Bálint Tibor Emlékharang

Bálint Tibire emlékezem és vele együtt Forró Lacira is. Kálémánka, ahogy hívták szerkesztett blogja működik. S működik a Bálint Tibor Baráti Társaság is.
Itt a blogról átvett interjút adom közre.
Bálint Tibor válaszol Tibori Szabó Zoltán kérdéseire

A tükörponty és az avantgárd-tiszták
Bálint Tibor válaszol Tibori Szabó Zoltán kérdéseire
- Találónak érzed, amikor regényeidet a Marin Predáéhoz hasonlítják?
- Olvastam a Legszeretettebb a földiek közül című könyvét, de egyáltalán nem érzem helyénvalónak a hasonlatot. Vannak ilyen erőszakolt párhuzamok például a Zokogó majom és a Fejes Endre Rozsdatemetője között is. Az egyébként jó könyv, de a Zokogó majom nem pamfletszerű munka. Nem vagyok teljesen járatlan az esztétikában. S ahogy mondani szokták, minden a görögökkel kezdődik. Ahogy Karinthy írta egyik paródiájában: már a görögök is ismerték a bőrt. Szóval semmiről sem lehet beszélni, hogy ne mérnéd valamihez? Az erőszakolt párhuzamokat nem szeretem: vagy megáll valami a saját lábán, vagy pedig ha valamire egyre jobban hasonlít, akkor már inkább legyen az, amihez hasonlítják. S akkor már magam is csak epigon vagyok ahhoz képest.
- Munkáscsaládból származol. Soha sem hittél a baloldali eszmékben, a pártban?
- Mélyebben nem hittem, de azokhoz tartozom, akik hittük, hogy az ún. felszabadulás után olyan korszak következik, amelynek során korábbi sorsunkért majd emberi elégtételt kapunk. A nemzedékem egy vagy két jó éven át kapott európai emberhez méltó életet, s akkor, a bennünk lévő nemzeti elkötelezettség okán is úgy éreztük, ahogyan a népdal mondja, hogy "zsebkendőmnek a négy sarkában is elhordanám azt a nagy hegyet". S úgy éreztük, hogy amikor ránk szólnak, hogy hordjátok el a hegyet, ha nem is a zsebkendőnk négy sarkában, de talicskával elhordtuk volna. Volt bennünk egy hit, s ez kötelezett valamire.
- Hittetek abban, hogy jobb lesz, ha felépítitek az addigiaknál különb, új világot?
- Pontosan. Több százezren hittük. Szabédi öngyilkossága mögött is ez volt, hogy hitt benne, sok verset írt a párthoz, s amikor látta szegény, hogy felültették, hogy hamis az eszme, hogy ez mikkel jár, egészen az egyetem erőszakolt egyesítéséig, akkor - mert nagyon erkölcsös ember volt, és személyes bűnének is érezhette az egészet - ezt nem tudta elviselni, s a vonat elé szaladt. Mert szembeköpték, kicsúfolták a hitét. S ha egy ilyen nagyszerű ember, amilyen Szabédi is volt hitt, akkor én, az egyszerű proli gyerek, a kezdő újságírócska és társaim, hogyan ne hittünk volna. Például Kányádi Sándor írt egy verset, Zászlóhajtás a címe. Formailag tökéletes vers. Aztán később a lapok minden ünnepi alkalommal ezt közölték. Akkor már kínos volt, s láttam, hogy Sándor ezen mennyire felháborodik, s mennyire emészti magát. Megszántam őt, mert tudtam, hogy jó szívvel írta, s hogy most már kompromittálásának tűnik az a néhány sor. És azt mondtam neki: - Sándor, drága, te ezt ne vedd a szívedre! Hadd, közöljék! Mert nem te hazudtál! Itt egy gyönyörű tükörpontyról van szó, amelyről időközben levették a vizet! - Nos, ma is vállalom, amit akkor mondtam.
- Te magad soha nem írtál hasonlót, amikor ez csaknem kötelező volt?
- Nem, de ez nem az én érdemem. Indítékom nem volt hozzá, és szerencsém is volt: nem kérték. Tehát inkább szerencsének tartom, s nem pedig valamilyen különleges jellembeli érdemnek.
- Miután kiderült a pontyról az igazság, nem gondoltatok a nyílt szembefordulásra? Szerinted hogyan történhetett, hogy erre annyit kellett várni?
- Nézd, voltak tehetséges írók, ma is élnek, akik... Nem is tudom, mondhatok-e véleményt élő íróról? Mert különben ragyogó dolgokat is írtam egyik-másik ilyen emberről... Ez egy átok volt bizonyos embertípusnak... Voltak, akik nem elégedtek meg az írói sikerrel, mindenképpen kellett nekik a politikai siker is. Ezzel aztán eljutottak odáig, hogy központi bizottsági tagok, s hivatalos alkalmakkor megnyilatkozó emberek lettek. Ezeknek eszükben sem volt rebellisnek lenni, ellenkezőleg. Különben a politikai elismerés is groteszk, furcsa dolog volt. S később hiába is olvastam rá az ilyenre a múlt bűneit. De ami személy szerint engem illet, joviális ember vagyok. S kötelességemnek éreztem, hogy bújócskázó módon, a sorok között elmondjak bizonyos dolgokat. Ilyen volt szegény Bajor Bandi is, aki nyíltan szintén nem pisilhetett szemben a párttal, de amit lehetett, megtett. El is mondtam valahol, hogy ha száz év múlva csak a Napsugárt fogják kiásni a könyvtárakból, rájönnek, hogy a társadalombírálat ott, a gyereklapban nyilatkozott meg a leginkább. Ez paradoxonnak tűnik. De ott dolgozott akkor Bajor is, s ő is olyan ravaszul írt, hogy a cenzúra nem tudta fülön csípni. Végül persze, hogy lebukott, mert a mi szerkesztőségünkben is volt beépített spicli. Nyugodjék... Megbocsátó ember vagyok... De kegyetlen dolog volt őt lebuktatni. Tudtunk, persze hogy tudtunk a sorok közé üzeneteket rejteni, magam is csak ezt tudtam, mert nyíltan szembeszállni nem lehetett. Aki ezt megpróbálta, azonnal lebukott.
- Kányádi Sándorral és Fodor Sándorral csaknem három évtizedig dolgoztatok együtt a Napsugár szerkesztőségében. Mondhatni, generációtársak voltatok. Miben különböztetek egymástól? Egyáltalán: szerinted miben hasonlítottál és miben különböztél generáció társaidtól?
- Sokszor felteszik a kérdést, hogy a mi generációnk, meg a másik generáció... Érdekes módon bennem sosem volt szakmai féltékenység. Feltették azt a kérdést is, hogy kik azok, akikről úgy érzem, lelkileg közel álnak hozzám. Mindig azt mondtam, s ma is azt mondom, hogy a legfiatalabbtól - mondhatnám Mózes Attilát, de a fiatalabbakat is - egészen Kós Károlyig mindenki közel áll hozzám. Ez az én generációm. Mert valahol - hogy köznapian fejezzem ki magam - közös kasszára dolgozunk. Ugyanazt akarja Mózes Attila is, amit Kós Károly akart, s én is azt akarom, amit ők ketten. A mai legfiatalabbak közül először azt hiszem László Noémiről írtam, pedig nem szívesen portyázom és kalandozom olyan területekre, ahol nem vagyok teljesen otthon. Például a költészetben, hiszen prózaíró vagyok. De olyan közöny veszi körül ma a művészeteket általában, s ezen belül az irodalmat is, hogy nem ok nélkül írok szívesen a kolozsvári Szabadságban, egy tömeglapban. Látom ugyanis, hogy Bajor Andorról, erről a zseniális, gyémántfejű emberről, illetve könyvéről hónapokon át nem jelent meg recenzió. Ami pedig megjelent, arról külön lehetne beszélni, mert az inkább gúnyirat volt, mint kritika.
- Mondtad, hogy számodra a generációd a legfiatalabbtól Kós Károlyig terjed. 1989 után azonban jelentkezett egy egészen fiatal író-költő gárda, amely úgymond tiszta lappal indulhatott. Ezek azt próbálták számon kérni az idősebbek korcsoportján, hogy itt ún. udvari költészet folyt, megalkuvások sorozata jellemezte az írói társadalmat, s hogy az írók mintegy eladták magukat. Tisztítást követeltek, önvizsgálatot. Mi erről a véleményed? Igazuk volt?
- A fiatalok annyira heroikusan fogták fel a maguk elhívatását, hogy rögtön szembe akartak nézni az előttük járókkal. Általában, mert egy Kós Károllyal nem lehet szembenézni. S egyik poéta bedobta ezt a fogalmat, hogy a tiszták mi vagyunk, mi vagyunk a tiszták! Eltűnődtem. Te jó isten, ezt én is elmondhatnám. Vagy Kányádi nem tiszta, vagy Fodor Sándor nem tiszta? "Mutassátok meg a megalkuvók sorait". Megbocsátok a fiataloknak, ne is elégedjenek meg semmivel. De ez a megfogalmazás, hogy ők a tiszták, valahol kicsit szembeköpése az előttük járóknak, akik azért már megküzdöttek az életben valamikkel, és nem is akárhogyan. Ennek erkölcsi értékét kétségbe vonni, s magunkat tartani avantgárd-tiszta csapatnak, ez mai napig megmosolyogtató, vagy amikor az embernek rossz kedve van, ingerlő dolognak tűnik. Sok tehetséges fiatal jelentkezett az utóbbi években. Ezek iskolázott emberek, formakultúrájuk van. Kicsit azonban az a bajom velük - persze, nem általánosítani akarok -, hogy nem témájuk a társadalmi nyomorúság, amelyben sajnos ma is leledzünk. Egy kicsit a formát tapogatják, az obszcenitás is jobban érdekli őket - és ismét tisztelet a kivételnek. Sokszor általuk írt, bántóan frivol sorokat olvasok. Van, ami ebből irodalom, s van, ami nem az, ocsú, szemét, és sosem lesz értéke. Ezt talán Cs. Gyímesi Éva jobban tudná elemezni, hiszen szinte mind tanítványa volt, személyesen ismeri őket, s talán jobban is meg tudná a jelenségeket ítélni. Ez nem az én feladatom.
- Az 1989-es vízválasztó előtt az erdélyi magyar irodalomnak volt egy sorok között továbbított, kisebbséget, nemzetiséget védő-óvó-figyelmeztető-megtartó funkciója. Ez 1989 után megváltozott. Milyen kritériumok alapján kellene szerinted az 1989. előtti erdélyi magyar irodalmat értékelni?
- A lét súlya, amely az azelőtti korszak íróira, költőire nehezült, témában és formában egyaránt kikényszerítette az ellenálló érzést, mindaz iránt, ami akkor gyötrelmes, kínzó, nyomasztó volt. Akkoriban a szellem még be volt zárva a palackba. Amikor már kiszabadult, akkor mi történt? Amikor már mindent el lehet mondani, már nem a lényeget mondjuk. Ez a baj! Most több a kaland, fontosabb a forma önálló kultiválása. A társadalmi lét a mostaniakat nem nyomasztja. Mondok egy példát Páskándi Gézáról, aki nekem jó barátom volt. Ő a legjobb dolgait itt írta, Erdélyben. Amikor átment Magyarországra, nagy értékű dolgokat már nem csinált. Persze, írt történelmi drámákat, parabolisztikus dolgokat, de sosem volt meg munkáinak az a súlya, mint a Dávid Ferencről itthon írt drámájának. Ez a mai napig megáll a lábán, remekmű. Odaát ezt már nem tudta megismételni. Már nem nyomta az élet! Nem nyomta az, hogy itt ülök, iszom a kávémat, s mellettem a spicli. Tehát ha a lét súlya nem nyom, nem tudsz értéket teremteni. Természetesen, a magunk sorsáról beszélek, mert ez Nyugaton nem teljesen így van. Dürrenmattot nem nyomta a lét súlya, mint ahogyan sok nagyjövedelmű írót nem nyomott. Beckettet sem, de tudta, hogy mi van a világban, őket egyetemes dolgok érdekelték első sorban. Minket a mindennapi élet, a lét súlya.
Ami nem azt jelenti, hogy ezek a témák a magunk megfogalmazásában nem egyetemesek. Példa erre Székely János Caligula helytartója. De visszatérhetek Illyés Gyuláig: akkor vagy modern, ha azt írod le, ami itt és most történik. Persze úgy, hogy az nem csak Kolozsvárra nézve érvényes, hanem egyetemesen az. A forrás a magad léte, onnan fakad minden, amit mondasz. S annak van gravitációja, érződik rajta a megszenvedett sors. Ez nem azt feltételezi, hogy nincs mit enned, ezt lelkileg is meg lehet szenvedni, például amikor az egész testeddel és lelkeddel felfogtad, hogy mit jelent az önkénynek a tobzódása, és azt fogalmaztad meg. Ilyen szempontból mi nyomhatja a mai fiatalt a fizikai létében? Esetleg tudomásul veszi, hogy minden drága, kevesebb húst eszik, de nem szenved lelkileg, nem él erkölcsi nyomás alatt. Nem érdekli őket a kormányválság, hogy mi történik Ciorbeával, nem érdekli őket ez az egész parlamenti hecc és harc, ami önmagában is ocsmány dolog, és csak az ország javát nem szolgálja. Egyszóval, nem politizálnak, ami nagyon rossz. Mert minden jelentős magyar író politizált is, és ennek az árnyékában fogalmazta meg a maga nagy dolgait. Kezdhetjük Petőfitől, Mikszáthig, hogy ne beszéljek Németh Lászlóról és Illyés Gyuláról.
- Úgy véled, az erdélyi magyar irodalomnak önvizsgálatot kellene tartania 1989 előtti dolgaiért?
- Ilyesmi meg sem fordulna az eszemben. Persze, akiknek volna miért ezt megtenniük, akik annyira elkötelezték magukat a múltban, azoknak nincs annyi erkölcsi érzékük és bűntudatuk sem, hogy szembenézzenek azzal, ami történt. Ki merem mondani egyiknek a nevét: Hajdú Győző. Azzal próbált fennmaradni, hogy hamis módon próbálta meghirdetni a testvériséget. Mintha mi külön úton akarnánk járni, s nem szeretnénk úgy a tisztességes román embert, mint ő. Az ilyeneknek kéne önvizsgálatot tartaniuk, de ez eszükbe sem jut. Ők csak fenn akarnak maradni. Konjunktúra-emberek ezek, s a konjunktúra mindig árulásból áll, mert hazug dologra épül. Hajdú például abban próbált megkapaszkodni, hogy a jogosan háborgó tisztességes erdélyi magyar embert megtegye a román nép ellenségévé. Ami óriási hazugság. Írásaimban is mindig nagy szeretettel szóltam magáról a román népről. Hiszen gyerekkorom óta tudom, hogy a román megértő, toleráns ember. Sokszor a saját fajtánknál is megértőbb, mert az ortodoxiában gyökerezve, hamarabb megszólal nála a lélek hangja. Ha leültél betegen a kapujában, akkor a román parasztasszony kijött, s megkérdezte: - Mi van, lelkem? - S nem hagyta, hogy szenvedjél, kihozott neked egy kis gyógyteát és egy szelet kenyeret. Nekem jó tapasztalataim vannak a román parasztságról, a népről.
A magyarokat a regátiak is nagyon szerették. Bukarestben a székelyek utcákat építettek, felépítették a Magheru sugárutat. Amikor a magyarok oda tömegesen levonultak, a regátiak még nem tudtak rendes kenyeret sütni, arra is az erdélyiek és a bánátiak tanították meg őket. Három évet éltem Bukarestben, de a katonaság idejéből is rengeteg hasonló tapasztalatom van. Sajnos, később a diktatúra beléjük oltotta a sovinizmust azzal, hogy vigyázni kell, mert a magyarok Erdélyt vissza akarják venni. Mint ahogy sok román diák rokonszenvezett a magyar 1956-tal, de azonnal bedobták nekik, hogy a magyarok Erdélyt akarják, s ezzel az egészet leszerelték. S mai napig ez van. Iliescu nyíltan uszított ellenünk, hogy Erdélyt akarjuk, pedig csak azt szerettük volna, hogy egyenlő polgárként fogadjanak el minket.
- Az irodalom és politika összefonódása 1989 után érdekes módon alakult, hiszen a profi politikus hiánya miatt az erdélyi magyar írónak politikussá kellet lennie. Téged ez a sors 1989 után - legalább is látványos formájában - elkerült. Vagy te magad kerülted el őt?
- Van egy szabály a prózaírásban: csak akkor írhatsz meg jól valamit, ha kellő distanciára vagy tőle. Persze az is nagy baj, ha akkor írod meg, amikor már elhomályosult, amikor már eltávolodtál tőle. Tehát létezik egy optimális távolság, amikor valamit meg kell írni. Sem hamarabb, sem később nem szabad. A Zarándoklás a panaszfalhoz és a Bábel toronyháza is eléggé nagy távolságokat kívánt meg. Három, négy, öt évig szoktam egy ilyen könyvet írni. S mindig húszszor annyi anyagom van, mint amennyit megírok, mert az idő lefoszlatja, elhullatja azt, ami alkalmi, hogy megmaradjon a lényeg. Swiftnek a Gulliver az óriások országában című könyvében van egy jelenet, amelyből, esztétikai szempontból, sokat tanultam. Meglát a hős egy gyönyörű nőt, aki nagyon szép, arányos, és csak amikor közel megy hozzá, akkor veszi észre, hogy bőrének pórusai akkorák, mint egy-egy sületlen zsemle. S akkor eliszonyodik. Tanulság: a mikroszkopikus közelség árt a művészetnek. Mint ahogyan a nagy távolság is ártalmas rá nézve. Tehát az ábrázolás szempontjából az írónak a hosszan tartó politizálástól megfelelő távolságra kell lennie. Az aktuálpolitikában, a jelképes lelki parlamentben azonban otthon kell lennie.
A politikus író más kérdés. Nem örvendtem annak, amikor olyan nagy tehetségű embereknek, mint amilyen Markó Béla is, politikusoknak kellett lenniük. Persze, nem tehetnek róla, mert a sors hívta őket oda. És Markó sem állt sorban azért, hogy az RMDSZ elnöke legyen. De mindig sajnáltam, mert tudtam, hogy önhibájukon kívül lettek íróból politikussá. Egyben viszont arra is gondoltam, hogy ha nem ő van ott, ahol van, talán akadt volna valaki más helyette, mert ez esetleg kötetnyi versébe kerülhet. S akkor mit ér az egész? Vagy itt van Létay Lajos. Meg is mondtam neki: - Lajos bácsi, gyönyörű bukolikus verseket írtál, ha nem fogsz neki politizálni, folytathattad volna. - Nem akartam megsérteni. Mert Jókai és Mikszáth is tagjai voltak a Tisztelt Háznak, de úgy, hogy amellett még ragyogóan tudtak írni. Most sajnos annyi feladatot visz egy magyar politikus a vállán, hogy azok nem hagynak neki időt az írásra. Vagy egyiket csinálja, vagy a másikat. Nos, hogy a kérdésedre válaszoljak: én író vagyok, a politizálást magam kerültem el. Nem mintha nem lenne dolgokról véleményem, meg is fogom írni Funart is egyszer, de ennyi. Azonban ha valaki ebben a mai komplex helyzetben politizálásra adja magát, számolnia kell azzal, hogy az teljes embert kíván. Ez pedig annyi, mint lemondani az írásról. A kettőt együtt nem lehet csinálni.
- Ez egyféle elefántcsont-torony?
- Nem, nem hiszem.
- Szerinted összehasonlítható az 1989 előtti és utáni erdélyi magyar irodalom teljesítménye?
- Leszámítva egy-két torz, árulás ízű dolgot, az 1989 előtti magyar irodalmat egységesnek érzem. Most annyira heterogén a produkció, hogy nem látom tisztán, és nem is tudom az egészet áttekinteni. De azt látom, hogy heterogén, s nincs egy olyan eszme, mint amilyen 1989 előtt valamennyiünket egyesített. A fiataloknál nem látom, hogy komolyan érdekelné őket a politika, a sorsunk, a jövőnk, a gyerekeiknek a jövője, az, hogy lesz-e magyar iskola, magyar egyetem. Az irodalmunk elveszítette erkölcsformáló funkcióját is.
- Az új, megváltozott körülmények között miről kellene szólnia az irodalomnak?
- Az az érzésem, hogy mindenki magánlovas. Ezt egy kicsit Pestről vettük át. A fiatalok maszekolnak. Az már nem is novella, amelyben nincs legalább öt trágár szó. Kányádi Sándor és Fodor Sándor annak idején mélyről származtak, s magukkal hozták az otthoni kötelező erkölcsi tisztaságot, s már ez rangot adott nekik a nagy tehetségükön kívül. Ismét Krisztust idézzem? Hogy majd megadatik, mit szóljanak? Nagy tehetségű embernek nem lehet ténferegni öreg koráig. Rá kell ébrednie a feladatára. És bízom benne, hogy rá is fog, mert másképp nem képes tehetségét igazolni. S akkor mi lesz belőle? Kísérletező ember? Vagy mi?
- Látsz ilyen tehetségeket a mai fiatalok között?
- Nem tudom megítélni, s nem is akarok osztályfőnök lenni. De szeretnék egyetlen verset vagy novellát olvasni, amely olyan legyen, hogy... nem én kiáltok, a föld dübörög. A tehetség rádöbben arra, hogy ez nem foglalkozás, nem játék, nem kísérlet, hanem olyan elhivatottság, amely rákényszeríti a fiatal írót, költőt, hogy megnyilatkozzék.
- Milyennek látod az erdélyi magyarság jövőjét, s ebben az író feladatát?
- Olyan nemzeti összefogás a magyarok ellen, mint ma, itt, a történelem során talán még soha nem volt. A nacionalizmus nem azonos a sovinizmussal. Gyönyörű dolog, ha egy román szereti a saját fajtáját, de sajnos az átlagemberbe és az értelmiség egy részébe is beoltották a sovinizmust. Ez olyan súllyal nehezül ránk, hogy majdnem a létünket veszélyezteti. Ebben látom a nagy veszélyt, hogy a román sovinizmus szinte össznemzetivé vált. Aztán itt van ez a Funar, egy pici Néró egy nagyvárosban, akiről már talán szólni sem érdemes. Remélem, hogy ez az elnyomás nem lesz sikeres, de csak hosszú távon látok lehetségesnek enyhülést.
- Sikeres írónak tartod magad?
- Igen. A Zokogó majom első kiadását rövid időn belül két másik kiadás követte. Százezernél is nagyobb példányszámban adták ki. Ez a siker, persze, nem a zsenialitásomnak szólt, hanem annak, hogy olyan lefojtott volt a társadalom, hogy akkor arról beszélni, amiről a Zokogó majomban írtam, abszolút nóvumnak számított. Volt levegője a dolognak, s belőle mindenki lélegzetet tudott venni.
- Milyen terveid vannak?
- Amit akartam, azt megírtam. Most már csak rövidebb műfajokban gondolkozom. Ahonnan elindultam, oda térek vissza, a novellához, a karcolathoz, a jegyzetekhez. Tehát nem sokaság, hanem lélek.
- Néhány éve ismét megnyílt Kolozsváron a Zokogó majom nevű kocsma. Jártál ott azóta?
- Nem, semmi közöm hozzá, számomra teljesen idegen. Erről külön elbeszélgethetnénk. Amikor lebontották az egykori Zokogó majom épületét, sokan felhívtak telefonon, hogy lépjek közbe. Nem értették meg, hogy az épületnek semmi köze az egészhez, a könyvem egészen másról szólt, az egykori szellemiségről és légkörről szólt. A légkör pedig már soha nem hozható vissza, s azt lehet siratni, de azt a régi rozoga épületet nem. A kocsma nevét egy Androvics nevű ember találta ki, s a felesége adta neki az ötletet. De ennek sincs semmi köze az egészhez.
- Ahhoz viszonyítva, hogy könyveid mennyire sikeresek volt, soha nem érezted, hogy kevés volt a hivatalos elismerés, amit munkádért kaptál?
- Nem. Elég volt az, hogy amit írtam, visszhangra talált. Elég volt nekem a közönségsiker. Nem zavart, hogy hozzám viszonyítva negyedrangú írók kaptak nagy elismeréseket, kitűntetéseket. Az viszont rosszul esett, hogy hatvan éves koromban meg sem húzták a fülemet. Rám sok mindent lehet mondani, azt is, hogy szerettem a jó bort. Csak azt nem, hogy szakmai féltékenység lett volna bennem valaha. De akkor egy kicsit szíven rúgtak. Persze, az is elmúlt...

Tibori Szabó Zoltán


(A Hét, Bukaest, XXIX. évf., 20. sz., 1998. május 14., 6-7. old.)


Módosítás: (2009. október 20. kedd, 19:59)