Versek a Bagolyvárból

Levélféle Verasztó Antal úrhoz
Mint egy gordonkafutam repül az írás
Messze földet bejár mire reádtalált,
Itt ülünk az ég és föld között egy vonaton
Zakatol a szívünk, emlékek titkával utazom.

Kinézek a kórház ablakán, s látom a nyírfa
Levelei éppen menüettet járnak, rokokó zenére
Csak azért van - üzenik – hogy teljék a vágy
Jó Antal úr alkotó, teremtő kedvére.

Vergődöm a Lét és az Élet értelmét keresve
Érzem talán csak az Úr teremtette világnak van értelme.
Az ember gyarló, túl sok neki egy világ terhe,
S mohó vágya a mindenségért, inkább tiporni szeretne
.
Vergődöm a Léttel, akárcsak Te is barátom,
S hiába nyitjuk tágra az ablakot,a fény is csak álom,
eltünt üzenetek verébként röpködnek – üzeni Ervin
„Nincs, ami a kincs” csak könnycsepp sóhajok.

Ahogy kinézek a kórház ablakán
Eszembe jut egy emlék, régi dolog azám.
Szeghalmon vagy Komlóson volt talán
Köröstáj napot ültünk, barátok
Egy presszó teraszán, kávét illogatva
A szabadság és gondolat ízét kóstolgatva,
S élveztük a táj varázsát,
Aztán Orosházán minden eltörött,
mint a vékony üvegpohár,
az olvadt üveg reáborult a búzaföldre,
s örökre eltűnt az orosházi kenyér.
- Szomorú ez nekem, lehet,hogy másnak öröm!.-
Aztán – talán Isten oltalmas karja alatt –
Magyaráztuk sorsunk, s könyveket írtunk.
Egymásnak, másnak, a kornak
Vagy inkább a talányos jövőnek!
A könyv lett a kötelék, barátság és erős menedék,
Mert csak a könyvekben bíztunk eleitől fogva,
S ha összejöttünk a Kossuth utcai Könyvesboltban
Oszkár. Ervin, Te meg én, s ki tudja hányan
Könyvek sora születtett meg abban a KÁVÉHÁZBAN

Kövér esőcseppek hullnak, s ahogy nézem
Emlékőrző ezüstgyöngyökké sűrűsödnek
Ez a gondolat, ami a Lét és az ÉLET.
Kerested a titkot a város lelkét,
Hisz a lelkünk vették gyakorta el.
mégis minket ölelnek az orosházi utcák,
S dédelgetnek a szent asszonyok,
A fák, virágok, s előb utóbb az
Árpád-kertben megsüvegelnek
A gyermekek, baktatunk mi vén bolondok, öregek.