Amadeus kávéház

Bódog Kázmér újabb történetét mondja el.

Apám boldog ember már…
Bódog Kázmér ma reggel egy kicsit szomorú volt. Mondhatnám inkább lehangolt hegedűhöz hasonlított. Nem is nagyon akart beszélni. Csak köhécselt és bólogatott, mint egy imádkozó szerzetes.
Hirtelen megkérdezte:
- Te szoktál álmodni,?
- Szoktam, és egyre gyakrabban fordul elő.
- S miről: - folytatta a kérdést.
- Mikor miről…
- Főleg régi dolgokról?
- Arról is leginkább…
Itt aztán megálltunk a mélyenszántó gondolatváltásban, mert csinos pincérnő hozta a kávénkat, mellé egy-egy friss vanília illatba csomagolt, omlós hájas tésztát baracklekvárral töltve. Ez dukált itt minden vendégnek reggelente, mert ezzel a friss süteménnyel megtelt újra és újra illattal a kávéház, és az emberek lelke elkezdett zsongani, az emlékek árján úsztak. S ekkor már nem érdekelt senkit a politika, hogy az ellenzék megint milyen rafinériával állt elő, ekkor már az élet elkezdett gördülni a rendes napi kerékvágásban a csacsogó párbeszédekbe csomagolva az életet. Persze a hájastésztából mindjárt mindenki kért még 3-4 darabot, ez volt a jó üzleti érzék
Szórakozásunkba mélyedtünk, hogy vendégeket számláltunk, s próbáltuk kitalálni ki kicsoda lehet, s mi a foglalkozása.
Kortyoltunk a kávéból, egy-egy falatot haraptunk a hájastésztából, s miután lenyelte így szólt, méghozzá szokatlan módon jó hangosan, hogy mindenki figyelmét felkeltse: „Nagyapámmal álmodtam, s beszéltem édesapámmal!” Ennyi volt az egész bejelentése, s aztán leült, de persze megtapsolták Kázmér mai bejelentését, mert tudták, hogy megint valami komoly dolog következik. S úgy is volt. Elkezdte mondani Bódog Kázmér az álmot, amit nem is ő, hanem az apja álmodott, Kázmér mesélte. Furcsa volt ez a mese, mint maga az álom, mely csak úgy jött, s összekuszálódott minden, benne és bennünk is!
„Az én apám életében sokat gyalogolt, menetelt, fél Európát végigjárta. Hol a vállán hordta, hol csőre töltve előre döntve egy puskával a kezében ment a parancsra a kenyérzsákban egy Shakespeare, meg egy Hamvas Béla könyvvel, többet nem tudott észrevétlenül magával cipelni. Nagyon sokat ment az országutakon, meg a mezőkön, néha elbújt egy.egy fedezékben, s egy-egy tanyán kapott ennivalót is. Ha éppen a lövészárokban feküdt, akkor időnként hoztak ételt, nem tudni mit, nem tudom mivel, de ha szerencséje volt, akkor legalább meleg volt. Ez főleg télen bizonyult hasznos dolognak, mert a csajkán megmelegítette elgémberedett ujjait. Édesapám egyszer észrevette, hogy véget ért a háború, de még mindig sorban álltunk, meneteltünk, felvonultunk, s kiabáltuk „Harcolunk a békéért!” s énekeltek is „Egy a jelszónk a béke!”
Aztán édesapám hirtelen megállt. Ijedt félelem ült az arcára mert észrevette, véget ért egy idő, s ő ott állt a 21. század küszöbén, reszketve, mint a az alföldi rezgőnyár levele csak állt és remegett úgy, hogy az ágak is zörögtek. Előbb előrenézett, aztán visszafordult. Úgy láttam könnyes volt a szeme. Megtörölte egy papírzsebkendővel. Azt mondta halkan: „Nézzétek, keressétek meg a szülőházam, valahol itt volt a Huba utcán, nem látom! Rossz már a szemem, valami homály telepedett rá! Biztosan elhomályosította az atombomba fénye! És én akkor azt mondtam neki: Nincs ott a ház, csak a betonkockák. Ő hördült egy nagyot, mintha megsebesült volna egy rohamban aztán odament a konyhaszekrény melletti hűtőhöz, s kivett egy üveg pálinkát. Meghúzta.
– Lebontották a házat! Lebontották a várost! Akkor búcsúzhatok én is!
Tudni kell Apámról, aki nemcsak mindent tudott a városról, hanem még Berzsenyit is fejből ismerte, büszkén szavalta, hogy „...ó magyar!”. „Ó, magyar! Berzsenyi Dániel naggyá tette mindig apámat. Apám sok szomorúságot megélt, de olyankor mindig verset mondott, leggyakrabban a Walesi bárdokat szavalgatta Aranytól magának és nekünk, aztán kiment a kertbe, amíg volt, és énekelt „Jaj Istenem mivé tettél, mikor minket elengedtél,/Nehéz terhet hagytál reánk/ egész világ legyen hazánk! Ezt az éneket, ma is szeretjük énekelni, mert ezzel édesapámra emlékezünk. Mi nagyon szeretjük édesapámat! Négy gyermeke és persze édesanyám, aki majdnem belehalt a sok sírásba érette!
Édesapám sokféle alakban, bevándorolta már a világot és az irodalmakat. Legtöbbet katonának vitték el, háborúba vagy valamilyen brigádba mindig besorolták, soha nem kérdezték, hogy akarja-e! Ha nem ment, akkor megverték, megrugdosták!
Édesapám néha megszökött a katonaságból, s akkor elbújt az irodalomban. Ott mindenki szerette őt, s ő is szerette az írókat, költőket, ő is az szeretett volna lenni, de csak lelkébe tudta őket elrejteni, hogy átmentse azoknak, akik hozzá hasonlóan szeretik majd az irodalmat.
Volt amikor Csokonai Vitéz Mihály-os modorban beült az édesanyánk ruhásszekrényébe, és ott álmodozott, kalandozott az időben, s felolvasta ilyenkor Petőfi versét, ami Csokonairól szólt, meg a boroshordó csapjáról és a papjáról. Aztán Kuncz Aladár Fekete kolostorába is beköltözött egy kis időre, mert hívta Tamási Áron, de nem lett belőle semmi, mert hirtelen elvitték Oroszországba a Don vidékére. Édesapám azt is mesélte, hogy Belorussziában, a fogolytáborban is mindig álmodozott, s közben a nagy erdőségekben kényszerűségből kószált, mert gombát kellett gyűjteni, amit savanyítottak. Rengeteg volt ott ezekből a kalaposokból, a keserű gombából, meg a pufajkás katonából. Gombából evett is sokat, úgy ni parázson megsütötték, pici sóval meghintették, s így jobb volt mint a híg káposztaleves a lágerben, a pufajkás katonáknak vitt egy kis krumplit a kolhozból, mert ők is éhesek voltak. Így aztán csak hazajött, a háború végét számító három év múlva. Közben verseket mondott, de nemsokára újból elvitték, átnevelték, s belépett téeszcsébe, mert kimondták, hogy milyen jó az. Pedig ő már Belorussziában a kolhozokban is dolgozott, mint segítők, s látták, de nagyon szegények voltak azok az emberek abban a közösben, s leginkább szomorúak. .
Édesapám gyermekei (fiúk és lányok) szerettek olvasni. Nem akartak hősök lenni. Amiben elmerültek, az maga a könyv volt, mert édesapám megszeretette velünk a könyvet.
Édesapám édesapja, metszően okos és elképesztően gazdag ember volt, akár egy Jókai-hős (ennek megfelelően küzdött a Jó mellett), megtanította édesapámat, hogy könnyen elveszhet a korabeli háborús világban és jobban teszi ha az irodalomba vándorolva éli életét, éppen ezért mindenben az újat lássa meg. Az újban meg a régit. Édesapám nem szerette, amit írt Darvas-Dumitrás Jóska, mert emlékezett őrá még az iskolából, csalfának tartotta, de szerette Sadoveanut és Móriczot, mert egy kicsit rokon lelkeknek tartotta őket Nálunk a „Tragédia” és a „Ankuca fogadója” hősei mindig összeölelkeztek, és barátok voltak.
Édesapám családja baráti viszonyban volt még Babits családjával is . Gyakorta emlegették, hogy Jászay-Horváth Elemér apja és Babits apja is barátok voltak. Szerették a jó bort, pincehűvösen leginkább! Talán még borozgattak is egyszer-kétszer Orosházán. Kosztolányit is nagyon szerették, már csak azért is, hogy megírta az Édes Annát, no és ő örökölte az aranyláncot (ami a népbiztos repülőjéből pottyant le Budán a Vérmező kellős közepére). Freudot is megörökölte, s Hamvas Bélát is.
Édesapám megrettent, amikor először látott tévét, s benne a hirosimai atomrobbanást, akárcsak annak idején az egyik párizsi kávéházban a vendégek, amikor levetítették Lumiere filmjét a „Vonat érkezését”, hanyat-homlok menekültek az utcára.
Édesapámnak a Nyugat volt az írott sajtó, a bulvár pedig Mikes levelezése, amit az Édes Nénémnek írt Rodostóból. A reklám pedig egy könnyed novella (mondjuk Mikszáth úgy két Babits-vers között egy pajzán Boccaccio). Édesapám évszaktól függetlenül olvasott, a lágerben is olvasott, mondta volt egy szakácskönyvük, azt lapokra szedték, s minden este felolvastak egy-egy receptet, mellé desszertnek valaki elmondott egy Petőfi verset. Életben maradtak. A nacsalnyiknak néhány krumplit is adtak, amit a kolhozmezőről hoztak a zsebükben, ő meg azt hazaküldte velünk az asszonyának, mert nekik sem volt semmi.
Édesapám nem vetette meg a modern vívmányokat. Szerette Adyt, Kassákot és József Attilát is. Ragaszkodott azonban a hagyományokhoz, Janus Pannoniushoz, Kazinczyhoz, Vörösmartyhoz, ezért gyakran volt baja a hivatallal.
Édesapám a reneszánsz korában mitológiai utalás volt, a rokokó alatt maga a játékosság, a hedonizmus. Édesapám volt a klasszikus triász negyedik (a névből kifelejtett) tagja, későbbi nevén szentimentalista. Édesapám teljességvágyát és teremteni akarását a romantika elégítette ki, majd megtagadta mindezt, és átfordult a XIX. századon. Édesapám lényegre törő volt, megalkotta a szimbólumot, az érzékekre akart hatni, kitalálta a szinesztéziát. Édesapám stilizálta a halált és a dekadenciát, mert az egészet átélte a valóságban. Édesapám egyik háborúból átesett a másikba. Gyakran azzal élt, hogy bombáznak és már megint egy lágerben van vagy éppen egy lövészárokban fekszenek. Édesapám ezért a könyvbe, a művészetbe menekült! Édesapám utálta a véres, gyilkos 20. századot!
Édesapám a művészetet rendelte mindenek fölé. Édesapám mégsem akart elmenni a XX. századból, de nem tehetett mást. Megpróbálta, de amikor édesapám visszafordult, vége lett a huszadik századnak. Már nem léphetett vissza. És rájött, hogy így vagy úgy, de már minden megtörtént, nélküle, s az ő szereplésével mindent megírtak. Hiszen ő volt a báb, akit rángattak. Aztán (furcsa módon) beleszeretett Esterházyba, a számítógépbe, Faludyba és Grecsó Krisztiánba, .
Édesapámnak a linkgyűjtemény a könyvtár volt, a chatszoba pedig a Pilvax. Nem sms-t írt, hanem epigrammát, vagy még inkább rubáiját. Édesapámnak nem blogja volt, hanem ars poeticája és memoárja, no és tartása meg olvasottsága
Édesapám azután sem írt blogot. Sem sms-t. Antik metrumokban írt, tintába mártogatós tollal. Nem nézett tévét, irodalmakat idéz meg inkább. Könyvet ugyan még mindig az antikváriumban vett, de mi nem tekintettük csodabogárnak, ezt szerettük benne. Édesapám nekem az élet, az irodalom, az oltalom. Szerettem őt nagyon, bár keveset beszélt, csak olvasott, és olvasott, és olvasott! Átélte a 20. századot.
Édesapám ismét odament a hűtőszekrényhez, kivette a pálinkásüveget, meghúzta, s aztán szépen kisétált az ablakon az utcára, s takaróként magára húzta a csillagfényes eget, s többet már nem didergett, mint a nyárfalevél! Édesapám végleg itt marad a 21. században. Már nem megy tovább!”
Bódog Kázmér leült, kért egy pohár konyakot, és aztán hallgatott.
Én is hallgattam! S megittam én is egy konyakot!
Mindenki kért egy-egy pohár konyakot!