Versek a Bagolyvárból

Arany  János után szabadon

„A vén tanárnak van egy tamburája

s mikor a bánat nagyon megszállja

veszi a kopott, rozzant szerszámot

s múlatja magát a négy fal között.

Nem érdekli, hogy van- hallgatóság

hisz ma már ő sem divatos jószág

kapkodva, régi időket idéz meg csak.

Mulandó idő gyakran elszakad.

ujjai fáznak, összegémberednek

a húrokat pengetve iskoláról regélnek

ám hova lett, bohóság, szőkeség, illat

fáj már a volt, mert  eltűnt minden mi ringat

Tanárként, dalosként már nem sokra számol

Lassan felejt ő is, minden nap egy régit

de a fiatalság vágya néha felfűtik

ilyenkor szokta melengetni fázós ujját

Csak a kobza marad, gyakorolni kéne

lehet, hogy hasznát veszed végre

ha eténként kiülsz  az Árpád-kertbe

kalapodba kerülhet egy-két pityke.

Tavasz a gimnáziumok szívében

A templom tornyából lassan ereszkedve

a búgó orgonaszó mellett

a tavasz jött a végtelen Időben

s én megálltam a kövek közt a parkban

múlt időkért szívem kitakartam.

tudtam a titkot, de sohasem értem

hogy lett ez az alma mater hites menedékem.

Régi diákok, professzorok és sötét  árnyak kerengnek
idézve a műltat, melyek ezt is - azt is megőriztek
hamis eszmék között vergődve eszmét építettek .

Főként iskolát faragtak,a hazug dolgok ellenében,
titokban emberi tartásra, nemzethitre tanítottak.

Tették, mit tehettek, de az éhes betonváros
 panelfalai, körbevette lelküket.
Néztem az iskolát a tavaszi lágy zsongással,

fénnyel dalolt, és nagy-nagy tudással

rejtezkedő professzori akarással

hitték, hogy a fa metszett törzse újra kinő…

s néha – ha engedték - búgott a templom orgonája,

gyógyult a seb, az amputált test

a dal visszhangját énekelte

s lám két zsenge ág kezdett nőni

egymást segítve, miközben tavasz jött.,

keleti  fényben tovább dalolt az alma máter bennem

a dalban a napsugaras nyugat reménye
 s ölelkezik benne a kettő reménye.

Igy él bennem tavasszal a Székács és a Táncsics,

egy tavasz beteljesülése.