Másodközlésben, mert igazítottam rajta (Történetek az Amadeus Kávéházból)

Apám boldog ember már…
Bódog Kázmér ma reggel egy kicsit szomorú volt. Mondhatnám inkább egy lehangolt zongorához hasonlított. Nem is nagyon akart beszélni. Csak köhécselt és bólogatott, mint egy imádkozó szerzetes.
Aztán felém fordulva, közel hajolva az arcomhoz, hogy tekintete elől el ne bújhassak, rámkérdezett:
- Mondd! Te szoktál álmodni,?
- Szoktam, és egyre gyakrabban fordul elő.
- S miről: - kérdezett tovább
- Mikor miről… - vágtam rá, mert nem is tudtam volna részleteiben egyetlen álmomat sem elmesélni hirtelen.
- Főleg régi dolgokról?- faggatott tovább. – Vagy inkább mások?
- Arról is leginkább… régi dolgokról … - mondtam bizonytalanul.
- S szüleidről?
- Még nem …vagyis nem emlékszem! – mondtam.
- Érdekes….érdekes!
Itt aztán megálltunk a mélyenszántó gondolatváltásban, mert a csinos pincérnő hozta a kávénkat, mellé egy-egy friss vanília illatba csomagolt, omlós hájas tésztát baracklekvárral töltve. Ez dukált itt minden vendégnek reggelente, mert ezzel a friss süteménnyel megtelt újra és újra illattal a kávéház, és az emberek lelke elkezdett zsongani, az emlékek árján úsztak. S ekkor már nem érdekelt senkit a politika, hogy az ellenzék megint milyen rafinériával állt elő, ekkor már a nap elkezdett gördülni a rendes szokott kerékvágásban a csacsogó párbeszédekbe csomagolva az életet. Persze a hájastésztából mindjárt mindenki kért még 3-4 darabot. Ez volt a jó üzleti érzék, vagyis üzletpolitika!
Aztán szórakozásunkba mélyedtünk, hogy vendégeket számláltunk, s próbáltuk kitalálni ki kicsoda lehet, s mi a foglalkozása. Bár lassan unalmasnak tűnt a dolog, mert gyakori volt az ismerős arc.
Kortyoltunk a kávéból, egy-egy falatot haraptunk a hájastésztából, s miután lenyelte így szólt, méghozzá szokatlan módon jó hangosan, hogy mindenki figyelmét felkeltse:
„Öregapámmal álmodtam, s közben néztem édesapámat!” Ennyi volt az egész bejelentése, s aztán leült, de persze megtapsolták Kázmér mai szólamát, mert tudták, hogy megint valami komoly dolog következik. S úgy is volt. Elkezdte mondani Bódog Kázmér az álmot, amit nem is ő, hanem az apja álmodott, de Kázmér mesélte. Furcsa volt ez a mese, mint maga az álom, mely csak úgy jött, s összekuszálódott majd kibomlott minden, ami a múlt és jelent lenyomata, terhe benne és bennünk is!
Így kezdte:
„Az én apám életében sokat gyalogolt, menetelt, fél Európát végigjárta- kezdte Kázmér…Mindig vitt magával puskát, mert az kötelező „divat volt!” Hol a vállán hordta, hol csőre töltve előre tartva, mintha lövésre vagy szúrásra készülve állandósulna benne az élet. Ez volt a parancs!
Megállt a beszédben, mintha könnyeivel küszködött volna, de aztán kortyolt egy kevés kávét, s folytatta volna, de csendült a kis harang az ajtó fölött, s új vendégek érkeztek vagy nyolcan. A terem végéből integettek neki, ahol rá is lehetett gyújtani, hogy menjenek oda.
Kázmér folytatta álma előadását:
Apám mindig a vállán átvetett pánttal hordta a kenyérzsákot. A kenyérzsákban egy Shakespeare, Schopenhauer meg egy Hamvas Béla könyvecske is lapult, többet nem tudott észrevétlenül magával cipelni. Nagyon sokat ment az országutakon, meg a mezőkön, néha elbújt egy-egy fedezékben, talán olyankor aludt is egy keveset. Egy-egy tanyán, falun vagy városon kapott ennivalót is az emberektől. Ilyenkor elmondott nekik egy-egy verset. Ha éppen a lövészárokban feküdt, akkor néha hoztak ételt, nem tudni mit, nem tudni mivel, de ha szerencséje volt, akkor legalább meleg volt. Ez főleg télen bizonyult hasznos dolognak, mert a csajkán megmelegítette elgémberedett ujjait.
Édesapám egyszer észrevette, hogy véget ért a háború, de még mindig sorban álltunk, meneteltünk, felvonultunk, s kiabáltuk „Harcolunk a békéért!” s énekeltek is „Egy a jelszónk a béke!”. Nagy transzparenseket vittünk, hosszú sorokban, s integettünk, azoknak akik az emelvényen ültek. Ők voltak a kiválasztottak, a hősöknek mondták őket.
Aztán édesapám hirtelen megállt. Ijedt félelem ült az arcára mert észrevette, véget ért egy idő, s ő ott állt a 21. század küszöbén, reszketve, mint a az alföldi rezgőnyár levele csak állt és remegett úgy, hogy az ágak is zörögtek. Előbb előrenézett, aztán visszafordult. Úgy láttam könnyes volt a szeme. Megtörölte egy papír zsebkendővel. Azt mondta halkan: „Nézzétek, keressétek meg a szülőházam, valahol itt volt a Huba utcán, nem látom! Rossz már a szemem, valami homály telepedett rá! Biztosan elhomályosította az atombomba fénye! És én akkor azt mondtam neki: Nincs ott a ház, csak a betonkockák. Ő hördült egy nagyot, mintha megsebesült volna egy rohamban aztán odament a konyhaszekrény melletti hűtőhöz, s kivett egy üveg pálinkát. Meghúzta. Legyintett, olyan beletörődően, s csak úgy maga elé szórta a keserűségét:
– Lebontották a házat! Lebontották a várost! Akkor búcsúzhatok én is! Mert semmi nem lett helyette, ami érték. Csak a csürhék vidulnak, tapsikolva, vijjogva, vinnyogva, mikor hazaszaladnak a legelőről, hogy végre otthon vakargassák a megszokott deszkakerítésnél a hátukat
Tudni kell Apámról, aki nemcsak mindent tudott a városról, az ősök nemzetségét meg különösen ismerte, meg azt is, hogy kik forgatták ki a városból az ősöket. Persze úgy ment vissza az időbe, hogy éppen Berzsenyi korához érjen, hiszen ő is dunántúli volt, mint az ősök, akik ott valahol összeverődtek a szétzilált ország különféle sarkaiból, s egy istenhitüktől vezérelve közösen indultak neki, gyerekeiknek végre otthont teremteni. Berzsenyinek még verseit is fejből ismerte, büszkén szavalta, hogy „...ó magyar!”.
Berzsenyi Dániel apámat naggyá tette mindig. Apám nagyapja még a honalapító ősökkel jött ide, s erre minden évben megemlékeztek, tavasszal mindig ittak egy kis pálinkát, s kimentek a hatalmas diófához, amelyről azt tartották, hogy a legöregebb fa a városban, majd’ háromszáz éves.
Apám sok szomorúságot megélt, de olyankor mindig verset mondott, leggyakrabban a Walesi bárdokat szavalgatta Aranytól magának és nekünk, aztán kiment a kertbe, amíg volt, és énekelt „Jaj Istenem mivé tettél, mikor minket elengedtél,/Nehéz terhet hagytál reánk/ egész világ legyen hazánk! Ezt az éneket, ma is szeretjük énekelni, mert ezzel édesapámra emlékezünk. Mi nagyon szeretjük édesapámat! Négy gyermeke van így ezzel a szerető érzéssel és persze édesanyám, aki majdnem belehalt a sok sírásba érette!
Édesapám sokféle alakban, bevándorolta már a világot és az irodalmakat is, mert időnként ott rejtezkedett. Legtöbbet katonának vitték el, háborúba vagy valamilyen brigádba mindig besorolták, soha nem kérdezték, hogy akarja-e! Ha nem ment, akkor megverték, megrugdosták! Akasztással is megfenyegették, Recsket is megjáratták vele! Legutóbb fél évszázaddal ezelőtt taposták meg a kezét a csizma sarkával, hogy aláírassák vele a „kolhozba” való belépési papírt. Aláírta!
Édesapám néha megszökött a katonaságtól, s akkor, ha sikerült, elbújt az irodalomban. Ott mindenki szerette őt, s ő is szerette az írókat, költőket, ő is az szeretett volna lenni, de csak lelkébe tudta őket elrejteni, hogy átmentse azoknak, akik hozzá hasonlóan szeretik az irodalmat. Egyszer éppen Radnótival menetelt egy széles országúton, hiába akarta volna, nem tudta Radnótit megmenteni… Azóta is betege ennek!
Volt amikor Csokonai Vitéz Mihály-os modorban beült az édesanyánk ruhásszekrényébe, és ott álmodozott, kalandozott az időben, s felolvasta ilyenkor Petőfi versét, ami Csokonairól szólt, meg a boroshordó csapjáról és a papjáról. Aztán Kuncz Aladár Fekete kolostorába is beköltözött egy kis időre, de elhívta Tamási Áron Doberdóba, ami még rosszabb volt. De nem lett belőle semmi, mert hirtelen feldarabolták otthonát, s ő nem tudta már hol is él. Egyszer szóltak neki, s ismét puskát nyomtak a kezébe. Hirtelen elvitték Oroszországba a Don vidékére. Igaz ez már húsz évvel később történt.
Édesapám azt is mesélte, hogy Belorussziában, a fogolytáborban is mindig álmodozott, s közben a nagy erdőségekben kényszerűségből kószált, mert gombát kellett gyűjteni, amit savanyítottak a kolhozban.
Rengeteg volt ott ezekből a kalaposokból, a keserű gombából, meg a pufajkás katonából. Gombából evett is sokat, úgy ni parázson megsütötték, pici sóval meghintették, s így jobb volt mint a híg káposztaleves a lágerben, a pufajkás katonáknak vitt egy kis krumplit a kolhozból, mert ők is éhesek voltak. Így aztán csak hazajött, a háború végét számító három év múlva. Közben verseket mondott, de nemsokára újból elvitték, átnevelték, s belépett téeszcsébe, mert kimondták, hogy milyen jó az. Pedig ő már Belorussziában a kolhozokban is dolgozott, mint segítő és mint hadifogoly, s látták, hogy milyen az a jó, biz éhezők és nagyon szegények voltak azok az emberek abban a közösben, de leginkább szomorúak voltak. Az asszonyok nagyon lesekedtek rájuk, hogy kit tudnának megfogni, mert a férjük már régóta oda volt a háborúban, s hiányzott. Az egyik falubelijét csak behálózta egy asszony, ki is mehetett gyakrabban a faluba is, s ott éjszakázott. Csinált is egy gyereket, de aztán a szabaduláskor csak otthagyta az egész új famíliát, itthon pedig beállt ide is kolhozt szervezni. Aztán mikor létrejött az itthoni kolhoz, ő lett a párttitkár. Még azu elnök is meghajolva köszönt neki, ha találkoztak. Olyan cárszerű lett, de aztán megkehesedett vagy mi a csuda, s elment hamar. Valamikor a 70-es években a fia onnan eljött ide, kereste az apját, de nem találta már csak a sírját. Visszament!
Édesapám gyermekei (fiúk és lányok) szerettek olvasni, de nem akartak hősök lenni, mint a regénybeliek, nem volt már erejük hozzá, mindig vártuk édesapánkat. Amiben elbújdokoltak, az maga a könyv volt, mert édesapám megszeretette velünk a könyvet. Mára már kiderült, hogy ez az ismeret fabatkát sem ér!
Édesapám édesapja, okos és nagyon gazdag ember volt, akár egy Jókai-hős (ennek megfelelően küzdött a Jó mellett), megtanította édesapámat, hogy könnyen elveszhet a korabeli háborús világban és jobban teszi ha az irodalomba vándorolva éli életét, éppen ezért mindenben az újat lássa meg. Az újban meg a régit. Ezért mindig vándorolt. Édesapám nem szerette, amit írt Darvas-Dumitrás Jóska, mert emlékezett őrá még az iskolából, csalfának tartotta, de szerette ellenben Sadoveanut és Móriczot, mert egy kicsit rokon lelkeknek hitte őket Nálunk a „Tragédia” és a „Ankuca fogadója” hősei mindig jót beszélgettek, bográcsban ételt főztek, és magyarázták azt a világot, amely forgott köröttük, mint a lassú körhinta, de még akkor nem volt annyira szétszakítva.
Édesapám családja baráti viszonyban volt még Babits családjával is . Gyakorta emlegették, hogy Jászay-Horváth Elemér apja és Babits apja is barátok voltak. Szerették a jó bort, pincehűvösen leginkább! Talán még borozgattak is egyszer-kétszer Orosházán. Kosztolányit is nagyon szerették, már csak azért is, hogy megírta az Édes Annát, no és ő örökölte az aranyláncot (ami a népbiztos repülőjéből pottyant le Budán a Vérmező kellős közepére). Freudot is megörökölte, s Hamvas Bélát is.
Édesapám megrettent, amikor először látott tévét, s benne a hirosimai atomrobbanást, akárcsak annak idején jó ötven évvel korábban az egyik párizsi kávéházban a vendégek, amikor levetítették Lumiere filmjét a „Vonat érkezését”, hanyat-homlok menekültek az utcára.
Édesapámnak a Nyugat volt az írott sajtó, a bulvár pedig Mikes levelezése, amit az Édes Nénémnek küldözgetett Rodostóból. A reklám pedig egy könnyed novella (mondjuk két Babits-vers között egy pajzán Boccaccio). Édesapám évszaktól függetlenül olvasott, a lágerben is olvasott, mondta volt egy szakácskönyvük, azt lapokra szedték, s minden este felolvastak egy-egy receptet, mellé desszertnek valaki elmondott egy Petőfi verset. Életben maradtak. A nacsalnyiknak néhány krumplit is adtak, amit a kolhozmezőről hoztak a zsebükben, ő meg azt hazaküldte velünk az asszonyának, mert nekik sem volt semmi.
Édesapám nem vetette meg a modern vívmányokat. Szerette Adyt, Kassákot és József Attilát is. Ragaszkodott azonban a hagyományokhoz, Janus Pannoniushoz, Kazinczyhoz, Vörösmartyhoz, ezért gyakran volt baja a hivatallal.
Édesapám a reneszánsz korában mitológiai elem volt, a rokokó idején maga a játékosság, a hedonizmus. Édesapám volt a klasszikus triász negyedik (a névből kifelejtett) tagja, későbbi nevén szentimentalista. Édesapám teljességvágyát és teremteni akarását a romantika elégítette ki, majd megtagadta mindezt, és átfordult a XIX. századon. Édesapám lényegre törő volt, megalkotta a szimbólumot, az érzékekre akart hatni, kitalálta a szinesztéziát¹. Édesapám stilizálta a halált és a dekadenciát, mert az egészet átélte a valóságban. Édesapám egyik háborúból átesett a másikba. Gyakran azzal élt, hogy bombáznak és már megint egy lágerben van, vagy éppen egy lövészárokban fekszenek. Édesapám ezért a könyvbe, a művészetbe menekült! Édesapám utálta a véres, gyilkos 20. századot!
Édesapám a művészetet rendelte mindenek fölé. Édesapám mégsem akart elmenni a XX. századból, de nem tehetett mást. Megpróbálta, de amikor édesapám visszafordult, vége lett a huszadik századnak. Már nem léphetett vissza. És rájött, hogy így vagy úgy, de már minden megtörtént, nélküle, s az ő szereplésével mindent megírtak. Hiszen ő volt a báb, akit rángattak. Aztán (furcsa módon) beleszeretett Esterházyba, a számítógépbe, Faludyba és Grecsó Krisztiánba.
Édesapámnak a linkgyűjtemény a könyvtár volt, a chatszoba pedig a Pilvax. Nem sms-t írt, hanem epigrammát, vagy még inkább rubáiját. Édesapámnak nem blogja volt, hanem ars poeticája és memoárja, no és tartása meg olvasottsága
Édesapám azután sem írt blogot. Sem sms-t. Antik metrumokban írt, tintába mártogatós tollal. Nem nézett tévét, irodalmakat idéz meg inkább. Könyvet ugyan még mindig az antikváriumban vett, de mi nem tekintettük csodabogárnak, ezt szerettük benne. Édesapám nekem az élet, az irodalom, az oltalom. Szerettem őt nagyon, bár keveset beszélt, csak olvasott, és olvasott, és olvasott! Átélte a 20. századot.
Édesapám i odament a hűtőszekrényhez, kivette a pálinkásüveget, meghúzta, s aztán szépen kisétált az ablakon az utcára, s takaróként magára húzta a csillagfényes eget, s többet már nem didergett, mint a nyárfalevél! Édesapám végleg itt marad a 21. században. Már nem megy tovább!”
Bódog Kázmér leült, kért egy pohár konyakot, felhajtotta, és aztán hallgatott.
Én is hallgattam! S megittam én is egy konyakot!
Mindenki kért egy-egy pohár konyakot!
(Megjegyzés a szinesztézia kifejezéshez:
1. Különböző érzékelési szférákhoz tartozó jelenségek szerves egységére épülő költői kép (pl. "lágy meleg", "fehér csönd", "lila dal", "bársony nesz"), melynek alapja az, hogy olykor az érzéki ingereket nemcsak a nekik megfelelő, hanem más érzékszervek is közvetítik. pl. auditív ingerek hatására vizuális, kinetikus, tapintási, hő- és egyéb képzeteink támadhatnak (és viszont). Különösen a szimbolizmus alkalmazta.
2.Az irodalomban a szinesztézia vagy érzetcsere olyan költői eszköz, amely fölcseréli a különböző érzeteket (látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés). A metafora altípusa. Példák magyar költőktől: „színek víg pacsirtái zengtek”, „Egy kirakatban lila dalra kelt / Egy nyakkendő” (Tóth Árpád: Körúti hajnal)., „Napsugarak zúgása, amit hallok” (Ady Endre) „Éreztem, bársony nesz inog” (József Attila) „tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke” (Kosztolányi Dezső) „Színek zengése! Fények zúgása!” (Dsida Jenő) „az illatok színe/ a színek íze/ az ízek hangja…”(Weöres Sándor)„A barna gondok, szélvész, háború,/ Villám, s hideg fény voltak táborom.” (Vörösmarty Mihály)A szimbolisták kedvelt költői eszköze. A leghíresebb mű Arthur Rimbaud Voyelles című szonettje. Költészetét a szinesztéziára alapozta, ahogy azt A látnok levelében megírta. De nem ő volt az első. Charles Baudelaire kezdeményezte a szimbolizmust, és a Kapcsolatokban ki is fejtette a szimbolizmus hitvallását. Sok költő vallotta magát szimbolistának, de Arthur Rimbaud, Paul Verlaine és Stéphane Mallarmé volt közülük a három legjelentősebb
.3. A szinesztézia mibenlétét nem mindenki tudja érzékelni, mutatták ki ilyen jellegű tudományos kutatások)