Talán…

Talán én is eltűnök hirtelen,
mint a gomolyfelhő feloldódom
a végtelen ég kék tengerében,
boldog révületben nézem
a fényeket, a templomot, az
Árpád-kertet, a sok ifjú andalgót,
mintha ünnep volna
érzem az illatot, a szőlő édes
savanykás illatzamatát,
ahogy borrá érik a must.
Ez a föld vágya:
borát kínálja , koccintsanak
az emlékezők, hogy kóstolgassuk
felejtsük a világ zaját...

Utas voltam itt,
vándor, kisvárosi tülekedés
néha trágár zajában fulladoztam...
Időnként pedig szavak,
mint apró lámpások,
reménygyertyák felvillantak,
de keveseknek bizonyultak a vörösen
sistergő villámlásban,
a csontlerágó tudatformálás
vágya folyton nőtt, elborított mindent!
mert jöttek az éjszakában
vöröslő lázban, s öltöztünk gyászba…
a fájó ősök sóhaja világít nekem és másnak
az égő remények: mint szentjánosbogarak.
Talán nem volt minden hiába !