyszerűség világába. Kezünkbe véve képzőművészeti alkotást, különleges műtárgyat látunk: a bodrogközi fotók körkompozíciója és a tündérek táncának filmszerű képfolyama mozog a mesék körül, ha a könyv lapjait az ujjunk között átpörgetjük!
Kerüljünk közelebb a titokhoz: kik is a tündérek, honnan jön a mese, és mit üzennek a csillagok?
2010. november 18., csütörtök
Amadeus kávéház
Történetek az Amadeus Kávéházból avagy elöljáró beszély/ beszéd, vagyis szeretem a cserépfazékban főtt töltött káposztát, s hogyan fő finomra egy jó novella?
Kedvenc ételem a töltött káposzta, kedvenc műfajom a novella. A töltött káposzta minden fajtáját imádom, a novellát Boccaccio megismerése óta csodálattal olvasom.
Azzal kezdem, hogy én milyenek ismerem és nálunk hogyan készül az ételek étele: ahogy Barabás Irma néni mondta (nyugodjék békében) egykoron Irinyben (egy kis érmelléki falu, ahol néhány évet éltünk nejemmel, nagy szegénységben, de egy kicsit paradicsomi állapotban): vagyis a töltelékes káposzta.
Előbb érdemes tisztázni, hogy mi is az a töltött káposzta. Nem más, mint általában savanyított levélbe csavart/tekert/göngyölt töltelék.
Nos itt van a levél, mert az általában káposztalevél, de lehet nyáron friss karalábé levél, vagy frissen szedett szőlőlevél, de ugyancsak ízletes a nagy sóskalevél is, akárcsak a frisshajtású tormalevél, persze számításba jöhet még a fiatal hajtású fekete nadálytő levele is. Mifelénk ezeket szokták használni. Így aztán van töltött-káposzta, tőtike, podludka, szárma elnevezés erre.
Legjobb nyáron és télen is. Nyáron, amikor van már zsenge káposztalevél, amit megsavanyítunk vagyis kovászoljuk,, úgy mintha kovászos uborkát készítenénk. „Lehetőleg vékonylevelű káposztát válasszunk, amit savanyítunk ezen mód: A káposztafejeket leveleire szedjük, a vastagabb ereket levágjuk a késsel oldalazva, s aztán forró vízzel leöntjük, hogy egy kicsit megpuhuljon, így nem fog törni.
Egy uborkás üveg aljára pár szál friss kaprot teszünk. Sós vízzel felöntjük, ami leginkább forró legyen, ha kihűlt egy szelet kenyeret rávetünk, hadd erjedjen a káposzta egy pár napig. Ízleléssel döntjük el, hogy készen van-e. Általában 3-4 nap alatt kellően savanyú is lesz, és jó illata kezd csábítani bennünket a továbbgondolásra.
Következik a töltelék, ami lehet: rizs és hús (disznóhús egy kicsikét legyen zsíros, vagy bárányhús, vagy marhahús, de lehet szárnyas-, vagy vadhús is. A hús helyett apróra vágott gombát is tehetünk a rizshez). A rizs helyett jó a durva kukoricadara, árpakása, hántolt búza vagy tarhonya esetleg szikkadt kenyeret is adhatnak hozzá. Ízlése válogatja. A gabona alapú anyagokat – kenyér és tarhonya kivételével-, megmossuk, zsiradékon pirított apróra vágott hagymát és fokhagymát adunk hozzá, s a hússal elkeverjük, ahogy rászórtuk az ízesítőket azaz a fűszereket és 1-2 egész tojást.
A fűszerek igen fontos adalékok, mert ezek adják meg a zamatát, illatának végső milyenségét. Kell hozzá: só, édespaprika, bors, mifelénk még csombord, lestyán, kapor apróra vágva még dukál hozzá. Ezt a tölteléket alaposan összekeverjük, egy órácskát állni hagyjuk, aztán újból megkeverjük, s így kerül a kiterített levelekre, aminek két hosszabb szélt felhajtjuk óvatosan, s görgetve feltekerjük, majd a két oldalán a végeket bedugjuk a töltelékbe.
Ott sorakoznak az asztalon a töltelékek, amelyek nagysága szerint lehet egyfalásnyi (pl. a töltike- töltött szőlőlevél); kétfalásnyi (pl.nyári édes-savanyú paradicsomos vagy sóskamártásos, csak kapros, tejfölös kis zsenge karalábélevélbe, tormalevélbe, édes zsenge nyári káposztába töltött finomság); négyfalásos és hatfalásos töltelékek, ezek már inkább a téli és leginkább alföldi töltött-káposzták.
A cserépfazék most már arra vár, hogy megtöltsük a kész töltelékkel. Az alját és oldalát egy kis kacsa vagy libazsirral (disznó is jó, végső esetben étolaj) megkenegetjük vékonyan. Aljára kerül egy sor levél vagy inkább aprókáposzta, rá 2-3 ágacska kapor, 1-2 ág csombord. Erre jön egy sor apró savanyú káposzta vagy nyáron édeskáposzta csíkocskák. Majd egy sor káposzta töltelék, rá télen egy kis füstölt oldalas vagy sonka- darabkák¹, nyáron bármilyen hús darabok vagy gombadarabok, annak függvényében, hogy milyen lesz a végső kivitelezés. Ötlet kérdése az egész, s addig folytatjuk, míg megtelik. A tetejére vágott káposztát szórunk, de nem árt menet közben egy-két babérlevelet is közérakni.
Amikor ezzel is végeztünk a cserépfazekat a hideg sütőbe tesszük, s felmelegítjük előbb 200 fokra, s egy fél óra múlva pedig 160 fokra visszavesszük, s 3 órán át hagyjuk lassan főni. Aztán lekapcsoljuk a sütőt, s a fazekat ott hagyjuk kihűlni, így még tovább puhul, érlelődik. A legjobb másodnapon lesz a káposzta, amikor újramelegítettük, s ilyenkor, be lehet habarni a levét, mert úgy finomabb. A töltött-káposzta a világ egyik legegyszerűbb étele, de titka a bölcs kivárás, mint minden jó dolognak lassan kell érlelődnie, hogy megmutassa titkát, ami nem más, mint az, hogy élvezettel tudjuk fogyasztani, hogy zendüljön tőle a lelkünk, s kinyíljon a szívünk. Az ínyencek esetleg jóféle tejföllel is nyakon csaphatják a káposztát. Ez a töltött káposzta olyan, mint a jó novella.
Mint mondottam már a novellák atyja nekem Boccaccio. Ő jó novellákat írt, persze mindazt már előtte kitalálták, benne összegyűlt az elődök minden tapasztalása, írástudása, rafinériája, s ő jól hasznosította a tapasztalatokat. Persze szeretem Kosztolányit, Csáth Gézát, Déryt és Franz Kafkát, Szabó Magdát és Grecsó Krisztiánt, s Mikszáth és Móricz írásait, még sok más mindenkit, aki nem úgy állítja fejére a világot, hogy hülye-gyereknek higgyem magamat. Aki nem akarja bebizonyítani, hogy én rondán beszélek, mert az ő trágár-magyarja a korszerű, egyszóval, ne a káosszal akarja megváltani a világot, hiszen már bebizonyították a káoszisták, hogy buták, és hülyék, s az emberiség pusztítói. Szóval lopjon, de úgy tegye, ahogy Homérosz, Horatius, Plautus, Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Arany, Ady, tette vagyis csakis eredetivé tegye, és csak úgy hazudjon, hogy a becsületen ne essen csorba.
Nekem a novella egy-egy bibliai történet a mában, mert emlékszem, hogy milyen borzalmas érzés volt, amikor arra kényszerítettek, hogy írjak a karóba húzó havaselvei fejedelemről Ioan Vodă cel Cumplitról (ő majdnem Dracula), mikor én tudtam, hogy gyilkos, tanították is, s azt is tudtam mellette, hogy Mátyás király igazságos király, meg nagyon rendes ember volt. De hát ő nem volt jó. Nekem szerencsém volt. volt ety igazmondó tanárom, aki hitt bennem, hogy sokmindent elmondhat nekem, és én nem fogom őt elárulni. Egészen haláláig jó barátok lettünk, mert egy hazug élet kötött össze minket.
Ma is így van ez. Keresem Mátyás igazságosságát, ami általában igaz, részleteiben nem, vagy nem mindig. A történetek Bonffini és Galeoto Marzió-i történetek igazságára mutató novellák.
A novellista ma is úgy kell írjon, hogy ne azt hitesse el, hogy sarkából kell kifordítani a világot, tettünk már annyi rosszat, hogy kiford
ul az már úgyis magától.
Én visszatérve büszke királyunkra azt mondom, hogy ő volt az utolsó rendes főúr és zsarnok, és védelmező. Az utolsó bölcs, az utókor legalábbis azzá tette Szóval rendes ember volt Mátyás, mert nagyon szerette a töltött-káposztát, jó sok tejföllel és finom magyar házikenyérrel, mert az olasz zsömlét azt utálta, de időnként megette, nehogy diplomáciai bonyodalmak kerekedjenek a felesége esetleges akadékoskodása révén. Jó politikus volt majdnem ő is, de nem hibátlan, különben minek kellett neki Bécsbe mennie! Vagy ő tudta az igazságot, hogy Bécs a magyarság sorsához a kulcs. Ám Bécs azt már soha nem bocsájtja meg nekünk, mindig megmutatta, hogy ő az úr, a többi csak gyenge utánzat.
Bécsben meghalt Mátyás, s azóta oda az igazság is, most már jó lesz írni néhány érdekes novellát!
¹A füstölthúst mi külön fazékban félig megfőzzük, s csak a húsdarabokat tesszük a káposzta közzé. A főzőléből annyit öntünk a cserépfazékba, hogy csupán félig lepje el a tölteléket, a többit tiszta hideg vízzel pótoljuk, hogy egy ujjnyira ellepje a káposztát.
Kedvenc ételem a töltött káposzta, kedvenc műfajom a novella. A töltött káposzta minden fajtáját imádom, a novellát Boccaccio megismerése óta csodálattal olvasom.
Azzal kezdem, hogy én milyenek ismerem és nálunk hogyan készül az ételek étele: ahogy Barabás Irma néni mondta (nyugodjék békében) egykoron Irinyben (egy kis érmelléki falu, ahol néhány évet éltünk nejemmel, nagy szegénységben, de egy kicsit paradicsomi állapotban): vagyis a töltelékes káposzta.
Előbb érdemes tisztázni, hogy mi is az a töltött káposzta. Nem más, mint általában savanyított levélbe csavart/tekert/göngyölt töltelék.
Nos itt van a levél, mert az általában káposztalevél, de lehet nyáron friss karalábé levél, vagy frissen szedett szőlőlevél, de ugyancsak ízletes a nagy sóskalevél is, akárcsak a frisshajtású tormalevél, persze számításba jöhet még a fiatal hajtású fekete nadálytő levele is. Mifelénk ezeket szokták használni. Így aztán van töltött-káposzta, tőtike, podludka, szárma elnevezés erre.
Legjobb nyáron és télen is. Nyáron, amikor van már zsenge káposztalevél, amit megsavanyítunk vagyis kovászoljuk,, úgy mintha kovászos uborkát készítenénk. „Lehetőleg vékonylevelű káposztát válasszunk, amit savanyítunk ezen mód: A káposztafejeket leveleire szedjük, a vastagabb ereket levágjuk a késsel oldalazva, s aztán forró vízzel leöntjük, hogy egy kicsit megpuhuljon, így nem fog törni.
Egy uborkás üveg aljára pár szál friss kaprot teszünk. Sós vízzel felöntjük, ami leginkább forró legyen, ha kihűlt egy szelet kenyeret rávetünk, hadd erjedjen a káposzta egy pár napig. Ízleléssel döntjük el, hogy készen van-e. Általában 3-4 nap alatt kellően savanyú is lesz, és jó illata kezd csábítani bennünket a továbbgondolásra.
Következik a töltelék, ami lehet: rizs és hús (disznóhús egy kicsikét legyen zsíros, vagy bárányhús, vagy marhahús, de lehet szárnyas-, vagy vadhús is. A hús helyett apróra vágott gombát is tehetünk a rizshez). A rizs helyett jó a durva kukoricadara, árpakása, hántolt búza vagy tarhonya esetleg szikkadt kenyeret is adhatnak hozzá. Ízlése válogatja. A gabona alapú anyagokat – kenyér és tarhonya kivételével-, megmossuk, zsiradékon pirított apróra vágott hagymát és fokhagymát adunk hozzá, s a hússal elkeverjük, ahogy rászórtuk az ízesítőket azaz a fűszereket és 1-2 egész tojást.
A fűszerek igen fontos adalékok, mert ezek adják meg a zamatát, illatának végső milyenségét. Kell hozzá: só, édespaprika, bors, mifelénk még csombord, lestyán, kapor apróra vágva még dukál hozzá. Ezt a tölteléket alaposan összekeverjük, egy órácskát állni hagyjuk, aztán újból megkeverjük, s így kerül a kiterített levelekre, aminek két hosszabb szélt felhajtjuk óvatosan, s görgetve feltekerjük, majd a két oldalán a végeket bedugjuk a töltelékbe.
Ott sorakoznak az asztalon a töltelékek, amelyek nagysága szerint lehet egyfalásnyi (pl. a töltike- töltött szőlőlevél); kétfalásnyi (pl.nyári édes-savanyú paradicsomos vagy sóskamártásos, csak kapros, tejfölös kis zsenge karalábélevélbe, tormalevélbe, édes zsenge nyári káposztába töltött finomság); négyfalásos és hatfalásos töltelékek, ezek már inkább a téli és leginkább alföldi töltött-káposzták.
A cserépfazék most már arra vár, hogy megtöltsük a kész töltelékkel. Az alját és oldalát egy kis kacsa vagy libazsirral (disznó is jó, végső esetben étolaj) megkenegetjük vékonyan. Aljára kerül egy sor levél vagy inkább aprókáposzta, rá 2-3 ágacska kapor, 1-2 ág csombord. Erre jön egy sor apró savanyú káposzta vagy nyáron édeskáposzta csíkocskák. Majd egy sor káposzta töltelék, rá télen egy kis füstölt oldalas vagy sonka- darabkák¹, nyáron bármilyen hús darabok vagy gombadarabok, annak függvényében, hogy milyen lesz a végső kivitelezés. Ötlet kérdése az egész, s addig folytatjuk, míg megtelik. A tetejére vágott káposztát szórunk, de nem árt menet közben egy-két babérlevelet is közérakni.
Amikor ezzel is végeztünk a cserépfazekat a hideg sütőbe tesszük, s felmelegítjük előbb 200 fokra, s egy fél óra múlva pedig 160 fokra visszavesszük, s 3 órán át hagyjuk lassan főni. Aztán lekapcsoljuk a sütőt, s a fazekat ott hagyjuk kihűlni, így még tovább puhul, érlelődik. A legjobb másodnapon lesz a káposzta, amikor újramelegítettük, s ilyenkor, be lehet habarni a levét, mert úgy finomabb. A töltött-káposzta a világ egyik legegyszerűbb étele, de titka a bölcs kivárás, mint minden jó dolognak lassan kell érlelődnie, hogy megmutassa titkát, ami nem más, mint az, hogy élvezettel tudjuk fogyasztani, hogy zendüljön tőle a lelkünk, s kinyíljon a szívünk. Az ínyencek esetleg jóféle tejföllel is nyakon csaphatják a káposztát. Ez a töltött káposzta olyan, mint a jó novella.
Mint mondottam már a novellák atyja nekem Boccaccio. Ő jó novellákat írt, persze mindazt már előtte kitalálták, benne összegyűlt az elődök minden tapasztalása, írástudása, rafinériája, s ő jól hasznosította a tapasztalatokat. Persze szeretem Kosztolányit, Csáth Gézát, Déryt és Franz Kafkát, Szabó Magdát és Grecsó Krisztiánt, s Mikszáth és Móricz írásait, még sok más mindenkit, aki nem úgy állítja fejére a világot, hogy hülye-gyereknek higgyem magamat. Aki nem akarja bebizonyítani, hogy én rondán beszélek, mert az ő trágár-magyarja a korszerű, egyszóval, ne a káosszal akarja megváltani a világot, hiszen már bebizonyították a káoszisták, hogy buták, és hülyék, s az emberiség pusztítói. Szóval lopjon, de úgy tegye, ahogy Homérosz, Horatius, Plautus, Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Arany, Ady, tette vagyis csakis eredetivé tegye, és csak úgy hazudjon, hogy a becsületen ne essen csorba.
Nekem a novella egy-egy bibliai történet a mában, mert emlékszem, hogy milyen borzalmas érzés volt, amikor arra kényszerítettek, hogy írjak a karóba húzó havaselvei fejedelemről Ioan Vodă cel Cumplitról (ő majdnem Dracula), mikor én tudtam, hogy gyilkos, tanították is, s azt is tudtam mellette, hogy Mátyás király igazságos király, meg nagyon rendes ember volt. De hát ő nem volt jó. Nekem szerencsém volt. volt ety igazmondó tanárom, aki hitt bennem, hogy sokmindent elmondhat nekem, és én nem fogom őt elárulni. Egészen haláláig jó barátok lettünk, mert egy hazug élet kötött össze minket.
Ma is így van ez. Keresem Mátyás igazságosságát, ami általában igaz, részleteiben nem, vagy nem mindig. A történetek Bonffini és Galeoto Marzió-i történetek igazságára mutató novellák.
A novellista ma is úgy kell írjon, hogy ne azt hitesse el, hogy sarkából kell kifordítani a világot, tettünk már annyi rosszat, hogy kiford
ul az már úgyis magától.Én visszatérve büszke királyunkra azt mondom, hogy ő volt az utolsó rendes főúr és zsarnok, és védelmező. Az utolsó bölcs, az utókor legalábbis azzá tette Szóval rendes ember volt Mátyás, mert nagyon szerette a töltött-káposztát, jó sok tejföllel és finom magyar házikenyérrel, mert az olasz zsömlét azt utálta, de időnként megette, nehogy diplomáciai bonyodalmak kerekedjenek a felesége esetleges akadékoskodása révén. Jó politikus volt majdnem ő is, de nem hibátlan, különben minek kellett neki Bécsbe mennie! Vagy ő tudta az igazságot, hogy Bécs a magyarság sorsához a kulcs. Ám Bécs azt már soha nem bocsájtja meg nekünk, mindig megmutatta, hogy ő az úr, a többi csak gyenge utánzat.
Bécsben meghalt Mátyás, s azóta oda az igazság is, most már jó lesz írni néhány érdekes novellát!
¹A füstölthúst mi külön fazékban félig megfőzzük, s csak a húsdarabokat tesszük a káposzta közzé. A főzőléből annyit öntünk a cserépfazékba, hogy csupán félig lepje el a tölteléket, a többit tiszta hideg vízzel pótoljuk, hogy egy ujjnyira ellepje a káposztát.
2010. november 16., kedd
Amadeus kávéház
Amadeus kávéház avagy kisvárosi történetek lesz a rövidesen megjelenő új novelláskötetem címe.
Az érdekessége többek között, hogy Bódog Kázmérral különböző helyszíneken járkálunk beszélgetünk, eszünk, iszunk az is az érdekesség, hogy régi, szívemnek ugyancsak kedves egykori Orosháza mintegy 20 képe díszíti majd a kötet.
A bemutatót éppen az Amadeus kávéházban szeretnem, aztán lesz egy másik is a Justh Zsigmond Városi Könyvtárban. Most teljes gőzerővel folynak a novelláskötet utómunkálatai, hogy mihamarabb a nyomdába kerüljön, mert az idő, amíg ott a végső könyvformát megkapja.
Időben értesítéssel leszek, hogy olvasóim eljöhessenek a két bemutató valamelyikére.
Kiadóm: Erkel Sándor Könyvesház Magyar Téka Kiadó - Békéscsaba
2010. november 10., szerda
Érbogyoszlón jártunk
Az idén nyáron Érbogyoszlóra mentünk egy pár napra, hogy mi okból? Hát a LAPÓTYA okán. Azt mondották egykoron, hogy Érbogyoszló egyik híres étele a lapótya. Aztán persze van más nevezetessége is a falunak: ilyen a Kukukkdomb, ahol lehet kukukkolni, meg persze az országútra rákukkolni, hogy jönnek-e már hazafelé az emberek a margitai vásárból. Ezen az úton egykoron még Horváth János irodalmár vagyinkább irodalomtörténész is járt, akinek apja egy ideig Érbogyoszló jegyzője volt. Aztán mesélték, hogy egykori Papp Attila magyartanár kollégánk is gyakorta eljárogatott erre, sőt még verset is írt, az egyik híres fáról, amely ehelyütt található.Még jártak erre betyárok ilyenek olyanok, de leginkább a Ceausescu időkben voltak a rendes betyárok az egyik kocsmában a kummunista betyárok a másik kocsmában. Aztán meghírdetteék az osztályharcot a kommunista betyárok és "üsd vágd, nem anyád, nem apád!" jelszóval aprították a falubelieket, míg be nem aprították a kollektívbe, Nos harcoltaK IS BETYÁRUL. Mint mondám mi lapóztyázni mentünk, s gondoltam megrendezzük az I. Érbogyoszló Lapótyafeszttivált. Hát ez megvót, jó vout Török Sárika tanárnő sütötte, olyan igaz érbogyoszlói lapótyáson. Kinek jut eszébe ma már az osztályharc. A
(Ez itt az IRINYI család házának helye Albison, a települkés büszke magyarságtudatának szép emlékfájával emlékezik a híres Irinyiekre)
legnagyobb kommunistákból lettek a legnagyobb kapitalisták. Megváltották ők a világot, a maguk gazdagodására. Erre bőven tudnék példát mondani Orosházáról is, néhány szoci-népvezér útjának feltárásával.
Sajnos a helyi tamburazenekar nem tudott fellépni, mert elszakadtak a tamburák húrjai, s újat nem találtak a faluban.Másnap aztán jártunk egyet az esőben Albison és Margitán, este vendégek volták, Gáspár Gyula polgármester és kedves felesége egy közös vacsora ürügyén emlegettük fel a faluban és velünk törént eseményeket, dolgokat, hogy bizony legnagyobb baj, hogy az idő halad, s a magyar nem akar igazán összefogni. Egy része nagyobb ellensége önmaga fajtájának, mint a más nációbeli, itt is meg az anyaországban is.
(Érbogyoszló Török Árpádék háza kis teraszán: Sárika, Árpád, Réka unokám, Gyöngyike, a nejem és jómafam.)Erre megint nem kell messzire mennem Orosházáról, mert bőven találok ott is példát. Szomorú dolog ez nagyon. De azért elnéztem, hogy mekkora különbség van, legalább látszólagosan a magyarságtudat ápolásában a Partiumban és ne menjek messze Orosházán. Érdekes Orosházának nincs egyetlen turul madaras szobra, ábrázolás sem (Persze ettől még nem leszünk különbek, ha lenne, de erre mindenhol ott van a madarunk.)
Erre az útra is, mint minden erdélyi utunkra az unokáink egyikét másikát mindig magunkkal visszük, abban a reményben, hogy valamit sikerül átadni nekiek a mi érzéseinkből, gondolkodásunkból, Erdsélyből és a mi hazatudatunkból. Most Réka és Gergő jött velünk. Réka már harmad vagy negyed ízben kísérőnk, így vele már bejártuk néhányszor Erdélyt. Panka, Emese, Eszter és Dorcsi, no és Márk az apjával Csaba fiammal rendszeresen Erdélyjárók.
Itt az Érbogyoszlóhoz tartozó Albis I. világháborús emlékművénél áll Réka és Gergő, de aztán jártunk velük Szalacson, Ottományban és Margitán is.
Ez a kép címe "Reggelizés a Török családnál", Érbogyoszló 200. A képen mi és ők. A fenti csoportképről Gergő unokám hiányzik, ő ott fotózott. Itt most előtérben van, mögötte Réka, aztán Én takargatom az arcom, majd Árpád, s végül boldogan nevet Sárika. Adjon Isten nekünk még sok ilyen találkozást Érbogyoszlón.S lám itt vannak az érbogyoszlói házban a Török család (Sárika és Árpád) akikkel egykoron Kolozsváron együtt voltunk egyetemisták a Babes-Bolyai Tudományegyetem Filológiai Karán, magyar szakon. Mostanában sokat emlegetjük egymást, hogy mióta végeztünk nem volt egy közös ptrogramunk, egy találkozó sem. Már lassan meg sem ismerjük egymást, s elmennénk egymás mellett az utcán. Bár én igyekszem építgetni a kapcsolatot. Most már rendszeresen levelezünk (Gazda Klára, éppen most járt Pesten, de nem jött össze a találkoztás. Aztán Szabó Máthé család Ildikó és Barna, Szudvarhelyen élnek, rendszeresen levelezünk s néha scype-on is beszélünk. Bokor Pista Érszalacson van, szinte minden nap váltunk üzenetet. S lám ez is itt Érbogyoszló kapcsán jut eszembe, hátha továbbfut ez a blog még másokhoz is, s akkor csak létrejön a találkozónk.
Ez kép is az idén, de áprilisban készült, miután Sárika nagy álma megvalósult, hogy elkészült Érbogyoszló monográfiája. Ez jórészt az ő érdeme, de azért igyekeztem segíteni neki a szerkesztésben, ötletekben, megvalósításban, írásban, stb. De az érdem az övé. Április közepén volt az ünnepélyes könyvbemutató a faluban (erről már többször írtam), s utána egy közös ebéd. Ez a pillanatkép a kultúrotthonban az ebéden készült. Akik látszanak: Én az ősz fejemmel, Árpád kanalazza a finom húslevest, mellette Sárika, beszélget Gáspár Lillával, Árpád mögött Gáspár Gyula polgármester, de csak a feje, vele szemben Derzsi Ákos érmelléki parlamenti képviselő, aki szintén sokat segített nekünk.
Erre az útra is, mint minden erdélyi utunkra az unokáink egyikét másikát mindig magunkkal visszük, abban a reményben, hogy valamit sikerül átadni nekiek a mi érzéseinkből, gondolkodásunkból, Erdsélyből és a mi hazatudatunkból. Most Réka és Gergő jött velünk. Réka már harmad vagy negyed ízben kísérőnk, így vele már bejártuk néhányszor Erdélyt. Panka, Emese, Eszter és Dorcsi, no és Márk az apjával Csaba fiammal rendszeresen Erdélyjárók.Itt az Érbogyoszlóhoz tartozó Albis I. világháborús emlékművénél áll Réka és Gergő, de aztán jártunk velük Szalacson, Ottományban és Margitán is.
Ez a kép címe "Reggelizés a Török családnál", Érbogyoszló 200. A képen mi és ők. A fenti csoportképről Gergő unokám hiányzik, ő ott fotózott. Itt most előtérben van, mögötte Réka, aztán Én takargatom az arcom, majd Árpád, s végül boldogan nevet Sárika. Adjon Isten nekünk még sok ilyen találkozást Érbogyoszlón.S lám itt vannak az érbogyoszlói házban a Török család (Sárika és Árpád) akikkel egykoron Kolozsváron együtt voltunk egyetemisták a Babes-Bolyai Tudományegyetem Filológiai Karán, magyar szakon. Mostanában sokat emlegetjük egymást, hogy mióta végeztünk nem volt egy közös ptrogramunk, egy találkozó sem. Már lassan meg sem ismerjük egymást, s elmennénk egymás mellett az utcán. Bár én igyekszem építgetni a kapcsolatot. Most már rendszeresen levelezünk (Gazda Klára, éppen most járt Pesten, de nem jött össze a találkoztás. Aztán Szabó Máthé család Ildikó és Barna, Szudvarhelyen élnek, rendszeresen levelezünk s néha scype-on is beszélünk. Bokor Pista Érszalacson van, szinte minden nap váltunk üzenetet. S lám ez is itt Érbogyoszló kapcsán jut eszembe, hátha továbbfut ez a blog még másokhoz is, s akkor csak létrejön a találkozónk.
Ez kép is az idén, de áprilisban készült, miután Sárika nagy álma megvalósult, hogy elkészült Érbogyoszló monográfiája. Ez jórészt az ő érdeme, de azért igyekeztem segíteni neki a szerkesztésben, ötletekben, megvalósításban, írásban, stb. De az érdem az övé. Április közepén volt az ünnepélyes könyvbemutató a faluban (erről már többször írtam), s utána egy közös ebéd. Ez a pillanatkép a kultúrotthonban az ebéden készült. Akik látszanak: Én az ősz fejemmel, Árpád kanalazza a finom húslevest, mellette Sárika, beszélget Gáspár Lillával, Árpád mögött Gáspár Gyula polgármester, de csak a feje, vele szemben Derzsi Ákos érmelléki parlamenti képviselő, aki szintén sokat segített nekünk.
Másodnapon úgy döntöttünk, hogy a környéket bejárjuk. Árpád jött velünk, előbb az Érbogyoszlóhoz tartozó Albisra mentünk, ez az egykori híres Irinyi család családi fészke volt. Ápolják is tiszteségesen emlékét, hiszen kopjafával jelölték házuk helyét. Erről korábban már ott volt a kép. Ez a fenti kép már Érszalacson készült. Ez egy olyan pillanat, amit mondhatnék történelminek is. Bokor Pista évfolyamtársunk Érszalacson él családjával, s mivel ott jártunk, hát Árpád berohant az iskolába, s kiderítette hol van Pista! Pista otthon volt. Elmentünk oda. S lám jött Pista. Utoljára 1967-ben láttam. Fantasztikus, hogy ennyi idő eltelt!
S végül két emlékkép a templomról, a templomból, ahol nyugodalmat, lelki békét kerestünk és találtunk. Emlékszem anno 1969-ben is jártam itt, akkor hazámtól búcsúztam/tunk (Erdélytől) az elszakított hazakalácstól, mert hazamentem. Legalább is azt gondoltam.Gyakorta tévedtem. Nagytiszteletű Horváth János tiszteletes úr vendégkönyvébe is bevéstem a búcsú fájdalmát, akkor is a Török család vendégei voltunk. Itt a templom mellett volt a tanítói lakás, ők abban kezdték életüket. S aztán eltelt közel 40 év, hogy ismét találkozzunk. Erre a gondolatra könnyek tódulnak a szemembe, de csak azért, hogy tisztítsák látásomat, hogy mi mindent kell még elmondanom másnak, de leginkább magamnak, mert egyébként is kit érdekel úgy igazán az egész. A civilizáció kitépte belőlünk az embert, a természettel, környezettel, barátokkal szoros harmóniában vagy inkább egy teremtett rendben élt az ember. Vagy csak elmúlás mondatja mindezt velem! Nem tudom. Csak azt tudom, hogy időnként visszavágyom Érbogyoszlóra, Nagykárolyba, Kolozsvárra, és már el sem jönnék onnan.
A templomi áhitattal búcsúzok most Érbogyoszlótól. Isten áldjon benneteket! Isten óvjon Benneteket!
2010. november 6., szombat
Fényképeimből
Fotógrafikák
Fülöp Béla képírásai
Ady szülőháza... .jpg)
Arra, arra Torja felé...
Gyopárosi tó
Csendélet paprikával.jpg)
Prézli kutyánk, büszke fejtartással..
2010. november 3., szerda
2010. november 2., kedd
Mikszáth Orosházán
Összegyűjtöttem és kisérletet tettem Mikszáth Kálmán Gyopáros című tárcanovellája születési körülményeit kideríteni. Persze mindez összefügg azzal,m hogy mikor is járt Mikszáth Kálmán Orosházán. Nos ezt írtam meg egy kis dolgozatban, melyet ezúton a széles érdeklődők rendelkezésére bocsájtok. Hátha ÉREDEKEL VALAKIT.
2010. november 1., hétfő
Egy dal
Érzem, csak érzem ...
(Orosházi dal)
Érzem, csak érzem,
hideg a város,
Érzem, csak érzem,
hideg a város,
összehúzom a kabátom,
gyere édes bújj mellém.
Fázom. csak fázom
Hideg a város,
Fázom. csak fázom
Hideg a város,
üres az utca.
Üres az utca üres a ház,
Üres az utca üres a ház,
hova lett a régi láz.
Hideg van! Orosháza jaj merre van!
Üres a szívem, üres a lelkem
a tél elöl el kell innen mennem
Búcsúzzunk még, búcsúzzunk még!
Hideg van! Orosháza jaj merre van!
Üres a szívem, üres a lelkem
a tél elöl el kell innen mennem
Búcsúzzunk még, búcsúzzunk még!
Gyere kedves ülj mellém!
Ülj mellém!
Egy kicsit éppen megmelegednék!
Ha szeretsz még, Ha szeretsz még!
Messze messze akkor nem mennék...
Nem mennék!
Ha szeretsz még, Ha szeretsz még!
Messze messze akkor nem mennék...
Nem mennék!
(Erre már csak egy dallam kell!)
A HÍR6 írta
Orosháza Izei a kolbászfesztiválonKárolyi Fülöp Béla könyvének bemutatója
Papp János2010-10-30 13:25 Utolsó módosítás: 2010-10-30 15:
Papp János2010-10-30 13:25 Utolsó módosítás: 2010-10-30 15:
A Békéscsabai Kolbászfesztivál úgynevezett „orosházi napján” a sertésfeldolgozás, kolbászkészítés hagyományainak felidézéséhez jól illeszkedett Károlyi Fülöp Béla Orosházi disznótorok hajdanában és napjainkban című könyvének bemutatója. A most ismertetett kiadvány szerves része a szerző „Orosházi hagyományok, értékek” elnevezésű sorozatának. Legújabb könyvéről beszélgettünk az íróval.
(Kolbászgyúrás: Dr. Dancsó József
(Kolbászgyúrás: Dr. Dancsó József
polgármester bemutatója)
- A helyi, orosházi hagyományok megismertetésének, felidézésének ez a harmadik kötete. Mi volt az első kettő?
- Ízes Orosháza volt a sorozat első könyve, majd az Orosházi libalakoma című következet, és most ez a jelenlegi, a harmadik a disznótorok világát mutatja be. A kötetben az orosházi disznótoros emlékek összegyűjtése annak az apropóján készült el, hogy olyan egy évvel ezelőtt dr. Ambrus Zoltán felkért, hogy a békéscsabai fesztivál kiadásában megjelenő Békés megyei disznótorok kiadványban az orosházi hagyományokat írjam meg. Ez annál is inkább érdekes volt, mert találkoztam egy békéscsabai könyvvel, amiben azt írja a szerző: Orosházán nincsen kolbász. Ez mellbe vágott. Elkezdtem keresgélni, mert nekem Orosháza a kolbászt is jelenti. Beszélgettem emberekkel a kolbászról, az orosházi kolbászról, ami nem ilyen, mint amit most látunk.
- Milyen az igazi orosházi kolbász?
- Kevésbé fűszeres, ebben van bors, a csabai kolbászban nincs. Az orosházi kolbász leginkább őrzi vagy őrizte az ősi magyar ételnek az íz világát, picikét édeskés, picikét erős a borstól. Tesznek bele kevéske erős paprikát – eredetileg ez hiányzott belőle, a magyar kolbászba nem tettek paprikát –, ami a 19. század Európájában alakult ki, és azóta őrzi az európai hagyomány. A magyar kolbász borsos volt. Na, most az orosházi kolbászban a paprika ötvöződik a borssal. Ez a jelentős különbség. Sajnos ezt a hagyományt sem követik ma már. Így az íz világ egy módosult irányba halad el, mint az
orosházi kenyér: van egy legenda, de ez már nem az, ami volt. Kellene az a búza, az a magas sikértartalmú búza, ami akkor volt, a komló, amit még őseink használtak. Minden ilyen termék lassan készül. Úgy lehet kihozni az igazi ízeket. Ma a nagyüzemi technológia nem engedi ezt meg. A tömegáru ezt nem tudja minőségben visszaadni. Kivéve a gulyás, mert azt csak gulyáságyúban lehet jól csinálni, a hadseregben.
- Min dolgozik jelenleg?
- Most egy novellás köteten dolgozom, az Amadeus kávéházon, ez valóban létező kiskávézó Orosházán. Körülbelül nyolc vagy tíz novella kerül ebbe a kötetbe. A kisváros élettét jelenítem meg, benne lesz a rendszerváltás, és a mai ember gondolatai, érzései .
- Ízes Orosháza volt a sorozat első könyve, majd az Orosházi libalakoma című következet, és most ez a jelenlegi, a harmadik a disznótorok világát mutatja be. A kötetben az orosházi disznótoros emlékek összegyűjtése annak az apropóján készült el, hogy olyan egy évvel ezelőtt dr. Ambrus Zoltán felkért, hogy a békéscsabai fesztivál kiadásában megjelenő Békés megyei disznótorok kiadványban az orosházi hagyományokat írjam meg. Ez annál is inkább érdekes volt, mert találkoztam egy békéscsabai könyvvel, amiben azt írja a szerző: Orosházán nincsen kolbász. Ez mellbe vágott. Elkezdtem keresgélni, mert nekem Orosháza a kolbászt is jelenti. Beszélgettem emberekkel a kolbászról, az orosházi kolbászról, ami nem ilyen, mint amit most látunk.
- Milyen az igazi orosházi kolbász?
- Kevésbé fűszeres, ebben van bors, a csabai kolbászban nincs. Az orosházi kolbász leginkább őrzi vagy őrizte az ősi magyar ételnek az íz világát, picikét édeskés, picikét erős a borstól. Tesznek bele kevéske erős paprikát – eredetileg ez hiányzott belőle, a magyar kolbászba nem tettek paprikát –, ami a 19. század Európájában alakult ki, és azóta őrzi az európai hagyomány. A magyar kolbász borsos volt. Na, most az orosházi kolbászban a paprika ötvöződik a borssal. Ez a jelentős különbség. Sajnos ezt a hagyományt sem követik ma már. Így az íz világ egy módosult irányba halad el, mint az
orosházi kenyér: van egy legenda, de ez már nem az, ami volt. Kellene az a búza, az a magas sikértartalmú búza, ami akkor volt, a komló, amit még őseink használtak. Minden ilyen termék lassan készül. Úgy lehet kihozni az igazi ízeket. Ma a nagyüzemi technológia nem engedi ezt meg. A tömegáru ezt nem tudja minőségben visszaadni. Kivéve a gulyás, mert azt csak gulyáságyúban lehet jól csinálni, a hadseregben.- Min dolgozik jelenleg?
- Most egy novellás köteten dolgozom, az Amadeus kávéházon, ez valóban létező kiskávézó Orosházán. Körülbelül nyolc vagy tíz novella kerül ebbe a kötetbe. A kisváros élettét jelenítem meg, benne lesz a rendszerváltás, és a mai ember gondolatai, érzései .
Egy régi könyvismertető
Könyvbemutató a színházteremben Kardoskúton
A jó est a siker, a taps pedig az öröm...
Az idei január vége mozgalmas volt. Nem csupán azért, mert sok helyre elszólítottak (s örömmel mentem), hanem mert szokatlan volt az érdeklődés a magyar kultúra napja rendezvényei iránt. Orosházán rendezvénysorozat alakult ki, Békéscsabán kiosztották a Bárka-díjakat a Megyei Könyvtárban (azt mondta valaki, hogy a Bárka-estek történetében ezen volt a legnagyobb a közönség érdeklődése), s aztán Kardoskút: ünnepi könyvbemutató.
Azt gondoltam, hogy egy könyvbemutató nem nagy ügy. Néhányon már voltam, voltunk páran, s örültünk, hogy ennyien is vannak. De Kardoskúton valami más történt. Este hat óra előtt valamivel érkeztünk a művelődési házba. Régi idők emlékét idézte az épület, bár újult már, de azért őriz még valamit a régi kultúrház hangulatából. Persze ez is csak pénzkérdés itt is, és nem a szándéké. Úgy gondoltam, hogy valamelyik kisteremben megleszünk, akik eljönnek Bárdos Zsuzsa új (harmadik) könyvének bemutatójára. Tévedtem. A színházterembe invitáltak, illetve mutatták az utat, s biztattak, hogy verekedjük át magunkat a tömegen, mert sokan álldogáltak a terem bejárata előtt. Aztán beléptünk... Nem akartam hinni a szememnek!
Meg is kérdeztem, jó helyen járok? - Persze, persze, valahol még lesz szék is, - de már hoznak is nekünk az irodából. Aztán ismerősöket látok a színpad előtt, Ramasz Imrét, Kardoskút polgármesterét, Bárdos Zsuzsát, a könyv szerzőjét, Rózsa Zoltán múzeumigazgatót, Füvesi Sándor múzeumi munkatársat, aki az est kérdező-rendezője volt. De aztán ott elöl meglátom, hogy Orosháza is képviselteti magát, Németh Béla polgármester, Csányiné Kádár Tünde vezető tanácsos személyében, de sokan, mások is eljöttek szomszédolni, mint valaha régen volt az. Jó helyen járunk. A színpadon Labozár Antal és zenekara játszik. Magyar nótákat és Rózsa Imre dalait. Hát itt a siker titka. Rózsa Imre kardoskúti dalköltőre emlékeznek a község lakói, s azt hiszem senki nem maradt otthon, mert a terem zsúfolásig megtelt. Vannak idősek, fiatalok, akadnak, akik ismerték még Rózsa Imrét, mások csak hallottak róla. Bárdos Zsuzsa Rózsa Imre pusztai dalköltőről írt könyvet, Nótát vetett a rét hajlatán címmel. A közel 200 oldalas könyv egy tragikus sorsú embernek, a puszta dalosának állít emléket, aki a két világháború között az egész Magyarországon ismert volt, nótáit kiadták, énekelték. Aztán jött egy hihetetlenül kegyetlen korszak 1948 után. Erőszakolták, hogy az új hatalmat dicsőítő verseket írjon, aztán az államvédelmisek elvitték, verseiből lefoglaltak néhányat. Hazaengedték, de soha nem beszélt arról, mit kérdeztek tőle. 1952 májusában ismét berendelték, de ő kihasználta, hogy felesége nincs otthon, véget vetett életének. Született 1901-ben, meghalt 1952-ben. Bárdos Zsuzsa könyve Rózsa Imre alkotói útját mutatja be. A könyv két nagy részre tagolható. Az első 90 oldal a Rózsa családról, a pusztáról, az otthonteremtésről, a dalköltőről, a tragikus végről szól. Ennek a résznek különösen értékes része a Vázlatosan a magyar nótáról című fejezet. A könyv második fele Rózsa Imre nótáit, verseit adja közre. A kötet záró írási; Juhász Nagy Vilmos, (az ártalmatlanul meghurcolt és bebörtönzött paraszt-polgár, a művelt gazdálkodó) leányának, Paulovics Józsefnének a késői búcsúja, hiszen az ő keresztapja volt Rózsa Imre. A kötet írójának választékos nyelvhasználata ritka érték a mai világban, mondatainak gördülékenysége, pedig olvasmányossá teszi a könyvet. Bizony a mintegy 250 érdeklődő előtti könyvbemutató siker, a sok taps, pedig mindenkinek öröm.
Fülöp Béla
Az idei január vége mozgalmas volt. Nem csupán azért, mert sok helyre elszólítottak (s örömmel mentem), hanem mert szokatlan volt az érdeklődés a magyar kultúra napja rendezvényei iránt. Orosházán rendezvénysorozat alakult ki, Békéscsabán kiosztották a Bárka-díjakat a Megyei Könyvtárban (azt mondta valaki, hogy a Bárka-estek történetében ezen volt a legnagyobb a közönség érdeklődése), s aztán Kardoskút: ünnepi könyvbemutató.
Azt gondoltam, hogy egy könyvbemutató nem nagy ügy. Néhányon már voltam, voltunk páran, s örültünk, hogy ennyien is vannak. De Kardoskúton valami más történt. Este hat óra előtt valamivel érkeztünk a művelődési házba. Régi idők emlékét idézte az épület, bár újult már, de azért őriz még valamit a régi kultúrház hangulatából. Persze ez is csak pénzkérdés itt is, és nem a szándéké. Úgy gondoltam, hogy valamelyik kisteremben megleszünk, akik eljönnek Bárdos Zsuzsa új (harmadik) könyvének bemutatójára. Tévedtem. A színházterembe invitáltak, illetve mutatták az utat, s biztattak, hogy verekedjük át magunkat a tömegen, mert sokan álldogáltak a terem bejárata előtt. Aztán beléptünk... Nem akartam hinni a szememnek!
Meg is kérdeztem, jó helyen járok? - Persze, persze, valahol még lesz szék is, - de már hoznak is nekünk az irodából. Aztán ismerősöket látok a színpad előtt, Ramasz Imrét, Kardoskút polgármesterét, Bárdos Zsuzsát, a könyv szerzőjét, Rózsa Zoltán múzeumigazgatót, Füvesi Sándor múzeumi munkatársat, aki az est kérdező-rendezője volt. De aztán ott elöl meglátom, hogy Orosháza is képviselteti magát, Németh Béla polgármester, Csányiné Kádár Tünde vezető tanácsos személyében, de sokan, mások is eljöttek szomszédolni, mint valaha régen volt az. Jó helyen járunk. A színpadon Labozár Antal és zenekara játszik. Magyar nótákat és Rózsa Imre dalait. Hát itt a siker titka. Rózsa Imre kardoskúti dalköltőre emlékeznek a község lakói, s azt hiszem senki nem maradt otthon, mert a terem zsúfolásig megtelt. Vannak idősek, fiatalok, akadnak, akik ismerték még Rózsa Imrét, mások csak hallottak róla. Bárdos Zsuzsa Rózsa Imre pusztai dalköltőről írt könyvet, Nótát vetett a rét hajlatán címmel. A közel 200 oldalas könyv egy tragikus sorsú embernek, a puszta dalosának állít emléket, aki a két világháború között az egész Magyarországon ismert volt, nótáit kiadták, énekelték. Aztán jött egy hihetetlenül kegyetlen korszak 1948 után. Erőszakolták, hogy az új hatalmat dicsőítő verseket írjon, aztán az államvédelmisek elvitték, verseiből lefoglaltak néhányat. Hazaengedték, de soha nem beszélt arról, mit kérdeztek tőle. 1952 májusában ismét berendelték, de ő kihasználta, hogy felesége nincs otthon, véget vetett életének. Született 1901-ben, meghalt 1952-ben. Bárdos Zsuzsa könyve Rózsa Imre alkotói útját mutatja be. A könyv két nagy részre tagolható. Az első 90 oldal a Rózsa családról, a pusztáról, az otthonteremtésről, a dalköltőről, a tragikus végről szól. Ennek a résznek különösen értékes része a Vázlatosan a magyar nótáról című fejezet. A könyv második fele Rózsa Imre nótáit, verseit adja közre. A kötet záró írási; Juhász Nagy Vilmos, (az ártalmatlanul meghurcolt és bebörtönzött paraszt-polgár, a művelt gazdálkodó) leányának, Paulovics Józsefnének a késői búcsúja, hiszen az ő keresztapja volt Rózsa Imre. A kötet írójának választékos nyelvhasználata ritka érték a mai világban, mondatainak gördülékenysége, pedig olvasmányossá teszi a könyvet. Bizony a mintegy 250 érdeklődő előtti könyvbemutató siker, a sok taps, pedig mindenkinek öröm.
Fülöp Béla
(2007. január havában)
( Megjegyzés: Az évek során annyi mindent megírtam, s szétszórva vannak valahol, össze bizony nem gyűjtöttem. Most már bánom, s ha valamire rátalálok, akkor elteszem. Így találtam erre az írásomra is, amely a KARDOSKÚT honlapon várt, talán éppen rám, hogy ismét rábukkanjak. Az érdekessége a dolognak az egészben az, hogy éppen most írok Juhász Nagy Vilmosról az Orosházi Könyvek és alkotók című könyvemben róla is, s lánya Paulovicsné éppen a minap volt itt, mert szeretnél, ha megjelenne keresztapja minden verse. Ennek szerkesztését elvállaltam. De ezt az írást megtalálva itt is közlöm.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)