A költők Templomot építettek

A költészet az emberiség temploma, a magyar költészet, a magyar nép temploma is. Ezt a templomot minden költő építette, mert ők elmondtak minden olyan felismerést, ami népünket jellemzi. Mindenki, politikusok, szónokok, ügyvédek, művészek, s hétköznapi emberek a költőket idézik mindig, hogy kimondják az általuk vélt igazat, vagy az általuk megfogalmazhatatlannak tűnő valóságot mgfoghatóvá tegyék. Ezért a költők a nép, a város, a falu, s a világban élő emberek lelkiismeretei, szószólói. Ők a legnagyobbak, ők a legtöbbet tudók és értők, ők a jelen és a múlt, s ők jósolnak jövőt is.

Tiszteljétek a költőket!

S most válogatok a templomépítők verseiből!
Ady Endre: A hőkölés népe

Bíró Lajosnak, akivel szerencsés volt régi találkozásom s örök a barátságom


Ez a hőkölő harcok népe
S mosti lapulása is rávall,
Hogy az úri kíméletlenség
Rásuhintott szíjostorával.
Mindig ilyen volt: apró khánok
Révén minden igának barma.
Sohse harcolt még harcot végig.
Csak léhán és gyáván kavarta.
Erőt mutattak, erőt látott,
Vertnek született, nem verőnek.
Önerejét feledte mindig.
Sohse szegzett erőt erőnek.
Betyár urai így nevelték
Nem rúg vissza, csak búsan átkoz
S ki egyszer rúgott a magyarba,
Szinte kedvet kap rúgáshoz.
Ma is itt ül, lomhán, petyhüdten,
Fejét, jussát, szívét kobozzák
S ha nehányan nem kiáltoznánk,
Azt se tudná, hogy őt pofozzák.
Csak a Csodák-Ura meglátná
Végre ezt a szánalmas népet.
Adna neki csak egy dárdányi,
Úri kis kíméletlenséget.

Hogy néhány maradt sereghajtó
Törötten, fogyva azt ne vallja:
Ezért a népért úgyis mindegy,
Ebsorsot akar, hát - akarja.