JÁSZAY HORVÁTH ELEMÉR (Orosháza,1888. december 24 - Budapest 1933. április 10.)
Emlékezzünk az idén is az Orosházán élt, és a Nyugat című folyóiratban rendszeresen publikáló költőnkre. Néhány versét itt adjuk közre, olvasásra:
Őszutó I.
Bús, őszi ködnek tépett fátyola
Lebeg a szunnyadó, tar fák között;
Dérgyöngygyel ékes agg törzsek moha
S a sziklás föld avarba öltözött.
Pajkos Szél-pajtás fütyörész vígan,
Meg-megcsipkedve pár vén nyír-anyót;
A hószakállú Tél nyomán suhan,
Zúzos iszákja rejt kemény fagyot.
S a csöndes erdő álmai felett
Szorongva szállnak lomha fellegek,
Mint óriás hajó sötét vízen.
Harcos hajó, mely ácsolt, barna hátán,
Barbár szíveknek kedvelt, szűzi zsákmányt:
Egy hófehér tündérleányt viszen.
(Nyugat-1910. 6. szám)
Őszutó II
Rideg az ég, fagyos a föld színe,
Sápadva veszti a nap bíborát,
Bújjunk melegre, törpe-cimborák,
Föld keblibe, mély barlang mélyibe.
Gonosz öreg a Tél, mellen ragad
S megdermeszti az apró szíveket.
Föld-anya melle kedves és meleg,
Ölelve rejti a kicsiny hadat.
A barlang ékes drágaságtól csillog,
Tüzes gyémántok, nagy, véres rubinok,
Bágyadt opálok égnek vetekedve.
S hol a barlang sötétlő szája tátong,
Kincstartó őrként jó, öreg barátunk:
Téli álmot alszik a barna medve.
Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 6. szám · / ·
Első, egyetlen szerelem
1.
Hát szerettem én is egyszer,
- Halljátok, ti jó barátok! -
Szőke asszonyt, büszkét, szépet,
Kárhozatos angyalképet.
- Most is éget, mint az átok.
Hogy szerettem, hogy öleltem!
Mért is kellett tőle válnom?
Én fenyőfa, ő a pálma,
Lelkem első, legszebb álma,
Ki megölte minden álmom.
2.
Markom érdes, szívem kérges,
Mint a posztó, nyers, goromba,
Furcsa vágyak szállnak rajta.
Ilyen édes asszony-fajta
Nem való az én karomba.
Utca rongya kell énnékem,
Azt csókoljam, azt becézzem;
Boros flaskó, durva nóta ...
Hogy van az hát, hogy azóta
Mégse lehet másra néznem?
3.
Szeretett-é? - Nézzetek rám:
Nem szerethet senki éngem.
Vágyam szívét meg se szállta,
Csak épen hogy megsajnálta
Asszony-éhes szegénységem.
Olyan áldott volt a szíve
S oly szánandó ám az ínség,
A nyomor, mely némán vádol.
- És a csókok koldusától
Elrabolta végső kincsét.
4.
Hej, mikor még hinni tudtam
Asszony-szemnek, asszony-szónak,
Kétkedéstől, bűntől szűzen.
Most már halott, poshadt vízen
Ring velem az ócska csónak.
Két szemem már nem könnyezhet:
Mocsaraknak látta mélyét;
Karom lankadt, hitem csorba
És a szívem rossz mámorba
Fojtja olcsó szenvedélyét.
5.
Nem juthatok én a mennybe,
Pokolba mék Asztaróthoz.
Ott fog égni olthatatlan
Szívem, ez a véres katlan.
- Itt se szokott külömb módhoz.
Kínok kínját bátran állom,
Annyi baj közt, annyi jajban
Meg se moccan a szemöldök.
És a sok kis nőstény-ördög
Hogy kacag majd ott lent rajtam!
6.
Most is lángol, ég a szívem,
Mint egy óriási máglya;
Ami benne felgyülemlék,
Tüzes üszök minden emlék
És itt benn a húsom rágja.
Életemnek minden lángja
Ez utolsó áldozásé;
Örök láng, mert sírva érzem:
Nem olthatja ezt a vér sem,
Sem az enyém - sem a másé.
(Nyugat-1912. 21. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése