( ajánlom az OROS-HAZA Baráti Körnek ádvent negyedik hetében)
Szemem falán mindenütt
ez a látvány. a koszorú fénye,
az Árpád-kert, a város reménye.
Köröttem emberek, hangosan beszélnek,
tülekednek, néznek, eltünnek,
valaki mellém ül egy padra,
sír, zokog, feje félrebillen,
aztán imára kulcsolt kézzel
a szökőkúti ádventi gyertyákhoz
szalad!
A fák lombjai már régen leszállingóztak
még a jövőéviek is lehullottak,
sejtik talán, fakadásuk hiábavaló lenne!
S én itt ülök a tömegben magányosan,
sokáig, még hosszú évekig ülök itt, és
nézem a fénykoszorút, a gyertyákat,
s megsímogatom a lelkemből
útjukra induló dalokkal.
Vajúdva, fájdalommal születik itt a vers,
de aztán örömmel bámulják az időt
az apró angyalok, a csillagszemű gyerekek!
Gyűl a tömeg, áhítják a fényt, a megváltást,
a reményt idehoztátok, miközben a város rájön
eddigi hitetlen életének értelmetlenségére.
A kert olyan lett mint egy hatalmas ádventi koszorú,
s a szívtüzek égnek, hatalmas fénnyel ölelik át a várost.
A bokrok:
nagy töviskoszorúk, fejrevaló fájdalmas díszek,
a megtépázottság stigmái
A fák:
árbócrúdként merednek az égre, hajóinknak
ők vitorlaremények: csak legyen vászon és szél!
A kert:
a jövő látomása, fényes éjszakák és boldogság-
látomás a szívem fenekén!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése