(KÁROLYI) FÜLÖP BÉLA oldala

Versek a Bagolyvárból

2012-02-11T14:51:00.003+01:00

Februári hóhullásban

Hóhullásban
élek,
lassan betakarnak
a fehér rögök:
az emlékek.
Fehér az utca,
fehér a város és a ház.
Mi volt itt egykoron?-
kérded?
Jó és rossz
elnyugosznak egyszer talán!
Zakatol a szívem
vihar jő már megint,
lassan elborít
mindent
a hófúvás!

1%

2012-02-02T11:50:00.003+01:00

Támogatását köszönjük! Gondoljon most is ránk amikor kitölti asz adóbevallását!

Amadeus kávéház

2012-01-25T15:23:00.004+01:00

KÁVÉHÁZI TÁRSALGÓ MA 18 órakor.
Felolvasó-est. Felolvasnak: Jártó Róza, Tóth Tamás, Witt Márta, Tobaj Róza, Dávid László. K Fülöp Béla
Fellép és bemutatkozik a SZÓ-KÖZ együttes.

Pályázat

2012-01-24T20:59:00.000+01:00

Egyfelvonásos dráma

pályázati felhívás

A Békéscsabai Jókai Színház, a Magyar Írószövetség és a Bárka Szerkesztősége pályázatot hirdet kortárs magyar írók számára már bemutatott, fiókban maradt és új egyfelvonásos darabjaik felolvasó-színházi előadása, illetve megjelentetése céljából.

A beérkezett pályaművekből szakmai zsűri által kiválasztott 12 legjobb darabot 2012 tavaszán Békéscsabán az Ibsen Ház udvarán, 2012 nyarán a Szarvasi Vízi Színházban mutatják be a Békéscsabai Jókai Színház színművészei. A felolvasó-színházi előadások után mindkét helyszínen a szerző és közönsége találkozójára is sor kerül.

A szakmai zsűri által legjobbnak ítélt darabot és a legtöbb közönségszavazatot kapott darabot 2012 őszén a Békéscsabai Jókai Színház színpadán ünnepélyes előadás keretei között (immár nem felolvasó-színházi formában) is bemutatják.

Ugyanezt a két darabot a Bárka című folyóirat is közzéteszi (az éppen aktuális számában), amennyiben azok nyomtatásban még nem jelentek meg.

Pályázati feltételek:

1. A kevés (max. 6 szereplős) egyfelvonásos mű elküldése 3 nyomtatott példányban február 24-ig a színház címére (5600 Békéscsaba, Andrássy út 1-3). A pályázat nem jeligés, tartalmaznia kell a szerző nevét, címét és gyors elérhetőségét (telefon, e-mail).

2. Minden szerző csak egyetlen alkotással pályázhat.

Ne búsulj!

2012-01-02T21:45:00.004+01:00

2012. január 2. napsütésben

Nézem az eget,
szép napsütéses
az idő...
autóztam szemben a nappal
örvendtem a fénynek,
kesztyű volt rajtam
s emeltem kezem
napellenzőnek.
Úgy tűnt, mintha
tisztelegnék...
S mások is integettek,
tisztelegtek...
S mentem a nap felé,
szárnyaltam,
s oly szépen
duruzsolt a motor...
Ez volt az új év
első munkanapja!
Hallgattuk a zenét,
s pompás volt, ahogy
sorban mindenki tisztelget
s én is integettem
tisztelegtem!
(Click)

Karácsonyi verselő

2011-12-24T17:23:00.012+01:00

Kávéházi Társalgó ma a helyi tévé (OVTV) Paletta műsorában bemutatkozott. Karácsonyi versek sora hangzott el. Ízelítőnek még néhány kép a szerdai sikeres rendezvényünkről.

Felolvastak :Károlyi Fülöp Béla és Dávid lászló

A Társalgó....
Énekelte verseit Körmöczi Zoltán
Akik a verseket hallgatták...
Körmöczi Zoltán
Kovács Tímea
Verseit elmondta:Tóth Tamás

Az est zárása versolvasással...
Kávéházi Társalgó ma a helyi tévé Paletta műsorában bemutatkozott. Karácsonyi versek sora hangzott el. Ízelítőnek még néhány kép a szerdai sikeres rendezvényünkről.
Legözelebb egy hónap múlva 2012.januárban.

Boldog karácsonyt

2011-12-24T17:19:00.002+01:00

Versek a Bagolyvárból

2011-12-22T16:13:00.009+01:00

Karácsony
Eljött a karácsony
csendesen
csillog az ég,
Keleten feljött
egy fényes csillag,
túl a messzi hegyeken,
most rád gondolnak
sóhajtanak
sokan ölelésre
tárják karjuk.
Idehaza sokan vagyunk!
A Szeretet talán eljő...
Kopogtatnak
- Ki az?
- Beengedsz?
- Persze
Bólintok, bólintunk.
Bejön.
Hozott egy üzenetet:
... azt akarom mondani!
Szeretlek!
A fényes csillag
ezt üzente
Nektek!

Amadeus kávéház

2011-12-15T21:13:00.004+01:00

Karácsonyi verselőre várunk minden érdeklődőt.
KÁVÉHÁZI TÁRSALGÓ 2011. december 21. 18 óra

Kávéházi Társalgó Karácsonyi verselő az Amadeusban

December 21.
18:00 óra

Amadeus kávéház – Orosháza, Győry Vilmos tér

Ismét várunk mindenkit a kávéházba, hogy karácsony előtt versekkel, kisprózával köszöntsük az ünnepet.

Felolvassa verseit, írásait, illetve elküldték elhangzásra: Sass Ervin, Balogh Örse, Tóth Tamás, Dávid László, Szokolai Zoltán, Witt Márta, Verasztó Antal, Károlyi Fülöp Béla, Körmöczi Zoltán

A karácsonyi dalok mellett Ady, Babits, Juhász Gyula, József Attila verseit is meghallgatjuk,

2011-12-15T20:22:00.010+01:00

Föld és a Hold éjszakai műholdfelvétel

Fekete lyuk

Tejút az Alpok felől Svájcból nézve

Hubble űrtávcső - Szemünk a végtelenre!

Nézz az égre! Ez a Rosetta-köd

Iker-ködök

Versek a Bagolyvárból

2011-12-02T18:40:00.005+01:00

Fura érzés...

Fura érzés jár át,
lám az évnek vége.
Utat kell taposni megint,
másik göröngyös térben.

Lépegetek tovább az időben
a cipőm mit sem változott
lelkem és a cipőm összesímulnak
maradnak, újat nem kapok,

Egy fura érzés fogott el:
ez biz'a honvágy
Hazamenni kellene!
Hová? - kérdem.
Hol lelem Kolozsvárt!

Karácsonyi könyvajánlóm

2011-11-29T21:04:00.012+01:00

Karácsonyi ajándékra ajánlom kedvezeményes áron könyveimet:
Megrendelés: flp.belafulop,bla@gmail.com
Kedvezményes ajánlatunk 2011. december 31-ig történő rendelésre érvényes.
Szállítás postán utánvéttel.

GYOPÁRKA TÜNDÉR MESÉI
Ára: 600 Ft postaköltséggel

IZES OROSHÁZA.

Ára: 3.200 Ft postaköltséggel

OROSHÁZI DISZNÓTOROK HAJDANÁBAN ÉS NAPJAINKBAN.

Ára: 3.200 Ft postaköltséggel

OROSHÁZI LIBALAKAKOMA

Ára: 3.200 Ft. postaköltséggel

AMADEUS KÁVÉHÁZ
Kisvárosi történetek

Ára: 3,200 postaköltséggel

A csodálatos körtefa mesefüzet Ára: 400 Ft postaköltséggel

Négy könyv együttes rendelése esetén a teljes összeg 10% kevesebb.

KÁVÉHÁZI TÁRSALGÓ

2011-11-25T18:12:00.006+01:00

NOVEMBERBEN Dávid Lászlóval találkoztunk az Amadeusban
Második alkalommal gyűltünk össze a kávéházban, hogy társalogjunk. Valójában ez még mindig olyan előadásos találkozó volt, bár a közönség élvezte az egészet. Laci nem érezte igazán jól magát - mondván, hogy nem figyelnek, nem ülnek csendben. Persze, ez más mint a könyvtárban vagy egy előadóban tartott rendezvény, hiszen itt beszélgetnek közben, jönnek-mennek, fizetnek, kávét isznak, s a kávéház éli a maga kis életét. Időnként leengedik a gőzt a presszógépből. Nagy a sistergés- suhogás. S aláfestésként a jazz-band szól, igazi jó, ragtime-zene a 20. századból, jönnek ezek az üzenetek.

Dávid László verseinek kedvelői gyűltek össze leginkább. Úgy gondolom, hogy ez az est is kellemes volt, hiszen mintha többen is lettek volna.

Újszerűnek tűnhetett talán, hogy résztvevők között kisorsoltunk a szerzők ajándékaként 4 könyvet.Dávid László: Utolsó szó jogán (versek), Fülöp Béla könyveiből az Amadeus kávéház, A csodálatos körtefa és a Gyopárka tündér meséi talált új gazdára ezen az estén. Reméljük örömüket lelik majd ezekben a könyvekben.

Az utolsó képünk a sorsolás eseménye, Eszterke és Dorcsi közreműködik a nevek kihúzásában.

Legközelebb december 21-én tartunk ismét összejövetelt ugyancsak 18 órai kezdettel, amikor a Jászay-Horváth Elemér versíró vcrseny résztvevőit hívtam meg, hogy olvassanak fel 1-1 karácsonyi költeményt alkotásaikból.

KÁVÉHÁZI TÁRSALGÓ

2011-10-29T17:42:00.005+02:00

Íme itt a Kávéházi Társalgó indulása. Jut eszembe, hogy valójában ismét a Főtéren vagyok az emlékekkel, az irodalommal, s néhány kiváncsi baráttal, ismerőssel, hogy ne feledjük, azért "az Idő az úr!".

Valamikor a 80-as évek dereka körül a hajdani Alföld bárjában volt egy rendezvénysorozatom "Irodalmi kávéház" címmel. Ha jól emlékszem mintegy 10 alkalommal jöttünk össze, igen szép számú volt a közönség, még Békéscsabáról és Hódmezővásárhelyről is eljött néhány ismerős, de aztán hirtelen vége szakadt. Telefonáltak a "Fehér Házból" (értsd városi Pártbizottság), s mondották, hogy érkezett egy feljelentés ellened az egyik cég párttitkárától, hogy ellenforradalmi tevékenységet folytatsz az Alföldben.... Aztán nem történt semmi persze!, de az Alföld is elállt a dologtól, s mondották, ritkítsuk a rendezvényeket (kéthetente volt előadás). S végül jól megritkítottuk. Megszünt! De most valami más hozzáállással folytatjuk a KÁVÉHÁZI TÁRSALGÓ-val.
Így éreztük magunkat az Amadeus kávéházban, ahol könyvbemutatót tartottunk a minap.

Valamin nagyon mulattunk, talán azon, hogy nem sokan voltak, talán azon, hogy a lényeg az, hogy mi jól vagyunk.

Nem tudom, de jó volt a közel 2 órás szép beszélgetés. Igazi kávéházi asztaltársaság jött itt össze.

Eldöntöttük. Folytatjuk.

Rövidesen újból Kávéházi Társalgó az Amadeusban.

Nem csak könyvbemutató, hanem Arcok az Időben címmel 15 fotográfiát is kiállítottam.

Három kép mögöttem látható. Ajánlom őket megtekintésre.

Következő Kávéházi Társalgó november 23. 18 óra.

KÁVÉHÁZI TÁRSALGÓ

2011-10-04T21:26:00.002+02:00

Ezúton is hívok és várok minden ismerőst, barátot, érdeklődőt az AMADEUS KÁVÉHÁZBA Orosházán a Győry Vilmos tér 2-be 2011. október 26-án 18 órakor.

Ez alkalommal bemutatom új könyvem amely címe AMADEUS KÁVÉHÁZ kisvárosi történetek, s közben elmélkedünk Pribék Endre festő-tanár barátommal a könyvről, a múltról, a hajdani Orosházáról, miközben szép zenei betétek hangzanak el pánsípra hangolva. Az alkalom része 15 db fotó bemutatása is, ARCOK című képsorozatom, amikor orosházi és nem orosházi ismerős és ismeretlen arcokkal, jelenetekkel találkozhatsz, ha eljössz erre az estére.

Új könyveim

2011-09-06T15:59:00.004+02:00

Gyarapodnak könyveim, mint ősz hajszálaim. Két könyvem jelent meg a közelmúltban a Magyar Téka Erkel Sándor Könyvesház békéscsabai kiadó gondozásában.

Most újabb két könyvön dolgozom. Az egyik egy kardoskúti dalköltőről szól, ő Rózsa Imre. A család kérésére adjuk ki, hogy verseit és magyarnótáit egybegyűjtve megőrizzük az érdeklődőknek, de leginkább a családnak.

A másik egy gyűjteményes meséskönyv.

Októberben az Amadeus kávéházban lesz egy bemutatkozás és egy rendezvénysorozat nyitánya: Kávéházi társalgó címmel.

Versek a Bagolyvárból

2011-08-09T17:42:00.002+02:00

A tél előérzete

Csitt! Pereg az eső,
már a lelkem fázik
gyapjútakaróm felveszem,
s nézem, hogy hull
csak hull, a sok levél….

Levelek, füzetek, dolgozatok szállnak
lelkem füzetlapjai
benne írások apróságok
most már sárga,
aztán barna
szürke-fekete
s beleolvad (beleázik)
az életem a földbe.

2011. aug. hava

Elindultam! 1939. július 23. Kolozsvár

2011-07-24T09:55:00.007+02:00

Gyöngyöm drága,

jöjj egy táncra,

hosszú útra,

ifjúságra!

ELINDULTAM A FIATALODÁS ÚTJÁN!

GYERE MELLÉM ÉS MESÉLJ,

MELEGÍTS, MERT JÖN A TÉL!

SZÉP UTAT ÍGÉRTEK, HA IGAZ, AMIT ÜZENTEK AZ ISTENEK!

...ÉS AZÓTA CSAK MEGYEK, DE HOL VAN MÉG AZ ÓCEÁN!

Versek a Bagolyvárból

2011-07-10T18:45:00.003+02:00

Levélféle Verasztó Antal úrhoz
Mint egy gordonkafutam repül az írás
Messze földet bejár mire reádtalált,
Itt ülünk az ég és föld között egy vonaton
Zakatol a szívünk, emlékek titkával utazom.

Kinézek a kórház ablakán, s látom a nyírfa
Levelei éppen menüettet járnak, rokokó zenére
Csak azért van - üzenik – hogy teljék a vágy
Jó Antal úr alkotó, teremtő kedvére.

Vergődöm a Lét és az Élet értelmét keresve
Érzem talán csak az Úr teremtette világnak van értelme.
Az ember gyarló, túl sok neki egy világ terhe,
S mohó vágya a mindenségért, inkább tiporni szeretne
.
Vergődöm a Léttel, akárcsak Te is barátom,
S hiába nyitjuk tágra az ablakot,a fény is csak álom,
eltünt üzenetek verébként röpködnek – üzeni Ervin
„Nincs, ami a kincs” csak könnycsepp sóhajok.

Ahogy kinézek a kórház ablakán
Eszembe jut egy emlék, régi dolog azám.
Szeghalmon vagy Komlóson volt talán
Köröstáj napot ültünk, barátok
Egy presszó teraszán, kávét illogatva
A szabadság és gondolat ízét kóstolgatva,
S élveztük a táj varázsát,
Aztán Orosházán minden eltörött,
mint a vékony üvegpohár,
az olvadt üveg reáborult a búzaföldre,
s örökre eltűnt az orosházi kenyér.
- Szomorú ez nekem, lehet,hogy másnak öröm!.-
Aztán – talán Isten oltalmas karja alatt –
Magyaráztuk sorsunk, s könyveket írtunk.
Egymásnak, másnak, a kornak
Vagy inkább a talányos jövőnek!
A könyv lett a kötelék, barátság és erős menedék,
Mert csak a könyvekben bíztunk eleitől fogva,
S ha összejöttünk a Kossuth utcai Könyvesboltban
Oszkár. Ervin, Te meg én, s ki tudja hányan
Könyvek sora születtett meg abban a KÁVÉHÁZBAN

Kövér esőcseppek hullnak, s ahogy nézem
Emlékőrző ezüstgyöngyökké sűrűsödnek
Ez a gondolat, ami a Lét és az ÉLET.
Kerested a titkot a város lelkét,
Hisz a lelkünk vették gyakorta el.
mégis minket ölelnek az orosházi utcák,
S dédelgetnek a szent asszonyok,
A fák, virágok, s előb utóbb az
Árpád-kertben megsüvegelnek
A gyermekek, baktatunk mi vén bolondok, öregek.

Versek a Bagolyvárból

2011-06-11T22:38:00.005+02:00

Fagyöngy az ágon...
Gyöngyöm drága
pattanj fel az ágra
dalolj az égre
vigyél a fényre --
Gyöngyöt fűztem hosszú sorban
a napokat nem számoltam
fagyöngy-bogyót szívemre raktam
ereimet hadd tágítsam
mert már méreg
csorog

a

véremben.

Fagyöngyöm a fára mászott
"Gyimbor, gyombor
jegenye gyöngye,
fenyő, bükk, szíl
divatos kétlaki örökzöld cserje
élősködők sorának éke
az együtt-tenyésztés ürügye
a szipolyozás méregrügye
kínja a fának (embernek) - rokona a halálnak
embernek szívét tágítja szükségben
hiába orvosság, kell az óvatosság
ágaidra rátelepszik,
egymás ágán gyönggyé válik.

Mozi

2011-06-03T11:38:00.004+02:00

Magyar történelemhez egy kis adalékcsokor itt!

Házsongárd - Kolozsvár

2011-06-02T10:26:00.003+02:00

Tavasz a házsongárdi temetőben
Most, hogy oly gyakran kell figyelnem a Házsongárdra, egy vers került kezembe, talán éppen napi versként olvasni.
Nem fűzök semmi megjegyzést hozzá, aki érti, az tudja miről van szó, aki nem érti, akkor minek magyarázni, úgy sem fogja!
Áprily Lajos :Tavasz a házsongárdi temetõben

`Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének`

A tavasz jött a parttalan idõben
s megállt a házsongárdi temetõben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

kinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgõ fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nõ - szól a régi fáma -
urát keresve, sírba ment utána...

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

Cs. Gyímesi Éva

2011-05-31T19:11:00.006+02:00

In memoriam

Nehéz szívvel szólal meg az ember. 66 éves volt, együtt jártunk egyetemre Kolozsváron, aztán útjaink messze szétváltak. Ő nem tudott rólam ( de minek is kellett volna tudnia!), de én mindig tudtam róla, olvastam, szerettem, élveztem a könyveket az okos gondolatokat, s hányszor éppen ezek vittek át a másik partra, mikor már-már éppen fuldokoltam volna. Egyszer az egyetem után találkoztunk, talán éppen Kolozsváron!

Szent folyónk a Szamos, őt választotta arra, hogy a Hidegszamos ölelő karjaiba vesse magát, úgy mondják, egy hátizsák volt rajta, megrakva kövekkel. A döntését így visszafordíthatalanná tette önmaga.

Kolozsvár! Kolozsvár merre vagy már!

Most annyi mindent hall és olvas az ember, egész összeesküvés elméleteket vetnek papírra.

Nekem most az jut eszembe, hogy Éva egy nemzedék sorstragédiájának áldozata. Mert vergődve élünk, nem mintha mindenbenm egyetértettem volna Cs. Gyímesi Évával az utóbbi időben! De ez az én bajom! Nem biztos, hogy minden ítéletet, véleményt, amit róla alkottak, olyannak kell elfogadni, amilyenné egyesek kommentálják. Sőt biztosan nem.

Eszembe jutnak a kolozsvári egyetemi évek, a Gáll Gábor Irodalmi Kör estjei péntekenként az Írószövetségben, az álmodozások, a nagy tervek, remények, az elvitelek, aztán az éjszakai kutatások a lakáson, ki, mit írt? Aztán egy hosszú és kemény diktatúra, Éva ellenzékisége, az állandó megfigyelése, segész életpályája ott Kolozsváron, Erdélyben, Romániában. Én (lényegtelen a személyem ez esetben) a kádári világba estem bele, igen hamar, s ez más volt, mint ott.

Éva járta a maga útját, nem tehettem meg, hogy nem figyeltem rá. Irigyeltem a bátorságát. Aztán a rendszerváltással fontos lett, karakteres véleménye volt. De lám a torzsalkodás őt is morzsolta.

S most vége.

Nincs kellő rálátásom, hogy én értékeljek, más azt megteszi, így vagy úgy. Egy bizonyxos felismerést azonban megerősít bennem, hogy nemzedékünk igen tragikus nemzedék. Téptek a diktatúrában, s jött a rendszerváltás, s kiderült, hogy fenét fontos a nemzeti egység, az eszme, ha volt/van egyáltalán valamilyen eszme. Kapard ki a gesztenyét, szerezd meg, amit csak tudsz, taposs szét mindent, mert különben téged is széttaposnak - ezek a vezérlő elvek.

Egy nemzedék elmegy, szomorú, hogy így. Szomorú vagyok és csalódott, mert látom a 30-asokat most, micsoda más világot rittyentenek maguknak. Semmi nem kell abból, amit a mi nemzedékünk teremtett (ha teremtett!), megőrzött, átmentett. Semmi nem kell!

Nem lájkolják az ilyes dolgokat.

Éva azért vett magára még egy hátizsákot, benne kövekkel, hogy biztosan kiléphessen ebből a rúttá, gazemberré, bitanggá lett világból.

S lám milyen a világ! 28-án temették a Házsongárdban, s 31-én szétdibolták a sírját a Házsongárdban.

Tragédia, hogy Erdély és az anyaország nem érti egymást, tragédia, hogy az anyaország és az anyaország nem érti egymást. Marcangoljuk egymást, mintha egy "osztályharcos világ kísértetei" rémlenének fel minduntalanul.

Ez a nemzedék, már sírjában sem lesz megbékélt és hittel teli. Nem hagyják.

(A naív emberről írták)

Slambuc

2011-05-31T18:24:00.001+02:00

avagy a mindennapi közérzetem....
Ravaszdi az IDŐ. Az ám!

Dante születése napján töprengve

2011-05-05T19:35:00.007+02:00

Én vele is úgy vagyok, mint Madáchcsal, meg kell érjen hozzá az ember, hogy felfogja filozófiáját, gondolkodását, jövendőlését, tiszta látását, ahogy az emberiséget megítélte. Idő kell hozzá és műveltség, és olvasottság és bölcsesség. Ki kell mondani, nem való mindenkinek a két nagy alkotó zseniális műve. Most itt nem akarok neveket felsorolni, mert bántanék, s azt távol álljon tőlem.

Aztán így kimondhatom azt is, hogy őket a magyar oktatási rendszerben sikeresen megutáltatták a diákokkal, annál is inkább, hogy szerény felméresem szerint a magyar tanárok jelentős része sem olvasta a két zseni művét teljes egészében, de Dante Isteni színjátékát biztosan nem. (Sajnos ilyen tapasztalatom más szerzők esetében is van!)
1265. május 5-én - a sötét középkor és a ragyogó reneszánsz határkövén – született Alighieri Dante olasz költő, a Pokol és a Paradicsom mestere. Firenze városának szülötte ő.

Dante-ról elsőként azt tudtuk meg, hogy kifejezetten előnytelen külsővel bírt. Röviden: pokoli külsővel. Boccaccio a következőképpen írja le Dante külsejét: "Költőnk közepes termetű volt, java korán túl pedig hajlottan járt, mindazonáltal léptei méltósággal teljesek és ugyanakkor szelídek is, mindég a legtisztesebb ruha volt rajta, ami komolyságához illett. Arca hosszúkás, orra sas, szeme inkább nagy, mint kicsiny, állkapcsa erős, az alsó ajka a felsőtől valamivel előbbre állott; arca színe barna, haja és szakálla sűrű fekete és kondor, tekintete örökké mélabús és tűnődő. Egy napon Veronában, mikor már műveinek híre messze járt, és különösen Színjátékának az a része volt ismert, melyet ő Pokolnak nevezett el, de őt magát is sokan, férfiak és nők egyaránt ismerték, elhaladt egy kapu előtt, ahol több asszony ült, és az egyik közülük halkan, de mégsem annyira, hogy a költő, s ki vele ment, meg ne hallotta volna, így szólt a többi asszonyokhoz:
- Látjátok, ez az, aki a pokolba jár, és akkor jő onnan vissza, mikor neki tetszik, és híreket hoz azokról, akik odalent vannak!
S ez asszonynak felelt egy másik közülük a maga együgyű módján s ekképpen:
- Való igazad lehet; magam is láttam, hogy mily kondor a szakálla, s mily barna a bőre színe a melegtől és a füsttől, ami ott lent vagyon!"
Boccaccio nyolc éves, amikor Dante meghal ötvenhat évesen 1321-ben, maláriás lázban, röviddel a Színjáték Paradicsom könyvének befejezte után. Tetemét Firenzéből Ravennába szállítják. Ott alszik
Május ötödike extra nap az irodalomkedvelők naptárában. Akinek módja van (kalapja), hajnalban kalaplevéve köszöntse.

Versmeditáció

2011-04-17T20:12:00.003+02:00

Petőfi Sándor HAZÁMBAN

Arany kalásszal ékes rónaság,

Melynek fölötte lenge délibáb

Enyelgve űz tündér játékokat,

Ismersz-e még? oh ismerd meg fiad!

Rég volt, igaz, midőn e jegenyék

Árnyékain utószor pihenék,

Fejem fölött mig őszi légen át

Vándor darúid V betűje szállt;

Midőn az ősi háznak küszöbén

A búcsu tördelt hangját rebegém;

S a jó anyának áldó végszavát

A szellők már régen széthordozák.

Azóta hosszu évsor született,

És hosszu évsor veszte életet,

S a változó szerencse szekerén

A nagyvilágot összejártam én.

A nagyvilág az életiskola:

Verítékemből ott sok elfolya,

Mert oly göröngyös, oly kemény az ut,

Az ember annyi sivatagra jut.

Ezt én tudom - mikép nem tudja más -

Kit ürömével a tapasztalás

Sötét pohárból annyiszor kinált,

Hogy ittam volna inkább a halált!

De most a bút, a hosszu kínokat,

Melyektől szívem oly gyakran dagadt,

És minden szenvedés emlékzetét

Egy szent öröm könyűje mossa szét;

Mert ahol enyhe bölcsőm lágy ölén

Az anyatejnek mézét izlelém:

Vidám napod mosolyg ismét reám,

Hű gyermekedre, édes szép hazám!

(Dunavecse, 1842. augusztus-szeptember)

Versek a Bagolyvárból

2011-04-12T17:18:00.008+02:00

Versek a VÁRAD c. folyóiratba elküldve

Őszi lépegető az Árpád-kertben

Esik eső

Felhő szakad,

Veled lennék,

de nem szabad.

Erdőn -mezőn,

áll a sok víz,

könnyeimtől dagad mindig.

Tudjuk mindezt

Én is, Te is!

Nézzük egymást,

Te is én is!

Múlik a nyár,

itt az ősz is,

Vágyjuk egymást,

Te is én is.

Oda a nyár

Tél lesz mindjárt

Fogd a kezem

Nyújtom én is

Te is szeretsz,

Tudod én is!

Várlak nagyon

Mégis, mégis…

2010.

Költészet Napja 2011

2011-04-07T15:18:00.005+02:00

Szimonov Várj reám eredeti szövege Жди меня, и я вернусь. Только очень жди, Жди, когда наводят грусть Желтые дожди, Жди, когда снега метут, Жди, когда жара, Жди, когда других не ждут, Позабыв вчера. Жди, когда из дальних мест Писем не придет, Жди, когда уж надоест Всем, кто вместе ждет. Жди меня, и я вернусь, Не желай добра Всем, кто знает наизусть, Что забыть пора. Пусть поверят сын и мать В то, что нет меня, Пусть друзья устанут ждать, Сядут у огня, Выпьют горькое вино На помин души... Жди. И с ними заодно Выпить не спеши. Жди меня, и я вернусь, Всем смертям назло. Кто не ждал меня, тот пусть Скажет: - Повезло. Не понять, не ждавшим им, Как среди огня Ожиданием своим Ты спасла меня. Как я выжил, будем знать Только мы с тобой,- Просто ты умела ждать, Как никто другой. És legyen az ünnepre még a Rómeó és Júliából is egy gyonyürű dal. S ez legyen a ráadás!

Jászay-Horváth Elemér Versíró Pályázat

2011-03-28T11:02:00.001+02:00

Orosháza Város Önkormányzata, a Helios Alapítvány és a Justh Zsigmond Városi Könyvtár Jászay-Horváth Elemér (1888-1933) orosházi születésű, a Nyugat című folyóiratban éveken át publikáló költő emlékének ápolására versíró pályázatot hirdet A pályázatra a magyar tájköltészet hagyományaira alapozott, az alföldi táj szépségének és különlegességének, valamint az itt élő emberek és a táj viszonyának, anyanyelvünk finomságával, játékosságával és képi kifejező erejével megalkotott verseket várunk. Pályázó legfeljebb három olyan hagyományos, vagy modern formájú (haiku, tanka, epigramma, rubái stb. esetén versfüzérrel – egy füzér 4 kis vers) verssel, vagy három egymáshoz kapcsolódó versfüzérrel pályázhat, amely nyomtatásban eddig nem jelent meg, és azt korábban más pályázatra sem nyújtotta be. A pályázaton bárki részt vehet, aki Orosházához és a kistérségéhez kötődik, valamint olyan költői mondanivalót fogalmaz meg, ami megfelel a pályázati kiírás tartalmi és formai követelményeinek. A pályázat benyújtásának végső határideje: 2011. május 16. A pályaműveket 1 példányban, A/4-es lapméretben, jeligével ellátott nagyalakú borítékban kell az alábbi címre postán beküldeni: Helios Alapítvány 5900 Orosháza, Martinovics utca 10. valamint a heliosalapitvany@gmail.com címre, elektronikus levél mellékleteként elküldeni. A nagyalakú borítékban a verssel együtt el kell helyezni azt a kisalakú, zárt borítékot is, ami a jeligével együtt tartalmazza a szerző nevét, lakcímét és más elérhetőségét (telefon vagy e-mail). A beérkezett alkotásokat szakértőkből és a kistérség településeiről delegált bíráló bizottság értékeli. Ünnepélyes eredményhirdetés 2011. július 12-én, az Orosháza Fesztiválon elhangzó versműsor keretében történik. Az eredményhirdetés pontos helyéről és idejéről minden pályázó értesítést kap. A szervezők a legjobb versekből válogatva, 2012 karácsonyára kötetet terveznek kiadni

2011-03-18T15:02:00.001+01:00

Jövő

A levegővételhez engedélyt kell kérni!
A levegővételhez engedélyt kell kérni!
A levegővételhez engedélyt kell kérni!
A levegővételhez engedélyt kell kérni!

És így tovább, és így tovább, és így tovább!

2011-03-17T13:12:00.001+01:00

Talán…

Talán én is eltűnök hirtelen,
mint a gomolyfelhő feloldódom
a végtelen ég kék tengerében,
boldog révületben nézem
a fényeket, a templomot, az
Árpád-kertet, a sok ifjú andalgót,
mintha ünnep volna
érzem az illatot, a szőlő édes
savanykás illatzamatát,
ahogy borrá érik a must.
Ez a föld vágya:
borát kínálja , koccintsanak
az emlékezők, hogy kóstolgassuk
felejtsük a világ zaját...

Utas voltam itt,
vándor, kisvárosi tülekedés
néha trágár zajában fulladoztam...
Időnként pedig szavak,
mint apró lámpások,
reménygyertyák felvillantak,
de keveseknek bizonyultak a vörösen
sistergő villámlásban,
a csontlerágó tudatformálás
vágya folyton nőtt, elborított mindent!
mert jöttek az éjszakában
vöröslő lázban, s öltöztünk gyászba…
a fájó ősök sóhaja világít nekem és másnak
az égő remények: mint szentjánosbogarak.
Talán nem volt minden hiába !

2011-02-27T10:18:00.008+01:00

Meghalt Olasz Sándor
Február 21-én, hétfőn a szegedi klinikán meghalt Olasz Sándor, irodalomtörténész, kritikus, a Tiszatáj folyóirat főszerkesztője, a Szegedi Tudományegyetem Modern Magyar Irodalom Tanszékének egykori tanszékvezető egyetemi tanára.
Olasz Sándor 1949. július 19-én született Hódmezővásárhelyen. Kutatási területe a 20. századi és kortárs magyar irodalom, a prózaelmélet és a határon túli magyar irodalom volt. Az irodalomtudományok kandidátusa címet 1992-ben szerezte meg.
Legjelentősebb művei a Regénymúlt, regényjelen, a Sorskert. Sándor Iván művei, a Mai magyar regények. Poétikai változatok fél évszázad regényirodalmában, A regény metamorfózisa a 20. század első felének irodalmában és Az író öntőformái. Nyugat-európai minták Németh László regényszemléletében voltak.

Elnyerte többek között A Magyar Művészetért Alapítvány Díját (1990), A Magyar Ifjúság Alapítvány Díját (1990), a Széchenyi-ösztöndíjat (1999), az Arany János-jutalmat (1999), a Pro Literatura-díjat (2003) és a József Attila-díjat (2004).
Temetése 2011. március 2-án 15 órakor lesz az újszegedi temetőben.
Forrás: Bárkaonline

Búcsú
Dr. Olasz Sándor sok szállal kötődött Orosházához, ezért is megdöbbentett a hír, hogy már nincs többé ő sem.
A Kulturális Kapcsolatak Egyesülete révon a 90.es évek végétől folyamatosan jelen volt Orosháza kulturális életében, méghozzá meghatározó módon. Jómagam is örvendetes módon hálás vagyok neki, hiszen írói pályám egy pontján ő volt az, aki értékelte és bemutatta a Városi Képtárban az Egy város illata című kisregényemet, aminek nem csupán erdélyiségét emelte ki, hanem a könyv időváltozásait, ami szerkesztési és az idősíkok egymásba fonodását eredményezi az újabb és újabb történetek, összefüggések felidézésére.
Az orosházi A Jelen almanach munkáját is figyelemmel kísérte, időnként ő volt az értékelő és kötetbemutató kritikus is.
Kiállításokat nyitott meg, a Határok nélkül Arad- Orosháza kulturális programban is aktív szerepet vállalt, szerkesztette a program egyik kiadványát is. Nemrég az általa irányított Tiszatáj című irodalmi folyóiratban Orosházát bemutató összeállítás jelent meg.Számos esemény fűzödik Orosházán a nevéhez, s ezt a kötődését Orosháza város Önkormányzata is elismeréssel jutalmazta.
Hiányozni fog Orosháza életéből!
Olasz Sándor a Tiszatáj főszerkesztője - interjú kitüntetése alkalmából
--------------------------------------------------------------------------------

Isten szekerén

2011-02-16T18:01:00.005+01:00

"Az igazság felmagasztalja a nemzetet; a bűn pedig gyalázatra van népnek". Péld 14,34
I. rész. A vacsora

Nagy igazság, hogy az Úr, amikor a világba beleteremtette az embert valamit szándéka ellenére tett. Senki nem tudja, hogy mit, így én sem tudhatom, de kétségtelen tény egy cseppnyi gonoszságot, kötekedést, lázadást is adott a tekenőben dagasztott sárhoz, s így furcsa teremtménye lett az ember. Így mesélte nekem a dolgot öregapám, no és az egyik katonatársa is megerősítette ezt mondást, akivel nemrég találkoztam, s mondá, hogy bizony ez így igaz, s aztán elindult fel a hegyre az esztenához, mert hát az öreg ott élt Bereck alatt éppen, de egyszer eljött ide az alföldre is a komáját megtekinteni, de itt olyan laposnak talált mindent, hogy hamar vissza is fordult.
Itt vagyok a városban. Visszapörgettem az időt s ott járok az új főtéren, s lám kivel találkozom Darvas József áll ott Darvas beszélgetett a szoborral:
-Ne haragudj rám Lajos bátyám, nem akartalak én büntetni, hogy mindig az én buta szövegemet olvasd. Hogy is tehetnék én ilyent, hiszen idejönnének a Bihari hegyek, s ledőlnének a sziklák. Nagyanyám, kit csak bátyám ismert, mert mi soha nem jártunk el oda, csak a "buna" volt itt- ezt is Miskától tudom! Megbántam, már százszor, hogy leírtam, de mások butaságávasl én nem tudok mit tenni. Ne haragudj Lajos bátyám! Tisztellek én. De tudod, te is milyen népek élnek erre...."
A város éppen itt volt akkor is, mint ahol ma áll. De ez a város, már nem az a város. Ez egy másik város, mert mássá tették. S az emberek? Hova is lettek! Odalettek, elmentek a háborúkba, mások börtönbe, átnevelő táborba, népi kollégiumba, vagy hagyták őseik birtokát, sírjait, s elköltöztek valahova messze innen. Volt aki rendszergazda lett a második égés után (amit azért sokáig nem volt szabad emlegetni, mert aki odament ( nem ment, hanem vitték, de ez nem volt érdekes a tovarisoknak!) főleg a szovjet ellen, az mind fasiszta volt – mondták a népnevelő elvtársak! Aki nyugatra került, az meg áruló, bérenc lett, s ha hazajött, ő senki ember volt. Persze ezt észre sem lehetett venni, mert igen sok volt itt a senki-ember: nevük „Kuss!”.
A városnak volt egy ott volt a piac. A piac régente több utcát is összefogott, mert országszerte híres volt, sokan jöttek. Megyeháza utca, Nagy utca, Templom utca, Kossuth tér mind piac volt egykoron.
Széchényi tér

Az egész úgy kezdődött, hogy megint eljött a szilveszter, nos nem azért mondom, mert van egy ilyen könyv is itt a városban íródott, hogy Vízkereszttől Szilveszterig, (pontosítok, mert öregapám, pontosította a dolgot, (nem szilveszterig, hanem az úgy van, hogy szilviszterig). Ezt már öregapám öregapja is így mondta, ne vegyék már ezt is el tőlünk, nem volt elég a föld, meg még Csinbibaba az a gyönyörű csikó is odament, majd megszakadt a szívem érte, mikor odaadtam a kötőféket Vecsera Jóska komámnak, aki kummunista lett, s belépett elsőnek a kolhozba, pedig, ha nem vagyok mellette a hadifogságban, akkor nem jön biz’a haza. Olyan nyápic volt attól a sok káposztalevestől, hogy csak hálni járt bele a lélek, de az is mindig ugrásra készen állt, hogy nehogy a testébe rekedjen esetleg, de az volt a baj ott sem szeretett dolgozni. Mert azért én kimentem még mínusz 28 fokban is az erdőbe fát vágni, s akkor kaptam dupla porciót is, mert a nacsalnyik felesége is nyomott mindig egy kis étket a zsebembe, abba a rongyos, de meleg pufajkába. Aztán mindig vittem a Jóska komámnak, s hazahoztam őt, soha meg sem köszönte, túléltük, de hazajöttünk, ű mindjárt vette a fejét a politikára, járt a szája, s lett belőle nagy ember, s a hites komáját, mint én is, megverette, mert nem akartam belépni a kolhozba.
Most az jutott eszembe, hogy amikor előszőr léptem a városka szentséges földjére, mit sem tudtam én arról., hogy ez a "legnagyobb magyar falu", meg hogy itt született Darvas József, alias Dumitrás József, (ha nem tagadta volna le eredeti nevét), amit az apja hozott magával a Bihari hegyekből, onnan Belényes tájékáról, még a 19 század végén vagy a 20. század eleje tájékán. Eleje volt inkább, mert aztán két Dumitrás gyerekkel szaporodott mindjárt a nemzetség ( még akkor házasságon kívül), de mindez lényegtelen dolog, mert hiába is mondják másként valóban az író Darvas neve soha nem csengett olyan szépen és értékrendi magasan , mint Illyés Gyuláé, vagy Móricz Zsigmondé. (Csak szerették volna ebbe az értékrendi vonalba - Petőfi, Arany, Móricz, Szabó Pál besorolni őt is, de lényegében soha nem sikerült! Talán tudta is ezt Darvas! (nem tudom!), talán ezért olyan nagyon szomorú minden fényképén!) Azt hiszem inkább illik mellé Illés Béla neve, bár Illés inkább volt moszkovita, mint népi...
Szóval igencsak bonyolult dolog ez, de tény, hogy akkor, mikor én erre vetődtem világkóricálásomban, akkor itt még gömbakácok diszítették az utcákat. Orosháza más volt. Volt egy varázsa, volt egy sajátos alföldies jellege, s ahogy jöttem befelé az állomásról a kisvasút sínei mentében, mindinkább kibontakozott bennem egy mesésebb világ. Az az Orosháza szép volt, teremtő erő volt, s tudom, hogy az emberek (pedig csak pár napot töltöttem itt!) oldódtak és meséltek. Ezt is azt is, nem akarták elhinni, hogy én magyarul beszélek, pedig úgymond Erdélyből jöttem, de az Erdély szót nem merte kiejteni senki csak Romániát mondtak. Reménykedve beszéltek még az emberek... pedig volt ez anno 1958.
Darvasról senki nem regélt nekem, aztán mikor már én meséltem élményeimet a világ egy másik fertályán, úgy rámnéztek, hogy ki is az a Darvas!
Tavasszal aztán akácvirág bódította el vidéket, s az orosházi lányokat is, beterítette, mert akácvirágillatban takarózva, aludtak, hogy aztán jól összebújva lehetett a legjobban szerelmeskedni, s ennek eredményeként január februárban, már megérett a termés. Azt hiszem a Kabódi lány is így esett meg többedjére, de aztán a bihari legény csak békötötte valójában is a fejét, mire a Jóska gyerek is a világra jött.
A tanyákon, az utak mentén sok volt az akác, tavasszal csak úgy döngicséltek s méhek, amig nem kolhozosították azokat is.
Dehát akkor engem nem is érdekelt a kolhozosítás, inkább az akácillatot is magába záró Valaki. és aztán így lettem én is előbb-utóbb orosházi. De ez a dallam bennem megmaradt: Hogy azt mondja: Tele van város akácfavirággal/ Akácfavirágnak édes illatával/Bolyongok alattuk ébren álmodozva, /Mintha minden egy akácfa nekem virágozna.
Így ábrándozott egykoron Szabolcska Mihály, aki a falut álmodta vissza városba, s öntötte érzéseit dalba, s aztán lettek azokból a nóták, de Szabolcskának nem volt köze valóban Orosházához, csak dalait ismerték. Nos Szabolcskának az volt ez volt a bűne, hiszen visszafelé akarta tekerni a világ kerekét. De mondom ez engem akkor nem is érdekelt, Szabolcska is csupán annyiban, hogy őróla már hallottam még a középiskolában Nagykárolyban, amikor egy magyarórán Fényi Pista bácsi (költő és kíváló magyartanár) helyettesítette tanárnőnket Mariann Pusit, s éppen Adyról tanultunk, s akkor tőle tudtuk meg, hogy Szabolcska Mihály és Ady nagy ellenfelek voltak... Nos ezt így mondta, de tovább már nem fejtegette, mert valószínű nem is tehette volna, anno 1955 a sztálinista Gheorghe-Dej (olv. gyorgyú dézs) Romániájában.
Mindez oly régen volt, hogy a gömbakácok is eltüntek Orosházáról meg Nagykárolyból is, mint ahogyan sokminden más is, például, ahogy kivágtak Gyopároson a fákat, köztük az én emlékfámat is! Soha nem bocsájtom ezt meg! Persze lehet, hogy ez butaság!
A magukat nagy CIVILIZÁTOROKNAK valló (kis csoport már csak!) még próbálkoznak, inkább erólködő kisérletecskék, dehát hiányzik a dolog mellé többek között legalább egy- két olyan regény, mint pl: Úri muri, Rokonok, Erdély trilógia (de hát ezeket Móricz írta !). Kell a helyi hagyomány ápolása, persze, hogy kell. Egy időben a Táncsicsban kötelező érettségi tétel is volt a pályarajza, de "félek", hogy már nem lesz! legalább is kötelező nem!
S Szabolcska? A nóták élnek.
Sok mindent nem tudtam én Orosházáról, de most már tudok... s akkor lassan jöhetne, hogy csak ülök és mesélek! No azért sokmindent nem lehet elmondani ma sem! Régen sem lehetett! Meg aztán még mindig sok dolgot nem tudok, tehát ismerkedek a várossal! Maradjunk egyelőre ennyiben, hogy Szabolcska Mihály nótájával éljek, de így : Tele volt a város a város akácfavirággal! A mi házunk előtt is van egy hatalmas égig érő akácfa, de az idei virágot leverte a jég, ELVERTE A JÉG! Így elmaradt a szöveg folytatása akácfavirágnak édes illatával....
De akkor mi maradt nekünk, mi marad a holnapnak, s az azutánoknak. Egy dolgot biztosan tudok, hogy van néhány kitörölhetetlen és alig-alig beteljesülő fogalom: szeretet, hűség, bizalom,
(folytatom)

Az Irodalmi Jelen írta

2011-02-05T16:51:00.002+01:00

Kinek hogyan himnusz
Békéscsabán a Magyar Kultúra Napja alkalmából a himnusz volt a hívószava annak a pályázatnak, amely a hazaszeretetet jelölte meg témaként. A felolvasóestről és díjkiosztóról Bondár Zsolt összefoglalóját olvashatják.
Kinek hogyan himnusz
A Magyar Kultúra Napja alkalmából rendhagyó irodalmi programot szerveztek Békéscsabán. Először Lonovics László festő, grafikus kiállítását nyitotta meg Banner Zoltán művészettörténész, majd az Ibsen-ház adott otthont annak az irodalmi estnek, melynek során a Körös Irodalmi Társaság alkotói adták elő műveiket, ezúttal a hazaszeretet témakörében.
Ez utóbbi a közös felolvasáson túl verseny is volt. A Társaság még decemberben kereste meg a megye szerzőit azzal, hogy saját stílusukkal, látásmódjukkal járuljanak hozzá a magyarságtudatról folytatott vitához. Az egyetlen megkötés az volt, hogy az írásműben szerepelnie kell a himnusz szónak. Végül 18 szerző jelentkezett: Banner Zoltán, Becsy András, Bíró László, Bondár Zsolt, Csapody Kinga, Csicsely Mihály, Darvasi Ferenc, Erdész Ádám, Fodor György, Károlyi Fülöp Béla, Kiss László, Kőszegi Barta Kálmán, Magyari Barna, Nagy Katalin, Nagy Mihály Tibor, Szabó László, Szilágyi András és Szávai Krisztina. Az ő jóvoltukból a 60-70 főnyi közönség a legkülönbözőbb stílusú alkotásokkal ismerkedhetett meg. Versek, szépprózai szövegek és esszék egyaránt elhangzottak részben a szerzők saját előadásában, részben pedig Hodu József és Presits Tamás színművészek tolmácsolásában. A felolvasásokat Vozár M. Krisztián zongoraművész játéka kötötte össze.
Az elvárásoknak megfelelően a legtöbben szorosan tartották magukat a hazaszeretet klasszikus vagy modernebb megfogalmazásához. Volt, aki a vallást vélte kulcsfontosságúnak, más az egyszerűséget emelte ki, megint mások a szokványostól eltérően közelítették meg a himnuszt. Akadtak, akik tágabban értelmezték a témát, és éppenséggel saját nemzeti dalt alkottak. Jó érzés volt, ahogyan a számos, egymástól merőben különböző változat lassan közös himnusszá állt össze, az egyéni ünnepek egybekapcsolódtak, és végül is ugyanarról kezdett beszélni mindahány: a személyes kötődésről. A két órás felolvasás után a zsűri (melynek tagjai Elek Tibor irodalomtörténész, Kiss Ottó költő és prózaíró, valamint Zalán Tibor költő, író és dramaturg voltak) Fodor Györgynek ítélte az első díjat, második Becsy András, a harmadik Kőszegi Barta Kálmán lett. A közönség díját Csapody Kinga nyerte el, ebben a kategóriában Banner Zoltán végzett a második, Nagy Mihály Tibor pedig a harmadik helyen.

Bondár Zsolt

Szöveggyűjtemény

2011-02-05T09:29:00.003+01:00

Időről időre egy-egy szöveget ajánlok, hogy keressük értelmét, helyét és azt, ahogy viszonyolunk a dolgokhoz. Most az Arany János verset ajánlom. A meditálás alapja mi a jövőnk? Kozmopolitává lenni vagy magyarság őrzése, vagy a kettő keveréke?
Arany János -
KOZMOPOLITA KÖLTÉSZET
Nem szégyellem, nem is bánom,
Hogy, ha írnom kelle már,
Magyaros lett írományom
S hazám földén túl se jár;
Hogy nem „két világ” csodája -
Lettem csak népemböl egy:
Övé (ha van) lantom bája,
Övé rajtam minden jegy.
Ám terjessze a hatalmos
Nyelvét, honját, istenit!
Zúgó ár az, mindent elmos,
Rombol és termékenyit:
De kis fajban, amely ép e
Rombolásnak útban áll:
Költő az legyen, mi népe, -
Mert kivágyni: kész halál.

Vagy kevés itt a dicsőség,
S a nemzettel sírba lejt?
Kis-szerű az oly elsőség,
Amit a szomszéd se sejt?
Nincs erőnkhöz méltó verseny?
Dalra itthon tárgy elég?
Nem férünk a kontinensen,
Albion is kéne még?...

Légy, ha birsz, te „világ-költő!”
Rázd fel a rest nyugatot:
Nekem áldott az a bölcső,
Mely magyarrá ringatott;
Onnan kezdve, ezer szállal
Köt hazámhoz tartalék:
Puszta elvont ideállal
Inkább nem is dallanék.

S hol vevéd gyász tévedésed,
Hogy faját s a nemzeti
Bélyeget, mit az rávésett,
A nagy költő megveti?
Hisz forgattam, a javából,
Én is egypárt valaha;
Mind tükör volt: egymagából
Tűnt nekem föl nép, s haza.

És ne gondold, hogy kihalnak
Sujtott népek hirtelen,
Amig össze-zeng a dalnok
S a nemzeti érzelem.
Tán veszélyt, vagy annak látszót,
Vélsz a honra tűnni fel:
Hát van lelked, a szent zászlót
Épen akkor hagyni el!?

Oh, ha méltóbb s új kobozzal
A megifjodott hazát
Zönghetném még Homérosszal;
Ne csak mindig panaszát!
De legyek, ha veszni sorsa,
Húnyó nép közt Osszián,
Inkább, hogysem dalok korcsa
Közönyös harmóniám!

(1877. augusztus 8.)

Rubá'i

2011-01-31T16:24:00.009+01:00

Vágy a Pesti utcán
A Tél nem oldja még sátorát,
Szürke ég, fölöttünk sok zúzmarás ág,
A fázó vágy a Pesti utcán jár,
Szomorú, látta a könyvesbolt bezárt.

Gyopáros
Tó, hó, nádas, jég, üres park,
üdülők csendesek, a tó vize tükör
tenyeredre pihe száll, elolvad
ki tudja mire ébredsz, ha itt a holnap!

Január
Hófödte a táj. A messzit erdő fedi el.
Szürke ágai közt távolba őzike figyel.
Nem látni messzire. Ágközön, óntüskén át
jön már, de nem ő. Mi látható, mind idegen.

Sors (Ommar Khajjam)
Egy jó Verskötet a Pálmák alatt,
s kenyér, kancsó bor, és ha kobzodat
megzendíted itt a vadonban, - óh
Paradicsom rögtön a sivatag!

2011-01-30T15:54:00.004+01:00

Himnikus irodalom ma - felolvasó est az Ibsen házban

A Magyar Kultúra Napja tiszteletére Békéscsabán a Bárka és a a KIT, s a Jókai Színház
közös rendezvényén a békéscsabaai Bárkához és a KIT-hez kötődő írók alkotásait olvasták fel nagy sikerrel.

A Haza-himnusz versemmel neveztem, mely bár nem lett döntős, de számos gratulációt kaptam.
Az est második felvonása már az Ibsen Ház színháztermében folytatódott a Körös Irodalmi Társaság felolvasóestjével. A KIT elnöksége a múlt év végén azzal a felhívással fordult a tagjaihoz, hogy írjanak olyan verset, prózát, esszét, ami kapcsolódik a Magyar Kultúra Napjához, és szerepel benne a Himnusz szó.
A felolvasóesten, mely egyúttal verseny is volt, 18 művet hallgathatott meg a publikum. A sort dr. Erdész Ádám nyitotta meg Zrínyi második éneke című prózájával, majd Szilágyi András, Szávai Krisztina, Bíró László művei következtek Presits Tamás és Hodu József színművészek tolmácsolásában. Csicsely Mihály versét Károlyi Fülöp Béla verse, Bondár Zsolt, Becsy András, Csapody Kinga kisprózái, Banner Zoltán Huszonkét metafora című verse, Szabó László, Darvasi Ferenc, Fodor György, Nagy Katalin prózája, Kőszegi-Bartha Kálmán haikuja, Kiss László 3 írása, Magyari Barna és Nagy Mihály Tibor versei követték. A felhívás kapcsán készült el Lonovics László egyik legújabb, a Vigadó galériájában rendezett kiállításán megtekinthető alkotása, a „Himnusz" című kép is.

Amadeus kávéház

2011-01-24T15:58:00.006+01:00

Utolsó látogatásom Koszorús Oszkár könyvesboltjában
Mint a végtelen Idő kapujában állunk Koszorús Oszkár könyvesboltjának ajtajában 2010 karácsonya előtt két héttel.
Elmerengünk.
2011. január első napjai emlékezetesek.
Mondhatnám, hogy én voltam az utolsó, aki 2011. január 6-án 11,45-kor kiléptem KOSZORÚS OSZKÁR KÖNYVESBOLTJÁ-ból, s még könyvekről beszéltünk aztán kezet fogtunk, a . könyvesbolt bezárt. Végleg ahogy Deák Gyuri mondta „Orosházi Pilvax”-nak lenni megszűnt.
- Majd találkozunk! - mondta kicsit szomorúan..
- Bizonyára itt-ott – mondtam, s integettünk,
nem is egymásnak, hanem a boltnak, az emlékeknek, a könyveknek, meg mindannak, ami több, mint 50 éves ismeretségünk kapcsán összekötött minket. Azt hiszem integettünk Orosházának, köztünk a város és szellemisége a kapocs. Jó ez a kapocs! Ebből lett barátság.
Már javában dolgoztak köröttünk a mesterek, felmértek, megmértek, rendelkeztek, igazították a régi boltot az újhoz, a leendő virágüzlethez. Könyvesbolt volt, virágbolt lett!
Tüneményes átváltozás.
Merre megyünk tovább, vagy csak csendesen merengünk a lét peremén, ki tudja megmondani, mi a jobb, mit lehet, mit kell tenni. Ki fogja mondani?
Nekem most két vers jut eszembe. Mindkettő illő ide: „Ősz húrja zsong, jajong, búsong a tájon, s ont monoton, bút konokon és fájon” – jegyezte Paul Verlaine Párizsban egy szomorkás őszi napon. S mondom én Orosházán egy ködös, szürke, párás januári napon.
A másikat magyar költő írta, Pannóniai János (Janus Pannonius néven ismertebb). Eddig Itália földjén termettek a könyvek,/ S most Pannónia is ontja a ..../

Könyvesboltos, tudós ember, aki mindent tud a városról és polgárairól. Benne él a történelem, most már meg kell írja az OROSHÁZA könyvét.
Adjon Isten erőt neki ehhez!
*
Állunk a könyvesbolt ajtajában, s előttünk peregni kezd egy film: Orosháza
Mi még láttuk, s most újra rögzítjük magunkban egykori képeit. .
Ilyen volt a hajdani Orosháza.
* Ballagva, lassan,átlépegetek az időkapun, s itt az Amadeus kávéházban újra felidézem, az Életet, amiből valamit megéltem.
Peregnek a képek:

Koszorús Oszkár legendás könyvesboltja is már a múlt! 1895-ben nyílt meg az első könyvesbolt Orosházán. Eddig tartott ez a folytonosság,. Persze még van egy könyvesbolt a városban, nem messze innen .Ám ez több volt mint bolt: ez „szellemi műhelye” volt Orosházának

Elmélkedés

2011-01-18T12:48:00.004+01:00

Én nem tudom, ki hogyan van vele, de egyre bizonyosabb vagyok abban, hogy minden ismétlődik. Igaz más a minősége az újnak (gyakran sokkal gyatrább és értelmetlenebb!), de visszatérnek a dolgok. Lám az ókori világ is átélte mindazt, amit most próbálunk egy habzsoló világforma után helyrehozni.
Pláton elmélkedését olvastam. Ajánlom Plátont másnak is!
Az igények növekedése megnöveli az államot.
A "dőzsölő" állam

XIII. GLAUKÓN: Úgy látom, szegényeket kenyérhez való nélkül akarod megvendégelni!

SZÓKRATÉSZ: Igazad van. Elfelejtettem, hogy kenyérhez való is kell nekik, éspedig: só, olajbogyó és túró, továbbá hagyma, zöldség, hogy valami paraszti főzeléket főzhessenek maguknak. Utóételt is tálalunk fel nekik, éspedig: fügét, borsót és babot, továbbá mirtuszbogyót és gesztenyét sütnek majd tűzön, s közben módjával iszogatnak; így éldegélnek békében és egészségben, s aztán - valószínűleg öregkorukban - elhunyván, ugyanezt az életmódot hagyják utódaikra.

GLAUKÓN: Ha disznóállamot alapítottál volna, Szókratész, azokat se etethetted volna másképp!

SZÓKRATÉSZ: De hát hogy kellene akkor, Glaukón?

GLAUKÓN: Ahogy szokás; ha nem akarnak épp csak tengődni, feküdjenek kereveten, étkezzenek asztalról, s egyenek ők is olyan kenyérhez valókat és csemegéket, mint mi.

SZÓKRATÉSZ: Ahá, most már értem. Úgy látszik, vizsgálnunk kell nemcsak az állam, hanem a dőzsölő állam keletkezését is. És ez talán nem is rossz módszer: ha megszemléljük az ilyen államot is, hamar rájövünk, hol támad az államokban az igazságosság és az igazságtalanság. Szerintem az igazi állam és egyúttal az egészséges is az, amelyről az imént beszéltünk; ám ha akarjátok, nézzük meg a felpuffadt államot is, semmi akadálya. Úgy tetszik, hogy ez az állam, a szerény életmód egyeseket nem elégít ki; kerevet kell nekik, asztal, egyéb bútorok, no meg finom ételek, mirha- és egyéb füstölőszerek, hetérák és nyalánkságok kellenek, éspedig mindez a legnagyobb választékban. Sőt még az először említett házat, ruhát, cipőt sem csak a szükséglet szerint adjuk meg nekik, hanem elő kell mozdítanunk a festést, cifrázást is, sőt be kell szereznünk aranyat, elefántcsontot és más ilyesmit is. Így van?

GLAUKÓN: Igen.

SZÓKRATÉSZ: Tehát megint csak növelnünk kell az államot, mert amaz első, egészséges állam most már nem elegendő, hanem fel kell duzzasztanunk olyan tömegekkel, amelyeknek már nem a létszükségletek kielégítése a feladatuk; ilyenek: a vadászok és az utánzók, sokan, akik a formákat s akik a színeket utánozzák és sokan, akik a zenei művészetet űzik, azaz a költők és segédeik: a dalnokok, színészek, kartáncosok, vállalkozók; ezt-azt, de főleg női ékszereket gyártó iparosok. De sokkal több alkalmazott is kell; vagy szerinted nem kellenek nevelők, dajkák, ápolónők, komornák, borbélyok meg pékek és szakácsok is? Sőt még kondásokra is szükségünk lesz: ezek az egyszerű államban még nem voltak - mivégre lettek volna? - a luxusállamban már ők is kellenek. Sőt sok egyéb fajta állat is, ha lesz, aki megeszi. Így van?

GLAUKÓN: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Ám ha így élünk, orvosokra is sokkal inkább rászorulunk, mint előbb.

GLAUKÓN: Rá bizony.

Versmeditáció

2011-01-10T10:41:00.001+01:00

John Keats
HA RÁDÖBBENEK, HOGY MEGHALHATOK
Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok,
mielőtt agyam termését behordtam,
mielőtt, mint dús csűrök a magot,
megőrzöm magam tornyos
könyvhalomban;

ha nézem a csillagos éjszaka
arcán a nagy mese jelképeit
s érzem, hogy őket lerajzolni a
varázskezű sors nem soká segít;

s ha azt érzem - te tűnő árny, te szép! -
hogy már nem látlak viszont, s hogy soha
nem önti belém tündér erejét
a gondtalan csók - akkor, akkor a

mindenség partján állok, eltünődve,
s hír s szerelem semmivé omlik össze.

SZABÓ LŐRINC fordítása

Új év és a régi Amadeus

2011-01-07T14:41:00.005+01:00

Alakul az elmélkedés - De pillanatnyilag gond is van. Talán nem nagy!
Egy kis előzetes az írásból itt jön. Ez már lassan végleges!

Amadeus kávéház – kisvárosi történetek
Ez itt az én városom, Orosháza! Szeretem ezt a várost, még akkor is, ha néha haragszom rá!
Az evangélikus templom tornyának kerengőjéről nézem a várost! Mit rejteget!
Ha akarom, akkor innen láthatom az egész világot is, tele tülekedéssel, sóhajtással, néha kicsi boldogsággal. Persze én már megtanultam, hogy a boldog napok várása, gyakran sokkal örömtelibb, mint maguk a boldog napok, ezért soha nem szabad kicsinyesnek lenni! Engem azonban megtanítottak a mértéktartásra is!
Vegyünk kezünkbe egy tükröt, és nézzünk a magunk ábrázatára.
Így nézek szét e világban
Orosháza is olyan, mint a világ: édesen-keserű, de van amikor inkább keserűen-édes!
Károlyi Fülöp Béla, a szerző

Használati utasítás:

Ennek a könyvnek egyetlen fontos szabálya van, kézbe kell venni és lassan lapozgatva, olvasni. Lehet inni egy kávét vagy egy korsó sört vagy finom borocskát kortyolgatni, kedvére valóan kinek-kinek. Ám a könyvet mindenképpen evés előtt olvassuk. Mert utána hátha megéhezünk, s akkor jobban fog esni minden falat.
A könyv bárhol olvasható: szobában, konyhában, kávéházban, parkban, vonaton, metrón, villamoson, autóbuszon és személygépkocsiban is, ha nem te vezetsz.
Ezzel a könyvvel is be lehet kapcsolódni az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár „Veszíts el egy könyvet!” játékába, de más játékokba is.
Ez a könyv lehet, hogy jó, de rossznak is vélhető.
A mesélő időnként Bódog Kázmér időutazó, aki egykoron tanársággal is foglalkozott, de valami nem jött össze - bár azt beszélik nem volt rossz tanár -, s mégis hagyta az egészet.
Ennek a könyvnek a hőse is Bódog Kázmér, aki ebben a városban élt hosszú időn át, de nem itt született, ezért úgy kell tekinteni mindent, hogy ő kívülről nézett befelé, de valójában fordítva is igaz a dolog.
Ellenben az igaz – amit Bódog Kázmér mondott -, időnként nem árt ablakokat megmosni, mert a koszos üvegen át, nem látunk, se ki, se be vagy nagyon torz képet látunk!
Bódog Kázmér szerette a szép dalokat, szerette a jó hangszeres zenét, különösen azt, ami az elpusztított falu után is megőrződtek itt-ott. Lassú és gyors nótákat fújdogáltak
Mint: Ahol gyerekkorát töltötte, ott nagy kötése volt a múlt őrzésének, a generációk egymáshoz kötődésének, az ősi hit és tudás őrzésének. Ott a nemzetség hite, tudása volt a rendező erő. Itt megtapasztalta, hogy saját nemzetségének miként lesz ellensége a saját fajtája, ott idegen uralom tiporta el a múltat, itt önmagukat tanították meg eltaposni!
Bódog Kázmér életéből, megtapasztalásaiból, hallomásaiból való történetek, egyeseknek hihetetlenek és ezért hitetlenkedve csóválják a fejüket.
Bódog Kázmér egykoron nagyon beleszeretett ebbe a kisvárosba, hiszen valami különös varázsa volt ennek akkoron, s volt egy tündérvarázs, ami idekötötte, amit soha nem bánt meg. Füstös gőzössel érkezett az alföldi vidékre, s most motoros vonattal utazik tovább az időben és a végtelen térben.
Ami történet az ennek a tájnak üzenetei, mind errefele történt, s ahol mindez életre kell az a város kávéháza az Amadeus, amely szintúgy sok titoknak a tudója.
Bódog Kázmér ezt a vidéket úgy megszerette, mint Tamási Áron Székelyföldet, s így teremtette meg az OROS-HAZÁT, S mondogatta gyakorta szabadon Mikes Kelemen után: Úgy szeretem már Oros-hazát, hogy nem felejthetem Károlyt!.

Történetek az Amadeus Kávéházból, hogy dicsérni lehessen a cserépfazékban főtt töltött káposztát és vele a novellákat úgy általában

( Cserép káposztásfazék)

Kedvenc ételem a töltött káposzta, kedvenc irodalmi műfajom a novella. A töltött káposzta minden fajtáját imádom, a novellát Boccaccio óta csodálattal olvasom.
A töltött káposztát már kisgyerek korom óta eszem, a novellát hatodik osztályos korom óta ismerem.
A töltelékes káposzta ahogy Barabás Irma néni mondta egykoron Irinyben - nyugodjék békében- (egy kis érmelléki falu, ahol néhány évet éltünk nejemmel, nagy szegénységben, de egy kicsit paradicsomi állapotban): nálunk az ételek étele: vagyis a ezernyi módon készül. Mindegyik más, de mindegyik ugyanaz. Ez benne a csoda, olyan mint a jó novella. (Meg néha úgy gondolom, a mi kis városunk is hasonlít a töltött káposztához. Hol ízes ez a város, hol meg keserű. Ám előfordult az is, hogy édes-keserű, mint a pentaton jellegű magyar ételek)
Az ilyen módon készített káposztának aztán neve is van bőviben: töltött-káposzta, töltelékes káposzta, tőtike, podlupka, szárma a megnevezést hallottam, amiket jártamban-keltemben meg is kóstoltam.
De hát mi is az a töltött káposzta. Egyszerűen szólva általában savanyított levélbe csavart/tekert/göngyölt töltelék. Ám savanyítás nélkül is jó.
De milyen legyen a levél? Általában káposzta, de nyáron lehet friss karalábé levél, vagy frissen szedett szőlőé, ám ízletes a nagy sóskalevél is, akárcsak a frisshajtású tormalevél, vadsóska, martilapu,persze számításba jöhet még a fiatal fekete nadálytő levele is. . Ezeket szokták használni, mert a töltött káposzta olyan magyar étel, hogy a Kárpát-medence minden népének is ugyancsak kedvence, sőt a Balkánon és a Közel-Keleten is, ám a Kaukázusban is az örömétel közé tartozik.
Azért a leggyakoribb levél a káposzta finom levele.
Legjobb enni talán télen, ám nyáron sem lehet meglenni nélküle. Nyaranta, amikor már kerül zsenge káposztalevél, azt megsavanyítjuk vagyis kovászoljuk,, úgy mintha kovászos uborkát készítenénk. „Lehetőleg vékonylevelű káposztát válasszunk, amit savanyítunk ezen mód: A káposztafejeket leveleire szedjük, a vastagabb ereket levágjuk a késsel oldalazva, s aztán forró vízzel leöntjük, hogy egy kicsit megpuhuljon, így nem fog törni. Egy uborkás üveg aljára pár szál friss kaprot teszünk. Sós vízzel felöntjük, ami leginkább forró legyen, ha kihűlt egy szelet kenyeret rávetünk, hadd erjedjen a káposzta egy pár napig. Ízleléssel döntjük el, hogy készen van-e. Általában 3-4 nap alatt kellően savanyú is lesz, és jó illata kezd csábítani bennünket a továbbgondolásra.
Következik a töltelék, ami lehet: rizs és hús (disznóhús egy kicsikét legyen zsíros, vagy bárányhús, vagy marhahús, de lehet szárnyas-, vagy vadhús is. A hús helyett apróra vágott gombát is tehetünk a rizshez). A rizs helyett jó a durva kukoricadara, árpakása, hántolt búza vagy tarhonya esetleg szikkadt kenyeret is adhatnak hozzá. Ízlése válogatja. A gabona alapú anyagokat – kenyér és tarhonya kivételével-, megmossuk, zsiradékon pirított apróra vágott hagymát és fokhagymát adunk hozzá, s a hússal elkeverjük, azonmód rászórjuk az ízesítőket azaz a fűszereket és 1-2 egész tojást.
A fűszerek igen fontos adalékok, mert ezek adják meg a zamatát, illatának végső milyenségét. Kell hozzá: só, édespaprika, bors, de csombord, lestyán, kapor apróra vágva is dukál hozzá. Ezt a tölteléket alaposan összekeverjük, egy órácskát állni hagyjuk, aztán újból megkeverjük, s így kerül a kiterített levelekre, aminek két hosszabb szélét felhajtjuk óvatosan, s görgetve feltekerjük, a két oldalán a végeket bedugjuk a töltelékbe.
Ott sorakoznak az asztalon a töltelékek, amelyek nagysága szerint lehet egyfalásnyi (pl. a töltike- töltött szőlőlevél); kétfalásnyi (pl. nyári édes-savanyú paradicsomos vagy sóskamártásos, csak kapros, tejfölös kis zsenge karalábélevélbe, tormalevélbe, édes zsenge nyári káposztába töltött finomság); négyfalásos és hatfalásos töltelékek, ezek már inkább a téli és leginkább alföldi töltött-káposzták.
A cserépfazék ( vagy egy nagy zománcos fazék fedővel) most már arra vár, hogy megtöltsük a kész töltelékkel. Az alját és oldalát egy kis kacsa- vagy libazsírral (disznó is jó, végső esetben étolaj) megkenegetjük vékonyan. Aljára kerül egy sor levél vagy inkább aprókáposzta, rá 2-3 ágacska kapor, 1-2 ág csombord. Erre jön egy sor apró savanyú káposzta vagy nyáron édeskáposzta csíkocskák. Erre egy sor káposzta-töltelék, rá télen egy kis füstölt oldalas vagy sonka- darabkák¹, nyáron bármilyen hús darabok vagy szeletelt gombadarabok, annak függvényében, hogy milyen lesz a végső kivitelezés. Ötlet kérdése az egész, s addig folytatjuk, míg megtelik vagy inkább ameddig van káposztánk. A tetejére vágott káposztát szórunk, de nem árt menet közben egy-két babérlevelet is közé rakni.
Amikor ezzel is végeztünk a cserépfazekat a hideg sütőbe tesszük, s felmelegítjük előbb 200 fokra, s egy fél óra múlva pedig 160 fokra visszavesszük, s 3 órán át hagyjuk lassan főni. Aztán lekapcsoljuk a sütőt, s a fazekat ott hagyjuk kihűlni, így még tovább puhul, érlelődik. A legjobb másodnapon lesz a káposzta, amikor újramelegítettük, s ilyenkor, be lehet habarni a levét, mert úgy finomabb.
A töltött-káposzta a világ egyik legegyszerűbb étele, aminek titka a bölcs kivárás, mint minden jó dolognak lassan kell érlelődnie, hogy megmutassa rejtélyét, ami nem más, mint az, hogy élvezettel tudjunk falatozni, hogy zendüljön tőle a lelkünk, s kinyíljon a szívünk. Az ínyencek esetleg jóféle tejföllel is nyakon csaphatják a káposztát. Ez a töltött káposzta olyan, mint a jó novella.
Mint mondottam már a novellák atyja nekem Boccaccio, Krúdy, Kosztolányi, Tamási Áron, Csáth Géza. Ők jó novellákat írtak, persze mindazt már előttük is kitalálták, de bennük összegyűlt az elődök minden tapasztalása, írástudása, rafinériája. Persze szeretem még Déryt és Franz Kafkát, Szabó Magdát, Hrabált és Grecsó Krisztiánt és még sok más mindenkit, aki nem úgy állítja fejére a világot, hogy hülye-gyereknek higgyem magamat. Aki ne akarja bebizonyítani, hogy én rondán beszélek, mert az ő trágár-magyarja a korszerű, egyszóval, ne a káosszal akarja megváltani a világot, hiszen már bebizonyították a káoszisták, hogy buták, és hülyék, s az emberiség pusztítói. Szóval lopjon, de úgy tegye, ahogy Homérosz, Horatius, Plautus, Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Arany, Ady tette vagyis csakis eredetivé tegye, és csak úgy hazudjon, hogy a becsületen ne essen csorba. Szóval a novella is akkor jó, ha úgy készül, mint a töltelékes káposzta, s abban aztán ott van minden, s kellően hagyják összeérlelődni az ízeket.
Nekem a novella egy-egy bibliai történet a mában, mert emlékszem, hogy milyen borzalmas érzés volt, amikor arra kényszerítettek, hogy írjak a karóba húzó havaselvei fejedelemről Ioan Vodă cel Cumplitról, az ő jóságáról (ő majdnem Dracula, kinek kedvenc szórakozása a karóba húzott ember látványa az ablaka előtt), mikor én azt tudtam, hogy gyilkos, s azt is tudtam, hogy Mátyás volt az igazságos király, meg ő volt legrendesebb ember. De hát ő nem volt jó.
Ma is így van ez. Keresem Mátyás igazságosságát, ami általában igaz, részleteiben nem, vagy nem mindig. A történetek Bonfini és Galeotto Marzió-i történetek az ő igazságára mutató novellák.
A novellista ma is úgy kell írjon, hogy ne azt hitesse el, hogy sarkából kell kifordítani a világot, tettünk már annyi rosszat, hogy kifordul az már úgyis magától. A novellista csak meséljen, jó történetet, s ne hagyja ki a fűszereket, a különös kitérőket sem.
Én visszatérve büszke királyunkra azt mondom, hogy ő volt az utolsó rendes főúr és zsarnok, és védelmező. Az utolsó bölcs, az utókor legalábbis azzá tette Szóval rendes ember volt Mátyás, mert nagyon szerette a töltött-káposztát, jó sok tejföllel és finom magyar házikenyérrel, mert az olasz zsömlét azt utálta, de időnként megette, nehogy diplomáciai bonyodalmak kerekedjenek a felesége esetleges akadékoskodása révén. Jó politikus volt majdnem ő is, de nem hibátlan, különben minek kellett neki Bécsbe mennie! Vagy ő tudta az igazságot, hogy Bécs a magyarság sorsához a kulcs.
Ám Bécs azt már soha nem bocsájtja meg nekünk, mindig megmutatta, hogy ő az úr, a többi csak gyenge utánzat. Bécs egy kiteljesületlen elbeszélés színhelyének készült, de csak egy történelmi anekdota lett (középkori motívummal teli mérgezési história) számunkra.
Bécsben meghalt Mátyás, s azóta oda az igazság is, s hiába írtak már ezután jó novellákat, Mátyás már nem hallgathatta meg a róla szóló újabb mesés történeteket. Ez a legnagyobb baj a világban, hogy az idő sokunknak nem engedi, hogy meghallgassuk a történeteket. Az idő mást parancsol!
Mégis készüljünk fel a novellás történetekre…hátha sikerül, és nem volt teljesen hasznavehetetlen a munkánk! Ha csalódtunk, akkor vigasztalódjunk egy jó adag töltött káposztával, esetleg gazdagon locsoljuk meg tejföllel… és utána öblögessük torkunkat egy pohár borocskával!
Én úgy vagyok a dologgal, hogy egy kisváros történései kifejezik sokunk viszonyát a városhoz, az élethez, családunkhoz és önmagunkhoz! Hátha felismerjük időnként önmagunk groteszk arcát….!
¹A füstölthúst mi külön fazékban félig megfőzzük, s csak a húsdarabokat tesszük a káposzta közzé. A főzőléből annyit öntünk a cserépfazékba, hogy csupán félig lepje el a tölteléket, a többit tiszta hideg vízzel pótoljuk, hogy egy ujjnyira ellepje a káposztát, így jó lesz a sója..
Amadeus kávéház, avagy Mozart Orosházán…
( Be kell vallanom ez még nem novella, még csak nem is előnovella, mert nem történik itt sem semmi. Hacsak annyi nem, hogy körbejárjuk az Amadeus nevet, s elmélkedünk a történetek színhelyeiről! Vagyis ráhangolódunk a dologra egy kis városhistóriával.)

Az Alföld tengersík vidékén van egy városka, s annak van egy kávéháza a főterén, ha egyáltalán főtér a Főtér.
Volt a városnak egykoron egy híres kovácsa, hiszen nagy utak mentén fekszik ez a város, de az utakat elszántották… a kovács meg elment, mert olyan eszméket hirdettek, amit ő hamisnak tartott, s látta a megaláztatást, aki nem hódolt... De erről majd máskor!
A kávéházat Amadeusnak hívják, talán jó húsz éve már.
Talán akkor ismét elkezdődött a város új élete, a többi meg ilyen-olyan!
Vagyis volt egy város, amely hitből épült, de elvették a hitét!
Egykoron ott volt a Daubner cukrászda, de már rég oda. Aztán lett újbóli kávéháza, mert az alapítók hitték, hogy minden rendes városnak kell legyen kávéháza. A kávéház neve: Amadeus!
Miért Amadeus?
Ez talányos, az ősködbe vész, mint errefele annyi mindennek. Nem szeretnék kutakodni, de bizonyos személyeket érintő tényeket, akkor csak fel kellene tárni, de azt nem mindig szeretik. Ebben a kisvárosban mindig vannak zűrök a névadás körül. De nem kutakodom! Nem, nem teszem, ez maradjon örök rejtély, mint a Tóth-malom leégése, meg néhány gyilkosság, emberrablás stb., meg a szőkített olaj esetei…
Aki ismeri az itteni dolgokat az azt is tudja, hogy ez a „főtér” a terek összessége, összefonódása, ami azért nem ritkaság manapság. Ez is olyan kisvárosi érdekesség, helyi sajátosság, hiszen itt ölelkezik össze a Szabadság tér, a Győry Vilmos tér és a Széchényi tér (ami volt egykoron Kossuth tér is, amíg ott állt Kossuth apánk szobra), de a szobor átköltözött a mai helyére, s került a később elnevezett Szabadság térre, amit csak Piacként mondtak akkoron, ahol az Alföld Szálló volt. Az új rend 1945 után Szabadság térre nevezte át, mint Közép-kelet Európában minden főtéret. A Kossuth tér pedig elsétált innen a város egy másik pontjára (a mezőgazdasági szakközépiskola köré), de már Kossuth nélkül vándorolt oda. Egy időben mondogatták, hogy Kossuth is megy majd, de maradt!
Az egykori Kossuth téren templom született. Nagyváradon döntött gróf Széchényi Miklós püspök, hogy Trianon fájdalmát enyhíteni új katolikus templomot építtet éserre Orosházát látta alkalmasnak, ahova aztán ő is végső pihenőre térhet. S így lett!.
A püspök halála után a tér pedig az ő nevét vette fel.
Akaratlanul is ideológiai kézfogások színtere lett e része a városnak. Két pap Széchényi Miklós katolikus püspök és Győry Vilmos evangélikus püspök, és egy eszme találkozik itt! Látják milyen bonyolult, ez a falu-város mindig ilyen volt! S odébb a magyar összefogás kifejezése Árpád (Árpád-kert) neve körül vezéreinek utcái, sajátos orosházi igazítással: Előd, Ond, Könd ( nem Kond), Tass (nem Tas), Huba, Töhötöm. Álmos fejedelem már a Szőlő városrészbe került.
Én amikor mindezt kibogoztam, akkor azon csodálkoztam el, hogy Széchényi neve, hogyhogy nem zavart senkit a Rákosi korszakban!
Lehet, hogy nem is tudták a funkciónáriusok, hogy ki volt Széchényi Miklós. Sőt valószínű a Miklósig el sem jutottak, csak Széchényéig, de ez a Széchényi, nem az a Széchenyi volt. De mégis van közük egymáshoz. De inkább nézzük Amadeust!
Itt van az Amadeus!
Gyakorta kérdeztem a kedves Olvasót, hogy ki volt Amadeus, s hogy is került ide? Ja tudom, németek is éltek erre, s akkor ez a német név az irántuk való tisztelet lenne! No, nem tudnak mit felelni rá, de nekem eszembe ötlik Wolfgang Amadeus Mozart neve, onnan Salzburg környékéről.
S akkor mondják mindjárt a kíváncsiak: „Mi köze Mozartnak Orosházához?”
- Sajnos semmi! – vágom rá rögtön. - Még az ő ismerőseinek az ismerősei sem jártak erre. De az itteniek is kevesen érdeklődtek Mozart felől, hacsak nem a zeneiskolában, de ott a névadó Liszt Ferenc. S akkor most azt kérdem, önt érdekli, hogy miért kapta a nevét a kávéház? No ugye nem! Azt hiszem ebben a városban csak nekem jutott ilyen blődség az eszembe! Jártak-e már az Amadeusban Voltak, de nem túl sokan és sokat Ezt a kérdést tettem fel barátomnak Bódog Kázmérnak is, aki most érkezett rövid látogatásra hozzám, és ő is azt mondta:
- Nem, még nem jártam az Amadeusban! De most éppen itt az Amadeusban ülünk és fejtsük meg!
- Egy úriember, talán zenész, én legszívesebben Mozarthoz kötöm. - mondtam.
- Úúúgy? – nyújtotta el a választ Kázmér, mintha éppen egy választófejedelem mondta volna, miután Mozart befejezte játékát…Úúúgy kedves Mozart, nagyszerű…!
- De mit keres itt Amadeus Mozart?- fordítottam vissza helyzetet a kisvárosi kávéházra figyelve.
- Nem tudom. Derítsük ki! –javasoltam, elindultunk a gondolatok szűkre szabott és rejtélyes ösvényén.
- Hát, akkor nézzünk szét az Amadeusban, itt az ideje, hogy megtekintsük, mert történéseink, amiket most sorba elbeszélek mindig innen indulnak ki. Itt születtek meg, itt mesélték el nekem, én meg továbbadom, mert itt időnként van hallgatóság is, akik elszürcsölgetik a kávét, ami nagyon finom, megesznek egy sütit, egy kis bájcsevely, és minden megy a maga rendjén. De csalódás ne érjen senkit, ezek a történetek nem Mozartról, hanem egy alföldi kisvárosról szólnak, ott estek meg azok a dolgok, amit itt előtárunk. A kávéház közepén van egy kiszolgáló pult, rajta kávéfőző, italok, poharak és egyéb kellékek. A falakon leginkább a régi kisváros kinagyított képeslapjai díszelegnek, s ezzel adják meg az alaphangulatot, az eltüntetett múlt utáni vágyat. Érdekes ebben a városkában egyre több helyen kerülnek a falakra ilyen képek. S néha titokzatos módon feltűnnek frakkos urak, hosszú földig érő ruhában pózoló hölgyek, kalapban, mintha idejönne a múlt.
Az Amadeus a főtér - ha egyáltalán fő tér a főtér -, egyik kellemes kávézója, egy hajó vagy csdak bárka a múlt és a jelen között. Itt még falatozni, eszegetni is lehet, ha megéhezett az ember, mint egy régi fogadóban. Szép, régi épületegyüttese ez a városnak. Mellette van egy francia pékség, és Göndös órásmester boltja és egy utazási iroda. Aztán odébb ásítozik, mint valami unatkozó sárkány, az Alföld Szálló omladozó, romladozó kitört üvegszemű épülete. Egy letűnt, szomorú kor emléke és még mindig itt sündörgő szelleme, ami sivárrá tette a várost. S vannak emberek.
Bódog Kázmér! Ő az, akivel néha beszélgetek, utazó és tanár, de újságot is ír. Olyan ittmaradt bohém. Vele szoktam társalogni, hogy ne magamba beszéljek, mint a szépreményű képviselő asszony, aki úgy elmélyedt mondanivalója kifejtésében, anno, hogy észre sem vette közönségének állandó fogyását. Talán eszébe sem ötlött Haydn Búcsúszimfóniája, vagyis az ígéreteket illik megtartani, vagy a fizetséget meg kell adni. A zenészek, szép csendben magára hagyták az adós grófot, a híres Eszterházyt..!
Eszterházy megértette a célzást, a képviselőasszony nem értette meg, fel volt háborodva – nyilatkozta a helyi lap szemfüles riporterének. Aztán lassan ő is hazasétált, miközben egész úton dohogott, mint egy kifulladó öreg mozdony.
Apropó szonáta. Az idén Mozart évforduló van többek között (mellesleg Bartók is), ezért is ülünk az Amadeusban talán emlékezni. Mozart a zsenigyerek élete azonban tele volt szenvedéssel, mert zsarnok apja folyton szerepeltette. 1781-ben megírta az Idomeneo-t, s ettől Bécsben élt, ekkor 25 éves volt. Száz év múlva 1881-ben Mikszáth Orosházára látogatott egy fél napra, hogy elcsodálkozzon Gyopároson és a hölgyek átöltözködési művészetén a fürdőzéshez. Nagyot csalódott őkegyelmessége, mert a hölgyek bájaiban nem tudott gyönyörködni, hiszen elrejtették a bájos vénuszi alkatokat előle is. Aztán megízlelte a híres paprikáscsirkét és a rétest, elutazott, vissza se tért soha.
Őszintén megvallom, fogalmam sincs arról, hogy Mozartnak és Orosházának van-e valami köze egymáshoz, még akkor sem igazán, ha már Bécsben járunk. Én mégis ezt a kettőt összekötöm. Jó szorosan kötöm, mert számomra úgy tűnik rejtélyes kapocs ez a kávéház, amely az Amadeus nevet vette fel, amikor felavatták, olyan jó húsz évvel ezelőtt. Különben nagyon kellemes a hely, minden finom, udvarias a kiszolgálás stb.
Ellenben nem mindenki tudja, hogy van valami furcsa is ebben a kávéházban. Ez az idő. Itt egy különös óra mutatja az időt, ami visszafele jár. Itt ül velem Bódog Kázmér, a történetek fontos szereplője, aki sokat mesél, akinek én is elmondom „kitalált történeteimet”, amíg nem járok én is úgy, mint a „nagytervű” képviselő úr, aki megígérte, hogy mesélni fog . De végül soha nem volt ideje.
Vagy ki tudja…Valahol lehet, hogy mesélt. Mintha rémlene valami, hogy kiállt valamilyen épület elé szónokolni. De nagyon meleg volt! A végén sajnáltam, mert mindig nagyon izzadt, s az arcszíne is olyan fakó volt, mint a jóféle fahamú, amiből régen öreganyám mosás előtt mindig lúgot főzött, hogy fehérítse az ingeket, különösen a nagyapámét, mert ő mindig fehéret hordott, olyan kis alacsony gallérút, hogy nem is volt annak csücske. Abban dolgozott, s bizony a sok kosz mind rátelepedett, különösen aratás és cséplés idején.
Bódog nem értette az egészet, s mondta is, hogy zavaros a dolog.
Elolvasta a nagy Író híres könyvét, azt nem jött rá, hogy miért írt az éhezésről, s közben azt mondja, hogy untuk már a szalonnát és a kenyeret.
Aztán miért e kő, s miért éppen Kossuth előtt!
- Nézzed Lajos, mit írnak itt neked…”Itt állt az emberpiac!” Ám Kossuth Lajos messze tekint, oda a katolikus templom felé, s mondja a régi orosházi legendát: „ látjátok onnan jöttem, s akkor erre mutatattam, s azt mondták a jámbor orosházi atyafiak, hogy oda megyek. Pedig valójában én Aradra mutattam „ Ott van a magyar Golgota! Néhány túlbúzgóka azt mondta erre „ Má’ pedig az kő, ide kő egy kő! S lett ide egy nagy kő!
De térjünk vissza az Amadeusba.
Azt kérdezem: leglátogatottabb az Amadeus?. Válaszom, „nem annyira, mint a kocsmák, s ennek oka, hogy aki kocsmába jár az nem megy az Amadeusba. Aki igazán eljárna az Amadeusba annak nincs annyi pénze, hogy naponta beüljön oda”. Hát csak ennyi a magyarázat erre.
Aztán rájöttem, hogy Mozart lehet, hogy mégis tudott Orosházáról. Mert azt mesélik, hogy egykoron ( az is hol van már!) az itteni búzának, és lisztnek szerte Európában nagy híre volt. Azt is mondják, hogy a császári kalács és sokféle ínyenc sütemény ebből a lisztből volt az igazi. Mozart is szerette a finomságokat, ezért szerette Mária Teréziát, kinek fenségesen gyönyörű keblei mindig ámulatba ejtették. Így biztosan evett abból a kalácsból, amelynek lisztje innen utazott a császári fővárosba.
Ennyi rejtéllyel teli az Amadeus, amelynél csak a hajdani Musztafa cukrászda volt titokzatosabb zamatos, omlós süteményeivel, a hihetetlen selymes lágy fagylaltjaival, még Mária Terézia is megnyalta volna mind a tíz ujját Szuli bácsi remeklései után.
Lám itt van egy újabb kapocs: Musztafa Szulimán cukrászmester édesapja Bécsből jött Orosházára, éppen az I. világháború végén, amikor összeomlott a Monarchia. A Musztafa cukrászda is egy kapocs volt Orosháza és Bécs között. De már az sincs. Ahogy múlik az idő, úgy lesz közelebb a végzet, a kiteljesülés vagy megsemmisülés!
Íme most az Amadeus kapja azt a tisztességet, hogy a történések megszületésének színhelye legyen. Talán felébred Csipkerózsika álmából itt minden! Vagy lehet azt mondani aludjon csak minden az idők végezetéig!
Nem, nem, ne aludjék! Ezt a titokzatos várost naponta fel kell fedezni, még akkor is, ha az idő hol erre, hol arra jár!
Tessék leülni, meginni egy kávét, kérni valamit, s elkezdünk az időben utazgatni. Hát ezt teszem, most én is. Csak az órát tessék nézni! S haladunk: hol előre, hol meg vissza! De a világ is ilyen, meg a sorsunk is hasonló: egyszer lenn, másszor fenn.
(2005.)

A Szárazérről elhajózzunk!
( Álomjáték Trianon utáni időkből )
Édesapám hajóskapitány volt.
Gyönyörű szép ember volt kapitányi egyenruhájában, édesanyám ilyenkor mindig elsírta magát, annyira tetszett neki az apám. Édesapám tudta ezt, s hogy a szeretetet erősítse, néha-néha felvette az egyenruhát. Szeretett abban járni. Ilyenkor kedvesen udvaroltak egymásnak, apám bókolt, mint egykoron Vogelweide szeretet hölgyének. Anyám szelíden elpirult, s olyan szép volt az arca, mint a hajnali napfelkeltében a házunk mögött lévő szép tó, a csendben, kecsesen úszkáló hattyúkkal.
A világ legcsodálatosabb panorámája itt volt a mi kertünk alatt, még akkor, amikor a Gyopáros-tó a maga természetességében pompázott. S aztán ott volt a Száraz-ér.
Micsoda víz!
Kész csoda, ott sorakozik az egész magyar hadiflotta, miután Trianon után, átvezényelték az új csehszlovák-magyar határtól ide a Száraz-érre.
Ez még 1920-ban történt, amikor Párizsban rájöttek, hogy a magyarok tengerészeti bázisa az Ipoly folyón van. Egyből határfolyó lett, s kitiltották hajóinkat, tengerészeinket a térségből. Átvezényelték ide, mert itt azt mondták, hogy csodálatos lehetőség van mindenre.
Így lett Orosháza hajózási bázis. Egy időre román felügyelettel történt mindez, hiszen idetelepedtek a városba katonástól, s csak 1920 tavaszán indultak haza.
Aztán tovább fejlődött a dolog.
Orosháza lett a bezártság városa, de egyben az üveg fellegvára. De nem épült üveghegy csak ígérték, de azt nem kell mindig megtartani.(De volt hegynyi selejtes üveg, veszteséges is volt a gyár…)
Apám egy reggel, úgy nyolcvan évvel ezelőtt, felvette kapitányi díszes ruháját. Bajuszát kipödörte, torkát megköszörülte, s azt mondta:
- Ideje lenne hajóra szállni! Megöl ez a tétlenség.
- Hová mennél már megint – szólt a nagymama – hiszen a zsilipeket lezárták, nincsen víz!
- Az más, de nekem miért nem szólnak, hogy mikor mehetek már! Még a legénységet is össze kell szedni, mert biztosan elmentek megint kukoricát kapálni… - dohogott apám.
Anyám szólt, hogy menjünk reggelizni, mert mindjárt indulni kell az iskolába, de mivel vasárnap van, így az iskola elmarad, de nagyanyám addig elfelejtette, hogy vasárnap nem megyünk az iskolába.
Reggelihez ültünk..
Az asztalon frissen sült ropogós zsömlye, házivaj (Juliska néni hozta Cinkusról a tanyáról Tercsi ángyikámtól), minden úgy volt egy szempillantásnyira, mint azokban a régi, szép időkben, amikor az akácillat tavasszal úgy el tudta bódítani a lányokat, hogy zavarukban még a nevüket is elfelejtették, s csak szárnyaltak volna a magasban, mint a gólyák, hogy fészket rakhassanak egy-egy terebélyes kémény tetején. S csak bizsergett a bőrük, érintésüktől pedig az ember szinte áramütést kapott.
Családi fészket akartak rakni. Ők megtelepednek itt, mert ha menni akarnak csak szárnyat bontanak, s ott a végtelen levegőtenger, röpülhetnek. Ámbár az is igaz, hogy manapság már a repülés is veszélyes, mert lopakodó kémrepülőnek nézik még a gólyamadarat, aztán bumm, lelövik. Így kevesen is vannak azok a gólyák, akik itt fészket raknak.
Mert nehéz idők jöttek!
A gólyák pedig lassan és folyamatosan elmennek, de el ám’.
A világ többször megfordult tengelye körül, még a mágneses pólust is át akarták rakni, mint ahogyan az Jeniszej folyó irányát is meg akarták változtatni, hogy ne északra folyjon haszontalanul, hanem délre, öntözze a sivatagokat. Az Amu-Darját elvezették, az Aral-tó ki is száradt már. Ott rozsdásodnak a homoktengerré vált földtekenőben a hajók.
De itt is voltak ilyenek, ha nem is pontosan azok, de világrengetések…
Volt erre azért többször is földosztás, aztán jött a visszavétel. Jött az olajbányászat, s megromlott az ivóvíz., üveggyárat is építettek a világhírű búzaföldek helyére, oda a híres kenyér.
Csúfolódások voltak ezek, a megalázások hétpróbái... vagy ez a városiasodás ára!
Kubla kán, a tengerész is rácsodálkozna erre a világra, mert ilyent ő sem látott, pedig az ő hajója sok tengert szabdalt, de ő angol kapitány volt, s nem magyar. De lehet, hogy nem is angol…csak Wordswort tette volna azzá, még a nagy klasszikus romantika korában, hanem ő volt a tatár kán…
Apám reggelizett.
Apám lassan evett, egy hajóskapitányhoz illően.
Komótosan kettévágta a zsemlét, hallgatta, amint herseg a kés a friss, illatos cipócskában. Aztán ketté vette a kerek zsömlét, rátette a kistányérra, majd egyenként megkente vajjal, a másik felét is kézbe vette, arra tett két szelet szegedi szalámi-karikát, a vajas részre egy szelet sajtot, azt a komlósi piacon vették. A két fél zsemlét összeborította, aztán ízlésesen beleharapott. A zsemle szinte muzsikált, ahogy a fogak ráharaptak, s illatozott, olyan finom cipóillat járt át mindent.
A tejeskávét lassan kortyolgatta a zsemlefalatok mellé.
Anyám szerelmetesen nézte apámat, ahogy evett.
Én is lassan utánoztam mozdulatait, szertartásait. Mozdulatai, bennem is élni kezdtek.
Ezután megismétlődött minden, csak most nem szalámis vajas zsemle volt a finom falat, hanem vajas-mézes zsemle, és még egy csésze tejeskávé.
Befejeztük a reggelit.
Lehet, hogy ez volt az utolsó reggelink, így együtt.
Jönnek elő az emlékek, keresem, mert a Szárazérben már elapadt víz, s az emlékezés is elapad.
Ez már régen volt. Talán igaz sem volt, mondhatnám, mint a mesében szokták mondani volt.
Apám hajóskapitányi egyenruháját és a hajóját is rám hagyta.
Csak úgy !
De nincs víz.
A hajó mélán áll a kikötőben, de már inkább a homokon.
Lassan én is átadom a fiamnak, ahogy elnézem már ő sem hajózik innen ki sehova.
Ez a hajók sorsa, ha elfogy a víz, ez a mi sorsunk, mert megbüntettek azért, hogy hajózni akartunk.
Mi ne hajózzunk, legfennebb lovagoljunk, de már azt is jobban csinálják mások.
Kimegyünk a héten a Száraz-érre, ha nem esik az eső –a sár miatt-, mert meg kell mutatnom a fiaimnak azt a helyet, ahol apám háza állt, de út már nincs. Az idő betemette az utat. Jaj azok az utak… Ma már, de jó lenne, ha tudnánk néha az utat. Valaki megmutatná!...
Talán a nagy diófa még megvan?
Lehet, hogy kivágták a cigányok, mert a többi fát már elhordták a tavaly télen.
Isten ’uccse, mit lehet tenni !
Semmit.
Alföld.
Lapos. Laposabb. Még laposabb.
Mégis!
Egy szálló és nagyon híres étterem volt ezen a vidéken.
Az sincs.
Emlékszem apám nagyon szerette az Alföldben a szép halvacsorákat.
Jobban nem értett senki nála a társasági vacsorákhoz, különösen a halakhoz. Ezt még a boldog békeidőkben tanulta meg, akkor még adtak az etikettre.
Meg különben is egy hajóskapitánynak tudnia kellett, hogy a társaságban hogyan illik megjelenni, szórakoztatni, beszélni, véleményt formálni…
De aztán az ilyen tudás bűn lett.
Vacsora után mindig dalolt, mert jó hangja volt.
Jókat tudott mulatni is.
Odajött a cigányprímás, és megkérdezte:
- A megszokottat húzzuk?
- Azt! – vágta rá apám.
S aztán felállt és énekelt. „ Zúg az erdő, zúg a nádas….”
Csodálatos hangja volt, mint egy operaénekesnek Milánóból vagy Velencéből…? Mindegy.
De mégsem lett az, inkább hajózott erre-arra az Adrián, meg a Földközi-tengeren. Aztán elvesztettük a háborút, apám is vesztes lett, s kapott itt egy hajót, hiszen utolsó hajóútján olyan sebesülést szerzett, hogy vízre szállni kapitányként már amúgy sem lehetett volna.
A világnak ebben a kicsiny szegletében még a víz is ritka, ami volt, azt is elküldték másfele. Nekünk már se víz, se hal. Már az Alföld sincs. A Szárazér? Csordogál… tavasszal. A hajóra meg már ki is emlékszik!
Talán volt az is.
Talán édesapám hajóskapitány volt.
Én is szerettem volna hajózni.
Egyszer hajóztam már
Krétára.
Aztán én is kikötöttem.
Nem kaptam hajót. Nem kaptam semmit.
Reggelire nem hoznak már friss ropogós zsemlét meg írósvajat sem.
- Ez már ósdi, inkább valami mást - mondták.
Gondoltam építek egy hajót.
A Szárazéren kellene vízre tenni koratavasszal, amikor van víz.
Aztán úsznánk.
Úsznánk a hajóval, motoroshajóval le egészen Tótkomlósig, onnan tovább a Marosig.
Mert oda elvisz a Szárazér.
S onnan tovább
Szegeden megpihennénk.
Vételeznénk az útra ennivalót.
De leginkább egy jóféle halfőző bográcsot kell venni, mert mindenféle dunai hallét akarunk készíteni.
Előbb a Tiszában fogott halból szegedi-halászlét főzünk.
Finom alaplevet előbb, sokféle apróhalból. Aztán átpasszíroznánk. A hagymakarikákkal – jó bőven – feltennénk főni a vizet, bele az alaplét megszórni e vidéken termő paprikával, s bele a haldarabokat. Így főznénk vagy 40 percig, majd lehet kanalazni a finom halászlét.
Aztán szerb hallevest.
Bolgár hallevest.
A Deltában pedig megfőznénk a lipován hallevest. Az más, egészen más, mint a mi szegedi hallevesünk.
Abban is van vöröshagyma karikára vágva, de adnak hozzá leveszöldséget, zöldpaprikát, paradicsomot, feketeborsot, pirospaprikát tejfölt és babérlevelet is. Ők is főznek alaplét, abban aztán puhítják a haldarabokat, végül tojássárgájával, tejföllel eresztéket adnak hozzá. Ecettel még egy kicsit savanyítják. Csipetkét is szaggatnak bele.
Állítólag apám is szerette, mert ő a halleves minden változatát ismerte, amit a Duna mentén főznek. Mindig azt mondogatta, hogy a Duna lelke a hallében van, ezért kell megkóstolni. Meg minden hallé olyan mint az ott élők lelke. A hallével őket szereted meg, s lesztek barátok, hisz egy asztalhoz ültünk-.
De ma már ő sincs. Elhajózott.
Én is hittem ebben, lelke van a víznek, mert a Delta vizében is van egy kevéske a Szárazér vizéből.
Változik a világ.
Változik minden.
De azért szép mese, hogy hajóskapitány volt az apám, s volt itt egy hajó is, sőt itt volt a hadiflotta.
A tavaly tavasszal akkora víz volt a Szárazéren, hogy valóban hajózni lehetett volna egy kis hajócskával. De nem mentünk.
Különben is ilyen helyen tilos hajózni, mert könnyen megfeneklik a hajó, de még a csónak is. De a hatóság sem engedi, mert a hajóknak műszaki vizsgát kell tenni, meg adót kell fizetni a városnak is, meg a kormánynak is, így megbénulnak a hajók.
A vágyak hajói is homokpadra akadnak fel itt mifelénk.
Ezért, hát barátaim a Szárazéren ne hajózzunk!
Menjünk ki az Adriára, a Földközi tengerre. S tovább, mint Odüsszeusz tette!
Gibraltárnál ott áll biztosan apám, mert ő is itt hajózott el, mint Odüsszeusz, s aztán nem tért haza… Odüsszeuszt is hiába várta már Ithakában Pénelopé…
Édesapám ott áll a gibraltári sziklákon, kapitányi egyenruhájában, s integet a távolódó magyar hajóknak. Hajóznak, elhajóznak a magyarok…!
Anyám sokáig várta…mindhiába, aztán ő is utána hajózott egy sajkán…. Többet nem hallottam Róluk! Elvesztettem őket is!
(2006)

(Szárazér a Hajdu-völgyben)

Egy csésze kávé

Vidéki, alföldi, mozdulatlan kisváros.
Csendes, nyári, hétköznapi délelőtt.
Tíz órát mutatott a templom toronyórája.
A meleg szétfolyt az utcákon, s mindent beterített, mint amikor egy évvel ezelőtt egy forró szél idehozta az afrikai sivatag lisztfinom porát. Átjárt mindent. A meleg úgy belopakodott a városba, hogy nem lehetett sem éjjel, sem nappal szabadulni tőle, olyan volt, mint az olvadt viasz, mely ráragadt a bőrödre.
Bálint tanár úr és felesége pihenni ült le az újonnan megnyílt kávéház teraszán. Előtte megnézték az árlistát, mert be kellett osztani a kevéske pénzt, s a tartalékhoz nem lehetett nyúlni, mert hátha történik valami, s akkor is tudni kell fizetni.
Már vagy két éve tervezgették, hogy ezen a nyáron két-három hétre elmennek Párizsba, megszállnak egy olcsó szállodában, és bebarangolják a várost. Aztán mégsem sikerült, mert közbejött egy betegség, s az igen sokba került. Így ezen a nyáron is itthon "nyaraltak".
Bálint tanár úr, tíz évvel ezelőtt, egy iskolai kirándulással három napot töltött a művészetek fővárosában, s azóta nem tud szabadulni a gondolattól, hogy oda visszatérjen. A tanórákon már százszor mesélt Ady, Radnóti, Cezanne, Manet, Picasso, Chagall, Hemingway, Aznavour, Edith Piaff városáról. Hallotta a verssorokat, maga előtt látta a képeket, ott muzsikált benne a zsongító bódító sanzonok sora, muzsikája. A Montmarte, a Plastiqualle, az Arc de Triumf, a Szajna, a Notre Dame varázsa mindig szédítően magával ragadta, pedig csak a verseket olvasta, inkább szavalta diákjainak: "ősz húrja zsong, jajong, búsong a tájon…", vagy " Párizsba tegnap beszökött az ősz, Szent Mihály útján suhant nesztelen, Kánikulában, halk lombok alatt, s találkozott velem…". S ilyenkor mindig elnézett valahova messze, gondolatai, hangulatai szárnyán repült valami szédítő magasságba, titokba, rejtélybe.
Most is, ahogy ültek a kávéház teraszán, már-már szárnyalni kezdett, s a versrészleteket mormogta…
Szinte el is felejtette, hogy az idén is, mint annyiszor már, itthon maradtak." Mert a tanári fizetés, a vidéki értelmiségi lét, a szellemi felfrissülés… az mind blöff, mert nincs is a tanárnál kiszolgáltatottabb ember az értelmiségiek között…"- filozofált magában, s méla szomorúsággal nézte a kisváros álmos létét, mozdulatlanságát. Ideszokott már, s tudta, itt már semmi sem változik, az ő élete is ilyen lett. Ez a balkáni magány. Aztán elmélázott az ellentéten, hogy mégis van benne valami szép, amikor diákjai emlékeznek rá, s felidézik azokat a szép vagy inkább az emlékek szárnyalásán megszépült órákat, közös kirándulásokat az országban, Erdélyben és sokfelé…. "Ah, csak álom és becsapás minden…" szűrte fogai közt a mondatot kicsit keserűen. A felesége ránézett:
- Szóltál? Valami baj van ?
- Áh semmi, csak elfeledkeztem egy kicsit… - válaszolta.
- Maradunk még ? - kérdezte aztán újra a neje.
- Egy kicsit, talán… igyunk még egy kávét.
A két kávé még belefért a kiadásba, pedig már ettek két-két gömb fagyit is, bár abból az egyik az "Alföld gyöngye" fantázia-kehely volt, 800 Ft-ért, a másik csak sima egy kis díszítéssel, rácsorgatva az egészre egy kis csoki, 200 Ft-ért. Ezer Ft mindjárt ugrott, de ma eldöntötték, hogy nyaralnak, s ezt megengedik maguknak. A kávé már csak olyan ráadás volt. Mondván, "Ma kirúgunk a hámból, képzeljük magunk Párizsba!".
Megitták a kávét, apró kortyokkal, s közben Bálint tanár úr elszívott egy cigarettát.
Lassan, az óra mutatója a tizenegyeshez közeledett.
Már fizettek, s indulni kezdtek volna, amikor nagy lendülettel az üres székre mellettük lecsapta magát egy sportos, divatosan öltözködő harmincas- harmincötös fiatalember, olyan kigyúrt izomszekrény. Rövid divatos sörtehaj, egy ujj nélküli póló, a jobb vállán és felsőkarján egy tetovált sárkány hivalkodott.
Nagy lendülettel köszönt:
- Jó napot, tanár úr
- Jó napot! - volt a válasz, s szemlélgetni kezdte a tanár úr a hirtelen jött urat, akit bizony nem ismert meg.
- Demeter vagyok! A "Lessz Demeter", hiszen tudja én még az érettségin is két sz-t írtam a lesz szóban. S az iskolában minden tanár így emlegetett, hiába ezt nem tudtam elhagyni azóta sem…,de ez most már tudja, a titkárnőm dolga - mondta egyszuszra.
- Valami rémlik - mormogta Bálint tanár úr, s úgy tűnt mintha valami sejlene is, bár a helyesírással annyit küszködött diákjaival, hogy ilyesmire már a végén oda sem figyelt. S különben is az utóbbi tíz évben kit érdekel már a helyesírás, a szép magyar beszéd…
- S aztán, hogy van tanár úr? Még mindig csak tanít?
- Igen, de már nem ott …
- Nocsak, el sem hiszem… Aztán ömlött belőle a szó - Emlékszik tanár úr az érettségi szóbelire? Azt mondtam, hogy Ady írta Az ember tragédiáját, Vörösmarty pedig a Talpra magyart…- s aztán csak úgy belevigyorgott a nagy magyar alföldi lusta melegbe.
- Vagyis a Nemzeti dalt… Most már beugrott, emlékszem az esetre, nagyon emlékszem… S az elnök mégis átvitt az érettségin! - mondta a tanár úr.
- Úgy van!… Hallottam, hogy maga nagyon tiltakozott a dolog ellen, de aztán az igazgató, úgymond "meggyőzte"…
- Igen… igen…, de hagyjuk az egészet olyan régen volt.
- Régen bizony!
- S most ? - kérdezte Bálint tanár úr.
- Vagyok, vagyogatok… De tudja, az irodalmat azt nem szeretem, de a tartalmakat, az aktuális tájékozottság miatt mindig elmondja a titkárnőm. Mert azért csak kell mutassa magát az ember, hogy nem olyan sült…
- Bizony… bizony…- bólogatott Bálint tanár úr.
- S a tanár úr? Csak így itthon, ebben a melegben… ? - kérdezte hajdani "diákja", de Bálint tanár úr nem tudta mit válaszoljon erre. Egy név után kutatott, aztán motoszkálni kezdett emlékezte mélyén valami….. Hirtelen megvilágosodott minden. Ő a Zászlós Demeter. Nagy ember fia volt. Hm… Zászlós Demeter… aztán hirtelen ránézett.
- Zászlós Demeter… hallottam rólad, mondják, nagy ember lettél
- Úgy bizony, én vagyok az…Én nem köszöntem meg akkor, pedig tudom, nagyon prüszköltek magára…a nyakassága miatt… Na, üsse kavics, fátylat a dologra. Már úgy sem érdekes… Üzletember lettem… Nem panaszkodom… Most jöttem haza Párizsból. Üzleti út…rohanás, tárgyalás, protokoll… tudja, hogy van ez…- aztán hirtelen váltott - Tudja tanár úr, magának is váltani kellett volna, s hagyni az egészet, a kölykökkel nyavalyogni… Az nem pénz…Az csak alamizsna…Pedig magának volt fantáziája…
- Jól van fiam ez így, nyugodtan tudok aludni.
- Az lehet, de azt most is kiszámolja, hogy megihat egy kávét, vagy sem… De ne szaporítsuk itt fölösleges elmélkedéssel a dolgot. Tanár úr most a vendégeim. Mit kérnek?
- Köszönjük, de mi már éppen indultunk…
- Na nem ! Nincs vita! Nézzünk szét a finomságok között - s intett a felszolgáló-lánynak, s kért egy árlapot. Ital?
- Köösz… ismételte volna, de szavába vágott
- Mondtam már, most a vendégeim, nem szeretek egyedül ücsörögni, Egy órakor lesz egy tárgyalásom itt a városban egy beruházásról. Ez itt új? Jó helynek látszik, már régen jártam erre…
- Nem régen nyílt…
- Jó ízléssel rendezték be, egy kicsit párizsias a hangulata…
- Valóban? - kérdezett rá a tanár úr felesége.
- Határozottan olyan…
- Mi az idén éppen…. - kezdte el a mondatot Bálint tanár úr, de nem tudta befejezni, hozták az árlapot.
- No, lássuk, mi a felhozatal. Megvan. Kezdjük egy finom koktéllal. Egy kis párizsi hangulattal, hisz onnan jöttem most. Ez jó lesz: Marie csókja. Ez kellemesen hűsít, s feldob bennünket. Aztán úgyis mindjárt dél van, együnk is valamit, egy franciás salátát articsóka-szirmokkal sajtbundában, s egy kevéske szarvasgomba díszítéssel, aztán kevéske lazac roston krumlipürével hercegnő módra. Végül jöjjön a Madame Pompadour szelet, jó sok tejszínhabbal…
Bálint tanár úr meg sem tudott szólalni, olyan gyorsan történt mindez. Tulajdonképpen inkább elment volna feleségével együtt, de valami mintha odaszegezte volna a székhez. Egyre inkább eszébe jutott az érettségi vizsgazáró-értekezlet, nem hitte, hogy előtör belőle az akkori megalázó érzés.
Mire mindent kihoztak fél tizenkettő volt.
Éppen delet ütött a toronyóra, mire befejezték az evést, ami valóban ízletes volt.
- Egy kávét még? - kérdezte Zászlós Demeter.
- Már ittunk… a vérnyomás is magas…- próbált hárítani a tanár úr.
De mire ezt határozottabbá tette volna, már meg is rendelte a három kávét tejszínnel és egy-egy kis konyakkal…
Aztán megcsörrent a hajdani tanítvány telefonja.
Felállt.
Odébb sétált, hosszan vitatkozott valakivel, majd elindult gyors léptekkel az utca másik oldalára, beszállt a fekete Audiba, s elviharzott.
Kihozták a kávét és a konyakot.
A tanár úr és felesége értetlenül nézett egymásra.
- Ez elment - mondta a tanár úr.
- Biztosan visszajön - vigasztalta a felesége.
- Ő?
- Hát el se köszönt, meg fizetni is kell…
- Mindegy, igyuk meg a kávét, mert kihűl…
Telt az idő.
Már fél órával múlt dél.
Jött a felszolgáló kisasszony:
- Az az úr rendelt…, talán elment…, tanár úr most a fizetés…?
- Úgy tűnik lelépett… - mondta.
- Hozhatom a számlát? Egy kicsit sok lesz…?!
- Mindegy…
Aztán sarkon fordult.
- Vajon mennyi? - kérdezte a felesége.
- Egy tízes biztosan…
- Akkor most nem fizetjük ki a csekkeket?
- Lehet…
Aztán hallgattak.
Hozták a számlát. Tizenkettőezer-háromszáz…
Az asszony elővette a borítékból a pénzt.
A postai befizetés most elmarad.
Háromnegyed egyet mutatott a toronyóra.
Elindultak a kisvárosi tikkasztó melegben, s mintha forró viaszban lépkedtek volna, úgy haladtak…
- Kellemes hely lehet Párizs! - mondta egy kicsit szomorkásan Bálint tanár úr felesége.
- Igen… Nagyon kellemes…- s nyelt egy nagyot.

(2004.)

1925-ből való kép az Alföld konflisokkal.

S még egy kép ugyancsak 1925-ből

2010-12-26T13:48:00.002+01:00

Kemence-vers

Kedves kemence
A család kedvence
ölelj a kebledre
vágyunk a melegre.

Eljött a november
Fázik a sok ember
a tél már szelekkel
kopogtat s a hideggel!
Kedves jó kemence
A családunk kedvence
vágyunk a melegre
vágyunk szeretetre!
Jődögél karácsony
Már sül az én kalácsom
Vajas és mazsolás
Te is kapsz egy falást.
Kedves jó kemence
leülünk körödbe
duruzsolj szépeket
mondj nekünk meséket!
Kemence, kemence
Sok gyermek kedvence
Daloljunk vidáman
A meleg szobában.

Másodközlésben, mert igazítottam rajta (Történetek az Amadeus Kávéházból)

2010-12-23T12:57:00.002+01:00

Apám boldog ember már…
Bódog Kázmér ma reggel egy kicsit szomorú volt. Mondhatnám inkább egy lehangolt zongorához hasonlított. Nem is nagyon akart beszélni. Csak köhécselt és bólogatott, mint egy imádkozó szerzetes.
Aztán felém fordulva, közel hajolva az arcomhoz, hogy tekintete elől el ne bújhassak, rámkérdezett:
- Mondd! Te szoktál álmodni,?
- Szoktam, és egyre gyakrabban fordul elő.
- S miről: - kérdezett tovább
- Mikor miről… - vágtam rá, mert nem is tudtam volna részleteiben egyetlen álmomat sem elmesélni hirtelen.
- Főleg régi dolgokról?- faggatott tovább. – Vagy inkább mások?
- Arról is leginkább… régi dolgokról … - mondtam bizonytalanul.
- S szüleidről?
- Még nem …vagyis nem emlékszem! – mondtam.
- Érdekes….érdekes!
Itt aztán megálltunk a mélyenszántó gondolatváltásban, mert a csinos pincérnő hozta a kávénkat, mellé egy-egy friss vanília illatba csomagolt, omlós hájas tésztát baracklekvárral töltve. Ez dukált itt minden vendégnek reggelente, mert ezzel a friss süteménnyel megtelt újra és újra illattal a kávéház, és az emberek lelke elkezdett zsongani, az emlékek árján úsztak. S ekkor már nem érdekelt senkit a politika, hogy az ellenzék megint milyen rafinériával állt elő, ekkor már a nap elkezdett gördülni a rendes szokott kerékvágásban a csacsogó párbeszédekbe csomagolva az életet. Persze a hájastésztából mindjárt mindenki kért még 3-4 darabot. Ez volt a jó üzleti érzék, vagyis üzletpolitika!
Aztán szórakozásunkba mélyedtünk, hogy vendégeket számláltunk, s próbáltuk kitalálni ki kicsoda lehet, s mi a foglalkozása. Bár lassan unalmasnak tűnt a dolog, mert gyakori volt az ismerős arc.
Kortyoltunk a kávéból, egy-egy falatot haraptunk a hájastésztából, s miután lenyelte így szólt, méghozzá szokatlan módon jó hangosan, hogy mindenki figyelmét felkeltse:
„Öregapámmal álmodtam, s közben néztem édesapámat!” Ennyi volt az egész bejelentése, s aztán leült, de persze megtapsolták Kázmér mai szólamát, mert tudták, hogy megint valami komoly dolog következik. S úgy is volt. Elkezdte mondani Bódog Kázmér az álmot, amit nem is ő, hanem az apja álmodott, de Kázmér mesélte. Furcsa volt ez a mese, mint maga az álom, mely csak úgy jött, s összekuszálódott majd kibomlott minden, ami a múlt és jelent lenyomata, terhe benne és bennünk is!
Így kezdte:
„Az én apám életében sokat gyalogolt, menetelt, fél Európát végigjárta- kezdte Kázmér…Mindig vitt magával puskát, mert az kötelező „divat volt!” Hol a vállán hordta, hol csőre töltve előre tartva, mintha lövésre vagy szúrásra készülve állandósulna benne az élet. Ez volt a parancs!
Megállt a beszédben, mintha könnyeivel küszködött volna, de aztán kortyolt egy kevés kávét, s folytatta volna, de csendült a kis harang az ajtó fölött, s új vendégek érkeztek vagy nyolcan. A terem végéből integettek neki, ahol rá is lehetett gyújtani, hogy menjenek oda.
Kázmér folytatta álma előadását:
Apám mindig a vállán átvetett pánttal hordta a kenyérzsákot. A kenyérzsákban egy Shakespeare, Schopenhauer meg egy Hamvas Béla könyvecske is lapult, többet nem tudott észrevétlenül magával cipelni. Nagyon sokat ment az országutakon, meg a mezőkön, néha elbújt egy-egy fedezékben, talán olyankor aludt is egy keveset. Egy-egy tanyán, falun vagy városon kapott ennivalót is az emberektől. Ilyenkor elmondott nekik egy-egy verset. Ha éppen a lövészárokban feküdt, akkor néha hoztak ételt, nem tudni mit, nem tudni mivel, de ha szerencséje volt, akkor legalább meleg volt. Ez főleg télen bizonyult hasznos dolognak, mert a csajkán megmelegítette elgémberedett ujjait.
Édesapám egyszer észrevette, hogy véget ért a háború, de még mindig sorban álltunk, meneteltünk, felvonultunk, s kiabáltuk „Harcolunk a békéért!” s énekeltek is „Egy a jelszónk a béke!”. Nagy transzparenseket vittünk, hosszú sorokban, s integettünk, azoknak akik az emelvényen ültek. Ők voltak a kiválasztottak, a hősöknek mondták őket.
Aztán édesapám hirtelen megállt. Ijedt félelem ült az arcára mert észrevette, véget ért egy idő, s ő ott állt a 21. század küszöbén, reszketve, mint a az alföldi rezgőnyár levele csak állt és remegett úgy, hogy az ágak is zörögtek. Előbb előrenézett, aztán visszafordult. Úgy láttam könnyes volt a szeme. Megtörölte egy papír zsebkendővel. Azt mondta halkan: „Nézzétek, keressétek meg a szülőházam, valahol itt volt a Huba utcán, nem látom! Rossz már a szemem, valami homály telepedett rá! Biztosan elhomályosította az atombomba fénye! És én akkor azt mondtam neki: Nincs ott a ház, csak a betonkockák. Ő hördült egy nagyot, mintha megsebesült volna egy rohamban aztán odament a konyhaszekrény melletti hűtőhöz, s kivett egy üveg pálinkát. Meghúzta. Legyintett, olyan beletörődően, s csak úgy maga elé szórta a keserűségét:
– Lebontották a házat! Lebontották a várost! Akkor búcsúzhatok én is! Mert semmi nem lett helyette, ami érték. Csak a csürhék vidulnak, tapsikolva, vijjogva, vinnyogva, mikor hazaszaladnak a legelőről, hogy végre otthon vakargassák a megszokott deszkakerítésnél a hátukat
Tudni kell Apámról, aki nemcsak mindent tudott a városról, az ősök nemzetségét meg különösen ismerte, meg azt is, hogy kik forgatták ki a városból az ősöket. Persze úgy ment vissza az időbe, hogy éppen Berzsenyi korához érjen, hiszen ő is dunántúli volt, mint az ősök, akik ott valahol összeverődtek a szétzilált ország különféle sarkaiból, s egy istenhitüktől vezérelve közösen indultak neki, gyerekeiknek végre otthont teremteni. Berzsenyinek még verseit is fejből ismerte, büszkén szavalta, hogy „...ó magyar!”.
Berzsenyi Dániel apámat naggyá tette mindig. Apám nagyapja még a honalapító ősökkel jött ide, s erre minden évben megemlékeztek, tavasszal mindig ittak egy kis pálinkát, s kimentek a hatalmas diófához, amelyről azt tartották, hogy a legöregebb fa a városban, majd’ háromszáz éves.
Apám sok szomorúságot megélt, de olyankor mindig verset mondott, leggyakrabban a Walesi bárdokat szavalgatta Aranytól magának és nekünk, aztán kiment a kertbe, amíg volt, és énekelt „Jaj Istenem mivé tettél, mikor minket elengedtél,/Nehéz terhet hagytál reánk/ egész világ legyen hazánk! Ezt az éneket, ma is szeretjük énekelni, mert ezzel édesapámra emlékezünk. Mi nagyon szeretjük édesapámat! Négy gyermeke van így ezzel a szerető érzéssel és persze édesanyám, aki majdnem belehalt a sok sírásba érette!
Édesapám sokféle alakban, bevándorolta már a világot és az irodalmakat is, mert időnként ott rejtezkedett. Legtöbbet katonának vitték el, háborúba vagy valamilyen brigádba mindig besorolták, soha nem kérdezték, hogy akarja-e! Ha nem ment, akkor megverték, megrugdosták! Akasztással is megfenyegették, Recsket is megjáratták vele! Legutóbb fél évszázaddal ezelőtt taposták meg a kezét a csizma sarkával, hogy aláírassák vele a „kolhozba” való belépési papírt. Aláírta!
Édesapám néha megszökött a katonaságtól, s akkor, ha sikerült, elbújt az irodalomban. Ott mindenki szerette őt, s ő is szerette az írókat, költőket, ő is az szeretett volna lenni, de csak lelkébe tudta őket elrejteni, hogy átmentse azoknak, akik hozzá hasonlóan szeretik az irodalmat. Egyszer éppen Radnótival menetelt egy széles országúton, hiába akarta volna, nem tudta Radnótit megmenteni… Azóta is betege ennek!
Volt amikor Csokonai Vitéz Mihály-os modorban beült az édesanyánk ruhásszekrényébe, és ott álmodozott, kalandozott az időben, s felolvasta ilyenkor Petőfi versét, ami Csokonairól szólt, meg a boroshordó csapjáról és a papjáról. Aztán Kuncz Aladár Fekete kolostorába is beköltözött egy kis időre, de elhívta Tamási Áron Doberdóba, ami még rosszabb volt. De nem lett belőle semmi, mert hirtelen feldarabolták otthonát, s ő nem tudta már hol is él. Egyszer szóltak neki, s ismét puskát nyomtak a kezébe. Hirtelen elvitték Oroszországba a Don vidékére. Igaz ez már húsz évvel később történt.
Édesapám azt is mesélte, hogy Belorussziában, a fogolytáborban is mindig álmodozott, s közben a nagy erdőségekben kényszerűségből kószált, mert gombát kellett gyűjteni, amit savanyítottak a kolhozban.
Rengeteg volt ott ezekből a kalaposokból, a keserű gombából, meg a pufajkás katonából. Gombából evett is sokat, úgy ni parázson megsütötték, pici sóval meghintették, s így jobb volt mint a híg káposztaleves a lágerben, a pufajkás katonáknak vitt egy kis krumplit a kolhozból, mert ők is éhesek voltak. Így aztán csak hazajött, a háború végét számító három év múlva. Közben verseket mondott, de nemsokára újból elvitték, átnevelték, s belépett téeszcsébe, mert kimondták, hogy milyen jó az. Pedig ő már Belorussziában a kolhozokban is dolgozott, mint segítő és mint hadifogoly, s látták, hogy milyen az a jó, biz éhezők és nagyon szegények voltak azok az emberek abban a közösben, de leginkább szomorúak voltak. Az asszonyok nagyon lesekedtek rájuk, hogy kit tudnának megfogni, mert a férjük már régóta oda volt a háborúban, s hiányzott. Az egyik falubelijét csak behálózta egy asszony, ki is mehetett gyakrabban a faluba is, s ott éjszakázott. Csinált is egy gyereket, de aztán a szabaduláskor csak otthagyta az egész új famíliát, itthon pedig beállt ide is kolhozt szervezni. Aztán mikor létrejött az itthoni kolhoz, ő lett a párttitkár. Még azu elnök is meghajolva köszönt neki, ha találkoztak. Olyan cárszerű lett, de aztán megkehesedett vagy mi a csuda, s elment hamar. Valamikor a 70-es években a fia onnan eljött ide, kereste az apját, de nem találta már csak a sírját. Visszament!
Édesapám gyermekei (fiúk és lányok) szerettek olvasni, de nem akartak hősök lenni, mint a regénybeliek, nem volt már erejük hozzá, mindig vártuk édesapánkat. Amiben elbújdokoltak, az maga a könyv volt, mert édesapám megszeretette velünk a könyvet. Mára már kiderült, hogy ez az ismeret fabatkát sem ér!
Édesapám édesapja, okos és nagyon gazdag ember volt, akár egy Jókai-hős (ennek megfelelően küzdött a Jó mellett), megtanította édesapámat, hogy könnyen elveszhet a korabeli háborús világban és jobban teszi ha az irodalomba vándorolva éli életét, éppen ezért mindenben az újat lássa meg. Az újban meg a régit. Ezért mindig vándorolt. Édesapám nem szerette, amit írt Darvas-Dumitrás Jóska, mert emlékezett őrá még az iskolából, csalfának tartotta, de szerette ellenben Sadoveanut és Móriczot, mert egy kicsit rokon lelkeknek hitte őket Nálunk a „Tragédia” és a „Ankuca fogadója” hősei mindig jót beszélgettek, bográcsban ételt főztek, és magyarázták azt a világot, amely forgott köröttük, mint a lassú körhinta, de még akkor nem volt annyira szétszakítva.
Édesapám családja baráti viszonyban volt még Babits családjával is . Gyakorta emlegették, hogy Jászay-Horváth Elemér apja és Babits apja is barátok voltak. Szerették a jó bort, pincehűvösen leginkább! Talán még borozgattak is egyszer-kétszer Orosházán. Kosztolányit is nagyon szerették, már csak azért is, hogy megírta az Édes Annát, no és ő örökölte az aranyláncot (ami a népbiztos repülőjéből pottyant le Budán a Vérmező kellős közepére). Freudot is megörökölte, s Hamvas Bélát is.
Édesapám megrettent, amikor először látott tévét, s benne a hirosimai atomrobbanást, akárcsak annak idején jó ötven évvel korábban az egyik párizsi kávéházban a vendégek, amikor levetítették Lumiere filmjét a „Vonat érkezését”, hanyat-homlok menekültek az utcára.
Édesapámnak a Nyugat volt az írott sajtó, a bulvár pedig Mikes levelezése, amit az Édes Nénémnek küldözgetett Rodostóból. A reklám pedig egy könnyed novella (mondjuk két Babits-vers között egy pajzán Boccaccio). Édesapám évszaktól függetlenül olvasott, a lágerben is olvasott, mondta volt egy szakácskönyvük, azt lapokra szedték, s minden este felolvastak egy-egy receptet, mellé desszertnek valaki elmondott egy Petőfi verset. Életben maradtak. A nacsalnyiknak néhány krumplit is adtak, amit a kolhozmezőről hoztak a zsebükben, ő meg azt hazaküldte velünk az asszonyának, mert nekik sem volt semmi.
Édesapám nem vetette meg a modern vívmányokat. Szerette Adyt, Kassákot és József Attilát is. Ragaszkodott azonban a hagyományokhoz, Janus Pannoniushoz, Kazinczyhoz, Vörösmartyhoz, ezért gyakran volt baja a hivatallal.
Édesapám a reneszánsz korában mitológiai elem volt, a rokokó idején maga a játékosság, a hedonizmus. Édesapám volt a klasszikus triász negyedik (a névből kifelejtett) tagja, későbbi nevén szentimentalista. Édesapám teljességvágyát és teremteni akarását a romantika elégítette ki, majd megtagadta mindezt, és átfordult a XIX. századon. Édesapám lényegre törő volt, megalkotta a szimbólumot, az érzékekre akart hatni, kitalálta a szinesztéziát¹. Édesapám stilizálta a halált és a dekadenciát, mert az egészet átélte a valóságban. Édesapám egyik háborúból átesett a másikba. Gyakran azzal élt, hogy bombáznak és már megint egy lágerben van, vagy éppen egy lövészárokban fekszenek. Édesapám ezért a könyvbe, a művészetbe menekült! Édesapám utálta a véres, gyilkos 20. századot!
Édesapám a művészetet rendelte mindenek fölé. Édesapám mégsem akart elmenni a XX. századból, de nem tehetett mást. Megpróbálta, de amikor édesapám visszafordult, vége lett a huszadik századnak. Már nem léphetett vissza. És rájött, hogy így vagy úgy, de már minden megtörtént, nélküle, s az ő szereplésével mindent megírtak. Hiszen ő volt a báb, akit rángattak. Aztán (furcsa módon) beleszeretett Esterházyba, a számítógépbe, Faludyba és Grecsó Krisztiánba.
Édesapámnak a linkgyűjtemény a könyvtár volt, a chatszoba pedig a Pilvax. Nem sms-t írt, hanem epigrammát, vagy még inkább rubáiját. Édesapámnak nem blogja volt, hanem ars poeticája és memoárja, no és tartása meg olvasottsága
Édesapám azután sem írt blogot. Sem sms-t. Antik metrumokban írt, tintába mártogatós tollal. Nem nézett tévét, irodalmakat idéz meg inkább. Könyvet ugyan még mindig az antikváriumban vett, de mi nem tekintettük csodabogárnak, ezt szerettük benne. Édesapám nekem az élet, az irodalom, az oltalom. Szerettem őt nagyon, bár keveset beszélt, csak olvasott, és olvasott, és olvasott! Átélte a 20. századot.
Édesapám i odament a hűtőszekrényhez, kivette a pálinkásüveget, meghúzta, s aztán szépen kisétált az ablakon az utcára, s takaróként magára húzta a csillagfényes eget, s többet már nem didergett, mint a nyárfalevél! Édesapám végleg itt marad a 21. században. Már nem megy tovább!”
Bódog Kázmér leült, kért egy pohár konyakot, felhajtotta, és aztán hallgatott.
Én is hallgattam! S megittam én is egy konyakot!
Mindenki kért egy-egy pohár konyakot!
(Megjegyzés a szinesztézia kifejezéshez:
1. Különböző érzékelési szférákhoz tartozó jelenségek szerves egységére épülő költői kép (pl. "lágy meleg", "fehér csönd", "lila dal", "bársony nesz"), melynek alapja az, hogy olykor az érzéki ingereket nemcsak a nekik megfelelő, hanem más érzékszervek is közvetítik. pl. auditív ingerek hatására vizuális, kinetikus, tapintási, hő- és egyéb képzeteink támadhatnak (és viszont). Különösen a szimbolizmus alkalmazta.
2.Az irodalomban a szinesztézia vagy érzetcsere olyan költői eszköz, amely fölcseréli a különböző érzeteket (látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés). A metafora altípusa. Példák magyar költőktől: „színek víg pacsirtái zengtek”, „Egy kirakatban lila dalra kelt / Egy nyakkendő” (Tóth Árpád: Körúti hajnal)., „Napsugarak zúgása, amit hallok” (Ady Endre) „Éreztem, bársony nesz inog” (József Attila) „tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke” (Kosztolányi Dezső) „Színek zengése! Fények zúgása!” (Dsida Jenő) „az illatok színe/ a színek íze/ az ízek hangja…”(Weöres Sándor)„A barna gondok, szélvész, háború,/ Villám, s hideg fény voltak táborom.” (Vörösmarty Mihály)A szimbolisták kedvelt költői eszköze. A leghíresebb mű Arthur Rimbaud Voyelles című szonettje. Költészetét a szinesztéziára alapozta, ahogy azt A látnok levelében megírta. De nem ő volt az első. Charles Baudelaire kezdeményezte a szimbolizmust, és a Kapcsolatokban ki is fejtette a szimbolizmus hitvallását. Sok költő vallotta magát szimbolistának, de Arthur Rimbaud, Paul Verlaine és Stéphane Mallarmé volt közülük a három legjelentősebb
.3. A szinesztézia mibenlétét nem mindenki tudja érzékelni, mutatták ki ilyen jellegű tudományos kutatások)

JÁSZAY - HORVÁTH ELEMÉR

2010-12-15T20:50:00.006+01:00

Mindjárt itt a karácsony, s ilyenkor a sokféle rohanás mellett, szakítani kell egy kis időt, hogy emlékezzen az ember. Különben is a Karácsony az emlékezés ideje is, mert ilyenkor ahogy összegyűlt a család, megidézték az "elmenteket", a távolban lévőket, az elesetteket, s mindenkit, akik csak hiányukkal voltak jelen, de az emlékezet odahozta őket.
Most én is azon töprengek, hogy néhány éve már ilyenkor mindig arra is gondolok, hogy ennek a városnak is illene őrá is emlékezni, mert azért mégis közölt a Nyugatban, s nem csupán egy-két versecskét, mert azért értékelte őt, Babits és Kosztolányi is, szóval illő lenne a születésnapján (karácsonykor van december 24.) reá is gondolni. Én most itt megteszem, s egy versét is közreadom, amely a Nyugat 1912. 5. számában jelent meg.

/Jászay-Horváth Elemér (1888. dec. 24-1933. április 10.)/ szülőháza, Táncsics utca 21/

ESTELI SÉTA 3.

Aludt a föld, csupán a vágy vigyázott.
Az égmezőn föltetszett már a hold.
Ezüst hárfán a szél zokogva játszott,
Kerengve, ringva lejtett légi táncot
Sok szép sugár, meredtszívü kobold.
Mint tiszta tejnek, omlott lanyha színe,
Körülölelt a langyos fénypatak.
Nagy hallgatag
Indultam útnak, mely a messzeségbe vinne.

Csak erre vágytam még: egy kis melegség,
Holdtölte éjjel, távoli zene ...
Kioldózott bennem minden merevség,
Mint tört ugarra lágy eső ha esnék
S mozdulna benn az élet holt szeme.
Könnyektől áznak szélpaskolta orcák,
Madárdalt hall a síró kisfiú:
Tiú, tiú ...
Hová merültél, régi kedves Meseország?

Mesék országa, régi, régi kertem!
Hisz' itt az útja, most megismerem.
Hol kis koromban álmodón hevertem,
Hadd térjek vissza, kortól leteperten,
Álmodni egyet, végsőt, végtelen ...
Talán ott él még édes Hófehérke,
Szép Csipkerózsa, Tündér Ilona.
Törpék hona,
Hová nem ér rossz mostoháknak csalfa mérge.

Megyek, mint hogyha ösmert útat járnék,
Mögöttem ballag egy sötét alak,
Káprázat ez, vagy holdfényszülte árnyék?
Vagy benne régi ismerőst találnék
Ki tőlem régen, messze elmaradt?
Léptemhez szabja hangtalan menését,
Kezét nem érzi lüktető kezem,
Beszél velem
S úgy hallom halk hangját, mint lepkék libbenését

Lám, lám Jászay-Horváth Elemér is tudta, hogy itt Orosháza a tündércsodák birodalma is, csak errefele nagyon kiégett az emberek lelke, hátha lehetne ismét megédesíteni azt, s leülni igaz meséket mondani.

Áldott ünnepeket mindenkinek!

És mondd, mi lesz velünk....

2010-12-12T16:37:00.001+01:00

A felnőttek fele egyetlen könyvet sem olvas
A 18 év feletti magyar felnőttek fele tavaly egyetlen könyvet sem olvasott, de az arány jobb a korábbinál - idézi az Országos Széchényi Könyvtár kutatási eredményét a hétfői Magyar Nemzet.
A tavalyi 50 százalékos lesújtó arány azért ad okot némi bizakodásra, mert 2000-ben még a lakosság 52 százaléka, 2005-ben 60 százaléka vallotta azt, hogy egyetlen könyvet sem olvasott.
A legtöbbet olvasott szerző, Lőrincz L. László nem nevezhető klasszikusnak, mint ahogy Danielle Steel sem, a harmadik helyen álló Rejtő Jenő pedig a légiós-regény klasszikusa.
Bekerült a tíz legolvasottabb szerző közé Gárdonyi Géza, ahonnan kikerült az öt éve még előkelő helyen álló Wass Albert, Márai Sándor és Kertész Imre.
A kedvencek tízes listáját Jókai Mór vezeti, Petőfi Sándor és Mikszáth Kálmán előtt.
(Forrás: MTI)

Amadeus kávéház

2010-12-10T20:52:00.001+01:00

Bódog Kázmér újabb történetét mondja el.

Apám boldog ember már…
Bódog Kázmér ma reggel egy kicsit szomorú volt. Mondhatnám inkább lehangolt hegedűhöz hasonlított. Nem is nagyon akart beszélni. Csak köhécselt és bólogatott, mint egy imádkozó szerzetes.
Hirtelen megkérdezte:
- Te szoktál álmodni,?
- Szoktam, és egyre gyakrabban fordul elő.
- S miről: - folytatta a kérdést.
- Mikor miről…
- Főleg régi dolgokról?
- Arról is leginkább…
Itt aztán megálltunk a mélyenszántó gondolatváltásban, mert csinos pincérnő hozta a kávénkat, mellé egy-egy friss vanília illatba csomagolt, omlós hájas tésztát baracklekvárral töltve. Ez dukált itt minden vendégnek reggelente, mert ezzel a friss süteménnyel megtelt újra és újra illattal a kávéház, és az emberek lelke elkezdett zsongani, az emlékek árján úsztak. S ekkor már nem érdekelt senkit a politika, hogy az ellenzék megint milyen rafinériával állt elő, ekkor már az élet elkezdett gördülni a rendes napi kerékvágásban a csacsogó párbeszédekbe csomagolva az életet. Persze a hájastésztából mindjárt mindenki kért még 3-4 darabot, ez volt a jó üzleti érzék
Szórakozásunkba mélyedtünk, hogy vendégeket számláltunk, s próbáltuk kitalálni ki kicsoda lehet, s mi a foglalkozása.
Kortyoltunk a kávéból, egy-egy falatot haraptunk a hájastésztából, s miután lenyelte így szólt, méghozzá szokatlan módon jó hangosan, hogy mindenki figyelmét felkeltse: „Nagyapámmal álmodtam, s beszéltem édesapámmal!” Ennyi volt az egész bejelentése, s aztán leült, de persze megtapsolták Kázmér mai bejelentését, mert tudták, hogy megint valami komoly dolog következik. S úgy is volt. Elkezdte mondani Bódog Kázmér az álmot, amit nem is ő, hanem az apja álmodott, Kázmér mesélte. Furcsa volt ez a mese, mint maga az álom, mely csak úgy jött, s összekuszálódott minden, benne és bennünk is!
„Az én apám életében sokat gyalogolt, menetelt, fél Európát végigjárta. Hol a vállán hordta, hol csőre töltve előre döntve egy puskával a kezében ment a parancsra a kenyérzsákban egy Shakespeare, meg egy Hamvas Béla könyvvel, többet nem tudott észrevétlenül magával cipelni. Nagyon sokat ment az országutakon, meg a mezőkön, néha elbújt egy.egy fedezékben, s egy-egy tanyán kapott ennivalót is. Ha éppen a lövészárokban feküdt, akkor időnként hoztak ételt, nem tudni mit, nem tudom mivel, de ha szerencséje volt, akkor legalább meleg volt. Ez főleg télen bizonyult hasznos dolognak, mert a csajkán megmelegítette elgémberedett ujjait. Édesapám egyszer észrevette, hogy véget ért a háború, de még mindig sorban álltunk, meneteltünk, felvonultunk, s kiabáltuk „Harcolunk a békéért!” s énekeltek is „Egy a jelszónk a béke!”
Aztán édesapám hirtelen megállt. Ijedt félelem ült az arcára mert észrevette, véget ért egy idő, s ő ott állt a 21. század küszöbén, reszketve, mint a az alföldi rezgőnyár levele csak állt és remegett úgy, hogy az ágak is zörögtek. Előbb előrenézett, aztán visszafordult. Úgy láttam könnyes volt a szeme. Megtörölte egy papírzsebkendővel. Azt mondta halkan: „Nézzétek, keressétek meg a szülőházam, valahol itt volt a Huba utcán, nem látom! Rossz már a szemem, valami homály telepedett rá! Biztosan elhomályosította az atombomba fénye! És én akkor azt mondtam neki: Nincs ott a ház, csak a betonkockák. Ő hördült egy nagyot, mintha megsebesült volna egy rohamban aztán odament a konyhaszekrény melletti hűtőhöz, s kivett egy üveg pálinkát. Meghúzta.
– Lebontották a házat! Lebontották a várost! Akkor búcsúzhatok én is!
Tudni kell Apámról, aki nemcsak mindent tudott a városról, hanem még Berzsenyit is fejből ismerte, büszkén szavalta, hogy „...ó magyar!”. „Ó, magyar! Berzsenyi Dániel naggyá tette mindig apámat. Apám sok szomorúságot megélt, de olyankor mindig verset mondott, leggyakrabban a Walesi bárdokat szavalgatta Aranytól magának és nekünk, aztán kiment a kertbe, amíg volt, és énekelt „Jaj Istenem mivé tettél, mikor minket elengedtél,/Nehéz terhet hagytál reánk/ egész világ legyen hazánk! Ezt az éneket, ma is szeretjük énekelni, mert ezzel édesapámra emlékezünk. Mi nagyon szeretjük édesapámat! Négy gyermeke és persze édesanyám, aki majdnem belehalt a sok sírásba érette!
Édesapám sokféle alakban, bevándorolta már a világot és az irodalmakat. Legtöbbet katonának vitték el, háborúba vagy valamilyen brigádba mindig besorolták, soha nem kérdezték, hogy akarja-e! Ha nem ment, akkor megverték, megrugdosták!
Édesapám néha megszökött a katonaságból, s akkor elbújt az irodalomban. Ott mindenki szerette őt, s ő is szerette az írókat, költőket, ő is az szeretett volna lenni, de csak lelkébe tudta őket elrejteni, hogy átmentse azoknak, akik hozzá hasonlóan szeretik majd az irodalmat.
Volt amikor Csokonai Vitéz Mihály-os modorban beült az édesanyánk ruhásszekrényébe, és ott álmodozott, kalandozott az időben, s felolvasta ilyenkor Petőfi versét, ami Csokonairól szólt, meg a boroshordó csapjáról és a papjáról. Aztán Kuncz Aladár Fekete kolostorába is beköltözött egy kis időre, mert hívta Tamási Áron, de nem lett belőle semmi, mert hirtelen elvitték Oroszországba a Don vidékére. Édesapám azt is mesélte, hogy Belorussziában, a fogolytáborban is mindig álmodozott, s közben a nagy erdőségekben kényszerűségből kószált, mert gombát kellett gyűjteni, amit savanyítottak. Rengeteg volt ott ezekből a kalaposokból, a keserű gombából, meg a pufajkás katonából. Gombából evett is sokat, úgy ni parázson megsütötték, pici sóval meghintették, s így jobb volt mint a híg káposztaleves a lágerben, a pufajkás katonáknak vitt egy kis krumplit a kolhozból, mert ők is éhesek voltak. Így aztán csak hazajött, a háború végét számító három év múlva. Közben verseket mondott, de nemsokára újból elvitték, átnevelték, s belépett téeszcsébe, mert kimondták, hogy milyen jó az. Pedig ő már Belorussziában a kolhozokban is dolgozott, mint segítők, s látták, de nagyon szegények voltak azok az emberek abban a közösben, s leginkább szomorúak. .
Édesapám gyermekei (fiúk és lányok) szerettek olvasni. Nem akartak hősök lenni. Amiben elmerültek, az maga a könyv volt, mert édesapám megszeretette velünk a könyvet.
Édesapám édesapja, metszően okos és elképesztően gazdag ember volt, akár egy Jókai-hős (ennek megfelelően küzdött a Jó mellett), megtanította édesapámat, hogy könnyen elveszhet a korabeli háborús világban és jobban teszi ha az irodalomba vándorolva éli életét, éppen ezért mindenben az újat lássa meg. Az újban meg a régit. Édesapám nem szerette, amit írt Darvas-Dumitrás Jóska, mert emlékezett őrá még az iskolából, csalfának tartotta, de szerette Sadoveanut és Móriczot, mert egy kicsit rokon lelkeknek tartotta őket Nálunk a „Tragédia” és a „Ankuca fogadója” hősei mindig összeölelkeztek, és barátok voltak.
Édesapám családja baráti viszonyban volt még Babits családjával is . Gyakorta emlegették, hogy Jászay-Horváth Elemér apja és Babits apja is barátok voltak. Szerették a jó bort, pincehűvösen leginkább! Talán még borozgattak is egyszer-kétszer Orosházán. Kosztolányit is nagyon szerették, már csak azért is, hogy megírta az Édes Annát, no és ő örökölte az aranyláncot (ami a népbiztos repülőjéből pottyant le Budán a Vérmező kellős közepére). Freudot is megörökölte, s Hamvas Bélát is.
Édesapám megrettent, amikor először látott tévét, s benne a hirosimai atomrobbanást, akárcsak annak idején az egyik párizsi kávéházban a vendégek, amikor levetítették Lumiere filmjét a „Vonat érkezését”, hanyat-homlok menekültek az utcára.
Édesapámnak a Nyugat volt az írott sajtó, a bulvár pedig Mikes levelezése, amit az Édes Nénémnek írt Rodostóból. A reklám pedig egy könnyed novella (mondjuk Mikszáth úgy két Babits-vers között egy pajzán Boccaccio). Édesapám évszaktól függetlenül olvasott, a lágerben is olvasott, mondta volt egy szakácskönyvük, azt lapokra szedték, s minden este felolvastak egy-egy receptet, mellé desszertnek valaki elmondott egy Petőfi verset. Életben maradtak. A nacsalnyiknak néhány krumplit is adtak, amit a kolhozmezőről hoztak a zsebükben, ő meg azt hazaküldte velünk az asszonyának, mert nekik sem volt semmi.
Édesapám nem vetette meg a modern vívmányokat. Szerette Adyt, Kassákot és József Attilát is. Ragaszkodott azonban a hagyományokhoz, Janus Pannoniushoz, Kazinczyhoz, Vörösmartyhoz, ezért gyakran volt baja a hivatallal.
Édesapám a reneszánsz korában mitológiai utalás volt, a rokokó alatt maga a játékosság, a hedonizmus. Édesapám volt a klasszikus triász negyedik (a névből kifelejtett) tagja, későbbi nevén szentimentalista. Édesapám teljességvágyát és teremteni akarását a romantika elégítette ki, majd megtagadta mindezt, és átfordult a XIX. századon. Édesapám lényegre törő volt, megalkotta a szimbólumot, az érzékekre akart hatni, kitalálta a szinesztéziát. Édesapám stilizálta a halált és a dekadenciát, mert az egészet átélte a valóságban. Édesapám egyik háborúból átesett a másikba. Gyakran azzal élt, hogy bombáznak és már megint egy lágerben van vagy éppen egy lövészárokban fekszenek. Édesapám ezért a könyvbe, a művészetbe menekült! Édesapám utálta a véres, gyilkos 20. századot!
Édesapám a művészetet rendelte mindenek fölé. Édesapám mégsem akart elmenni a XX. századból, de nem tehetett mást. Megpróbálta, de amikor édesapám visszafordult, vége lett a huszadik századnak. Már nem léphetett vissza. És rájött, hogy így vagy úgy, de már minden megtörtént, nélküle, s az ő szereplésével mindent megírtak. Hiszen ő volt a báb, akit rángattak. Aztán (furcsa módon) beleszeretett Esterházyba, a számítógépbe, Faludyba és Grecsó Krisztiánba, .
Édesapámnak a linkgyűjtemény a könyvtár volt, a chatszoba pedig a Pilvax. Nem sms-t írt, hanem epigrammát, vagy még inkább rubáiját. Édesapámnak nem blogja volt, hanem ars poeticája és memoárja, no és tartása meg olvasottsága
Édesapám azután sem írt blogot. Sem sms-t. Antik metrumokban írt, tintába mártogatós tollal. Nem nézett tévét, irodalmakat idéz meg inkább. Könyvet ugyan még mindig az antikváriumban vett, de mi nem tekintettük csodabogárnak, ezt szerettük benne. Édesapám nekem az élet, az irodalom, az oltalom. Szerettem őt nagyon, bár keveset beszélt, csak olvasott, és olvasott, és olvasott! Átélte a 20. századot.
Édesapám ismét odament a hűtőszekrényhez, kivette a pálinkásüveget, meghúzta, s aztán szépen kisétált az ablakon az utcára, s takaróként magára húzta a csillagfényes eget, s többet már nem didergett, mint a nyárfalevél! Édesapám végleg itt marad a 21. században. Már nem megy tovább!”
Bódog Kázmér leült, kért egy pohár konyakot, és aztán hallgatott.
Én is hallgattam! S megittam én is egy konyakot!
Mindenki kért egy-egy pohár konyakot!

Tündérek tánca

2010-12-09T09:16:00.017+01:00

Orosházán márpedig vannak tündérek - hiszen másként nem jött volna ide a Rákóczi-csillag sem, - amit most Sonkolyos Károlyné, Margitka néni a hímző "fejedelem-asszony" Orosházán őriz otthonában, mint egy csodálatos kincset.

Dehát néhány éve már, itt jár közöttünk a Gyopárosi tó tündére, amit elmeséltek már többször is a gyerekek, hogy Gyopárka tündér által lett a csodató, Gyopároson. Azt mondják, hogy a tündérek mindig a jóság osztogatásának lehetőségét teremtik meg az emberek számára, hogy az ember legnemesebb erényét gyakorolhassa, a jóságot. Csakis a jóság menti meg a világot - mondják a titkok tudói - s a jó hírt erre a tündérek hozzák el. Mindezt üzenetként hozták ide Orosházára kedden és szerdán, amikor feltárták a tündérrejtélyeket előttünk. A Bodrogközből, Karcsáról érkezett Pápai Istvánné Páhi Emma néni a tündérektől kapott meséket elmondta a gyerekeknek és a felnőtteknek, egy-egy népi imádsággal keretbe foglalva a világot, amelyet HUSZÁR ANDREA orosházi születésű szobrászművész álmodott egy könyvbe.

A könyv címe TÜNDÉRTÁNC, s benne az egyetemes világ, s a pörgő-forgó valóság középpontjában a magyar mitológiai utalásokkal a mi egész szomorúan vidám magyarságlétünk.

A könyv képi világa a valóságból átröppentett szellemi világ rajzolata, a kép és a szó ötvözete. Ilyen könyv még eddig nem készült e hazában, hogy miközben olvasom a meséket körém telepedik a szépséges tündérvilág, meg az ősök, meg minden nemzetségünk öröme bánata. A régi magyar néphit Erdélyt tartja a tündérek lakhelyének. Sok vár van ott, amelyről úgy vélekednek, hogy tündérek lakták
vagy építették őket. Ilyen például a dévai, aranyi vagy a kolozsvári vár. Némelyikükben időnként még ma is megjelennek azok a tündérek, akik ott laktak. De Emma néni vallja, hogy a karcsai templomot is a tündérek építették, és ma is a tündérek vigyázzák. Tündéri vezérlésnek kell tekintenünk azt is, hogy ősi hímző-motívum a csillagminta eljött (nem hozták!, mert a tündérmotívumot nem lehet másnak hozni, azt csakis a tündérek vihetik, adhatják) ide Orosházára is, s ezzel megbizonyosodhattunk abban, amit a valós világ embertudósai is állítanak, hogy tündérek nem csupán Erdélyben, Moldovában, Felföldön, hanem a Dél-Alföldön is élnetek, s élnek ma is.

Ezen alkalommal eljött ide Emma néni a karcsai mesélő asszony, ki a meséket a tündérektől kapja, hogy Orosházán is gyökeret verhessenek a tündérkertek, és a tündérházak, s el ne apadjon soha a mesélő akarat és tett. A tündérek világában úgy hirlik mostanság nagy dolgok történnek, s ezek a dolgok kihatnak az emberek világára is. Sorsfordító esztendő lesz 2011. Erre nagyon figyelni kell, és a tündérek üzeneteit át kell venni, s azok szerint élni és a dolgokban eljárni.
Ki is Emma néni?

Pápai Istvánné, Páhi Emma (Karcsa, 1932–)
Magyar Néprajzi Lexikon írja→ mesemondó, a népművészet mestere. Viszonylag fiatal kora ellenére nagy repetoárja van: Nagy Géza, helybeli tanár 1970-ig 150 meséjét jegyezte le. Ma is állandó közönsége előtt rendszeresen mesél. Előadásmódja színes, élénk. Nem gesztikulációval és arcjátékkal köti le a figyelmet, hanem hangjának színezésével. Az ún. laza, kötetlen felépítésű mesék kedvelője. – Irod. Balassa Iván: Karcsai mondák (UMNGy, XI., Bp., 1963); Nagy Géza: Pápai Istvánné, a karcsai mesék legkiemelkedőbb mesemondója (A miskolci Herman Ottó Múz. Évkve, 1971).
, Pápai Istvánné olyan mesemondó, akit a közössége fogadott erre a szerepre, Kovács nanó, a szomszéd mesemondó és anyja bátorította a felkérés teljesítésére, még süldõlány korában. Anyja varrómûhelye adta a folyamatos lehetõséget a mesélésre, melynek során zömmel tündérmeséket mondott. Ez a folyamat csak akkor szakadt meg, amikor hosszabb ideig beteg volt, de gyógyulásával visszatért az adománya. Meséinek leggyakoribb témái a nõi sorsok és a szegénység, meg a csodák bemutatása, melyek során állandó szereplõi között öreganyókat, öregapókat, szegényembert, szegényasszonyt, királyokat, dolgos leányokat találunk. Gyakori szereplõk még az állatok, mint például sündisznó,
bakkecske, kígyó, béka. Mesélési módját tekintve a csukott szem, a fohászkodás, a köznapitól eltérõ hangszín, az élénk gesztusok, a ritmus kiemelése és egy világosan megjelölt címzett kiválasztása a jellemzõ. Leggyakrabbanelmondott, kedvenc meséi a Szultán király, az Ugorkakirályfi
és a Fösvény Tasnádi. 2008-ban a Mátyás év kapcsán igen sok róla szóló mese is bekerült a tündérüzenetek sorába.

A ma már 78 éves asszony hihetetlen energiával adja elő tündéri és mesei történeteit, mert ez ad neki erőt, ez mozgatja minden tettét. Ebből a hihtetlen energiából született a könyv is, amellyel együtt még járják az országot, bár semmiféle támogatást nem kapnak, Hivatást teljesítenek, ameddig még bírják.
Támogatások nélkül pedig nehezen folytatható ez a "vállalkozás".

S akkor a könyvről is ejtsünk néhány szót.
A mesékben szereplő Öreganyó, Pápai Istvánné Páhi Emma néni, a híres karcsai Népművészet Mesterének csillagokból kapott meséit Huszár Andrea Magdolna képzőművész helyszíni fotók és a tündérek táncának megelevenedő körkompozíciójában láttatja. A Tündértánc c. könyv egységes könyvművészeti alkotás, társítja a bodrogközi mesevilág régi és sorsmeséit és a modern művészet új formáit, melyben film- szerűen pörgethető lapokon mozog egymáson rajzolt és valós kép, rituális mezőt vonva az olvasó köré a mesei eredet hagyományának segítségével. A könyv felépítése:
Molnár V. József ajánlása

Bevezetés
A karcsai templom története
A jóságos Tündér, Kovács Mama meséje
A szépen éneklő madár
Facsuda, Faragó Laura meséje
Mátyás Király és a karcsai bíró

A lólábú legény, Csányi Kata meséje
Tökmag királyfi
Hamupipőke
Igaz mese
Mátyás Király és a tiszta vizű kút
A csillagporos ösvényen, Dr. Boglár Lajos meséje
Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi, Sz. Nagy Mária meséje
Szultán Király, Id. és ifj. Horváth József meséje
Nemtudomka
Képjegyzék
Tartalomjegyzék

A könyvet lapozgatva,olvasva a kép megfogalmazás is sok érdekes titkot fedd fel. Karcsai képek, amelyek a képjegyzékben láthatók, alkotják azt a bűvös kört, amely körbe veszi a mesék birodalmát, vagyis Karcsa vidékét, másként a mesék által a magyarság egészét. A mesés körben-körrel forog körbe a világegyetem a füldi, emberi világ, melyre a tündérek vigyáznak. A körön kivüli világban a rajtunk kivüli dolgok, az istenek élnek. A könyv lapjain ott díszlik minden magyart védő csillag az Orosházán is fellelt hímzett Rákóczi-csillaga, amelynek eljövetele az új világ kezdete is egyben.
Az orosházi tündértalálkozónak a Justh Zsigmond Városi Könyvtár gyermekkönyvtára és a Petőfi Művelődési Központ Városi Képtara adott otthont, amiért hálás köszönet: Hotoránné Fekete Gabriella igazgatónőnek és Pusztai Lajos igazgató úrnak.

Ámulat az Árpád-kertben

2010-12-06T16:55:00.006+01:00

Álltam az Árpád-kertben az este
nagyon sokan voltak.
Valaki tartotta a Holdat
Másik ember köré húzott
egy templomot.
Mi csillagból építettünk kupolát,
mert tudtuk,
most ő van itt!
Fényes takaró alá bújt a város.
De jó ez!
Az Árpád-kertben pedig
ámulattal néztük az átváltozást
Egy öreg néne elsírta magát!

Orosháza vendége volt ...

2010-12-05T17:54:00.001+01:00

KAJ a Városi Képtárban vendége volt Orosházának.

Bálint Tibor Emlékharang

2010-12-04T17:04:00.004+01:00

Bálint Tibire emlékezem és vele együtt Forró Lacira is. Kálémánka, ahogy hívták szerkesztett blogja működik. S működik a Bálint Tibor Baráti Társaság is.
Itt a blogról átvett interjút adom közre.
Bálint Tibor válaszol Tibori Szabó Zoltán kérdéseire

A tükörponty és az avantgárd-tiszták
Bálint Tibor válaszol Tibori Szabó Zoltán kérdéseire
- Találónak érzed, amikor regényeidet a Marin Predáéhoz hasonlítják?
- Olvastam a Legszeretettebb a földiek közül című könyvét, de egyáltalán nem érzem helyénvalónak a hasonlatot. Vannak ilyen erőszakolt párhuzamok például a Zokogó majom és a Fejes Endre Rozsdatemetője között is. Az egyébként jó könyv, de a Zokogó majom nem pamfletszerű munka. Nem vagyok teljesen járatlan az esztétikában. S ahogy mondani szokták, minden a görögökkel kezdődik. Ahogy Karinthy írta egyik paródiájában: már a görögök is ismerték a bőrt. Szóval semmiről sem lehet beszélni, hogy ne mérnéd valamihez? Az erőszakolt párhuzamokat nem szeretem: vagy megáll valami a saját lábán, vagy pedig ha valamire egyre jobban hasonlít, akkor már inkább legyen az, amihez hasonlítják. S akkor már magam is csak epigon vagyok ahhoz képest.
- Munkáscsaládból származol. Soha sem hittél a baloldali eszmékben, a pártban?
- Mélyebben nem hittem, de azokhoz tartozom, akik hittük, hogy az ún. felszabadulás után olyan korszak következik, amelynek során korábbi sorsunkért majd emberi elégtételt kapunk. A nemzedékem egy vagy két jó éven át kapott európai emberhez méltó életet, s akkor, a bennünk lévő nemzeti elkötelezettség okán is úgy éreztük, ahogyan a népdal mondja, hogy "zsebkendőmnek a négy sarkában is elhordanám azt a nagy hegyet". S úgy éreztük, hogy amikor ránk szólnak, hogy hordjátok el a hegyet, ha nem is a zsebkendőnk négy sarkában, de talicskával elhordtuk volna. Volt bennünk egy hit, s ez kötelezett valamire.
- Hittetek abban, hogy jobb lesz, ha felépítitek az addigiaknál különb, új világot?
- Pontosan. Több százezren hittük. Szabédi öngyilkossága mögött is ez volt, hogy hitt benne, sok verset írt a párthoz, s amikor látta szegény, hogy felültették, hogy hamis az eszme, hogy ez mikkel jár, egészen az egyetem erőszakolt egyesítéséig, akkor - mert nagyon erkölcsös ember volt, és személyes bűnének is érezhette az egészet - ezt nem tudta elviselni, s a vonat elé szaladt. Mert szembeköpték, kicsúfolták a hitét. S ha egy ilyen nagyszerű ember, amilyen Szabédi is volt hitt, akkor én, az egyszerű proli gyerek, a kezdő újságírócska és társaim, hogyan ne hittünk volna. Például Kányádi Sándor írt egy verset, Zászlóhajtás a címe. Formailag tökéletes vers. Aztán később a lapok minden ünnepi alkalommal ezt közölték. Akkor már kínos volt, s láttam, hogy Sándor ezen mennyire felháborodik, s mennyire emészti magát. Megszántam őt, mert tudtam, hogy jó szívvel írta, s hogy most már kompromittálásának tűnik az a néhány sor. És azt mondtam neki: - Sándor, drága, te ezt ne vedd a szívedre! Hadd, közöljék! Mert nem te hazudtál! Itt egy gyönyörű tükörpontyról van szó, amelyről időközben levették a vizet! - Nos, ma is vállalom, amit akkor mondtam.
- Te magad soha nem írtál hasonlót, amikor ez csaknem kötelező volt?
- Nem, de ez nem az én érdemem. Indítékom nem volt hozzá, és szerencsém is volt: nem kérték. Tehát inkább szerencsének tartom, s nem pedig valamilyen különleges jellembeli érdemnek.
- Miután kiderült a pontyról az igazság, nem gondoltatok a nyílt szembefordulásra? Szerinted hogyan történhetett, hogy erre annyit kellett várni?
- Nézd, voltak tehetséges írók, ma is élnek, akik... Nem is tudom, mondhatok-e véleményt élő íróról? Mert különben ragyogó dolgokat is írtam egyik-másik ilyen emberről... Ez egy átok volt bizonyos embertípusnak... Voltak, akik nem elégedtek meg az írói sikerrel, mindenképpen kellett nekik a politikai siker is. Ezzel aztán eljutottak odáig, hogy központi bizottsági tagok, s hivatalos alkalmakkor megnyilatkozó emberek lettek. Ezeknek eszükben sem volt rebellisnek lenni, ellenkezőleg. Különben a politikai elismerés is groteszk, furcsa dolog volt. S később hiába is olvastam rá az ilyenre a múlt bűneit. De ami személy szerint engem illet, joviális ember vagyok. S kötelességemnek éreztem, hogy bújócskázó módon, a sorok között elmondjak bizonyos dolgokat. Ilyen volt szegény Bajor Bandi is, aki nyíltan szintén nem pisilhetett szemben a párttal, de amit lehetett, megtett. El is mondtam valahol, hogy ha száz év múlva csak a Napsugárt fogják kiásni a könyvtárakból, rájönnek, hogy a társadalombírálat ott, a gyereklapban nyilatkozott meg a leginkább. Ez paradoxonnak tűnik. De ott dolgozott akkor Bajor is, s ő is olyan ravaszul írt, hogy a cenzúra nem tudta fülön csípni. Végül persze, hogy lebukott, mert a mi szerkesztőségünkben is volt beépített spicli. Nyugodjék... Megbocsátó ember vagyok... De kegyetlen dolog volt őt lebuktatni. Tudtunk, persze hogy tudtunk a sorok közé üzeneteket rejteni, magam is csak ezt tudtam, mert nyíltan szembeszállni nem lehetett. Aki ezt megpróbálta, azonnal lebukott.
- Kányádi Sándorral és Fodor Sándorral csaknem három évtizedig dolgoztatok együtt a Napsugár szerkesztőségében. Mondhatni, generációtársak voltatok. Miben különböztetek egymástól? Egyáltalán: szerinted miben hasonlítottál és miben különböztél generáció társaidtól?
- Sokszor felteszik a kérdést, hogy a mi generációnk, meg a másik generáció... Érdekes módon bennem sosem volt szakmai féltékenység. Feltették azt a kérdést is, hogy kik azok, akikről úgy érzem, lelkileg közel álnak hozzám. Mindig azt mondtam, s ma is azt mondom, hogy a legfiatalabbtól - mondhatnám Mózes Attilát, de a fiatalabbakat is - egészen Kós Károlyig mindenki közel áll hozzám. Ez az én generációm. Mert valahol - hogy köznapian fejezzem ki magam - közös kasszára dolgozunk. Ugyanazt akarja Mózes Attila is, amit Kós Károly akart, s én is azt akarom, amit ők ketten. A mai legfiatalabbak közül először azt hiszem László Noémiről írtam, pedig nem szívesen portyázom és kalandozom olyan területekre, ahol nem vagyok teljesen otthon. Például a költészetben, hiszen prózaíró vagyok. De olyan közöny veszi körül ma a művészeteket általában, s ezen belül az irodalmat is, hogy nem ok nélkül írok szívesen a kolozsvári Szabadságban, egy tömeglapban. Látom ugyanis, hogy Bajor Andorról, erről a zseniális, gyémántfejű emberről, illetve könyvéről hónapokon át nem jelent meg recenzió. Ami pedig megjelent, arról külön lehetne beszélni, mert az inkább gúnyirat volt, mint kritika.
- Mondtad, hogy számodra a generációd a legfiatalabbtól Kós Károlyig terjed. 1989 után azonban jelentkezett egy egészen fiatal író-költő gárda, amely úgymond tiszta lappal indulhatott. Ezek azt próbálták számon kérni az idősebbek korcsoportján, hogy itt ún. udvari költészet folyt, megalkuvások sorozata jellemezte az írói társadalmat, s hogy az írók mintegy eladták magukat. Tisztítást követeltek, önvizsgálatot. Mi erről a véleményed? Igazuk volt?
- A fiatalok annyira heroikusan fogták fel a maguk elhívatását, hogy rögtön szembe akartak nézni az előttük járókkal. Általában, mert egy Kós Károllyal nem lehet szembenézni. S egyik poéta bedobta ezt a fogalmat, hogy a tiszták mi vagyunk, mi vagyunk a tiszták! Eltűnődtem. Te jó isten, ezt én is elmondhatnám. Vagy Kányádi nem tiszta, vagy Fodor Sándor nem tiszta? "Mutassátok meg a megalkuvók sorait". Megbocsátok a fiataloknak, ne is elégedjenek meg semmivel. De ez a megfogalmazás, hogy ők a tiszták, valahol kicsit szembeköpése az előttük járóknak, akik azért már megküzdöttek az életben valamikkel, és nem is akárhogyan. Ennek erkölcsi értékét kétségbe vonni, s magunkat tartani avantgárd-tiszta csapatnak, ez mai napig megmosolyogtató, vagy amikor az embernek rossz kedve van, ingerlő dolognak tűnik. Sok tehetséges fiatal jelentkezett az utóbbi években. Ezek iskolázott emberek, formakultúrájuk van. Kicsit azonban az a bajom velük - persze, nem általánosítani akarok -, hogy nem témájuk a társadalmi nyomorúság, amelyben sajnos ma is leledzünk. Egy kicsit a formát tapogatják, az obszcenitás is jobban érdekli őket - és ismét tisztelet a kivételnek. Sokszor általuk írt, bántóan frivol sorokat olvasok. Van, ami ebből irodalom, s van, ami nem az, ocsú, szemét, és sosem lesz értéke. Ezt talán Cs. Gyímesi Éva jobban tudná elemezni, hiszen szinte mind tanítványa volt, személyesen ismeri őket, s talán jobban is meg tudná a jelenségeket ítélni. Ez nem az én feladatom.
- Az 1989-es vízválasztó előtt az erdélyi magyar irodalomnak volt egy sorok között továbbított, kisebbséget, nemzetiséget védő-óvó-figyelmeztető-megtartó funkciója. Ez 1989 után megváltozott. Milyen kritériumok alapján kellene szerinted az 1989. előtti erdélyi magyar irodalmat értékelni?
- A lét súlya, amely az azelőtti korszak íróira, költőire nehezült, témában és formában egyaránt kikényszerítette az ellenálló érzést, mindaz iránt, ami akkor gyötrelmes, kínzó, nyomasztó volt. Akkoriban a szellem még be volt zárva a palackba. Amikor már kiszabadult, akkor mi történt? Amikor már mindent el lehet mondani, már nem a lényeget mondjuk. Ez a baj! Most több a kaland, fontosabb a forma önálló kultiválása. A társadalmi lét a mostaniakat nem nyomasztja. Mondok egy példát Páskándi Gézáról, aki nekem jó barátom volt. Ő a legjobb dolgait itt írta, Erdélyben. Amikor átment Magyarországra, nagy értékű dolgokat már nem csinált. Persze, írt történelmi drámákat, parabolisztikus dolgokat, de sosem volt meg munkáinak az a súlya, mint a Dávid Ferencről itthon írt drámájának. Ez a mai napig megáll a lábán, remekmű. Odaát ezt már nem tudta megismételni. Már nem nyomta az élet! Nem nyomta az, hogy itt ülök, iszom a kávémat, s mellettem a spicli. Tehát ha a lét súlya nem nyom, nem tudsz értéket teremteni. Természetesen, a magunk sorsáról beszélek, mert ez Nyugaton nem teljesen így van. Dürrenmattot nem nyomta a lét súlya, mint ahogyan sok nagyjövedelmű írót nem nyomott. Beckettet sem, de tudta, hogy mi van a világban, őket egyetemes dolgok érdekelték első sorban. Minket a mindennapi élet, a lét súlya.
Ami nem azt jelenti, hogy ezek a témák a magunk megfogalmazásában nem egyetemesek. Példa erre Székely János Caligula helytartója. De visszatérhetek Illyés Gyuláig: akkor vagy modern, ha azt írod le, ami itt és most történik. Persze úgy, hogy az nem csak Kolozsvárra nézve érvényes, hanem egyetemesen az. A forrás a magad léte, onnan fakad minden, amit mondasz. S annak van gravitációja, érződik rajta a megszenvedett sors. Ez nem azt feltételezi, hogy nincs mit enned, ezt lelkileg is meg lehet szenvedni, például amikor az egész testeddel és lelkeddel felfogtad, hogy mit jelent az önkénynek a tobzódása, és azt fogalmaztad meg. Ilyen szempontból mi nyomhatja a mai fiatalt a fizikai létében? Esetleg tudomásul veszi, hogy minden drága, kevesebb húst eszik, de nem szenved lelkileg, nem él erkölcsi nyomás alatt. Nem érdekli őket a kormányválság, hogy mi történik Ciorbeával, nem érdekli őket ez az egész parlamenti hecc és harc, ami önmagában is ocsmány dolog, és csak az ország javát nem szolgálja. Egyszóval, nem politizálnak, ami nagyon rossz. Mert minden jelentős magyar író politizált is, és ennek az árnyékában fogalmazta meg a maga nagy dolgait. Kezdhetjük Petőfitől, Mikszáthig, hogy ne beszéljek Németh Lászlóról és Illyés Gyuláról.
- Úgy véled, az erdélyi magyar irodalomnak önvizsgálatot kellene tartania 1989 előtti dolgaiért?
- Ilyesmi meg sem fordulna az eszemben. Persze, akiknek volna miért ezt megtenniük, akik annyira elkötelezték magukat a múltban, azoknak nincs annyi erkölcsi érzékük és bűntudatuk sem, hogy szembenézzenek azzal, ami történt. Ki merem mondani egyiknek a nevét: Hajdú Győző. Azzal próbált fennmaradni, hogy hamis módon próbálta meghirdetni a testvériséget. Mintha mi külön úton akarnánk járni, s nem szeretnénk úgy a tisztességes román embert, mint ő. Az ilyeneknek kéne önvizsgálatot tartaniuk, de ez eszükbe sem jut. Ők csak fenn akarnak maradni. Konjunktúra-emberek ezek, s a konjunktúra mindig árulásból áll, mert hazug dologra épül. Hajdú például abban próbált megkapaszkodni, hogy a jogosan háborgó tisztességes erdélyi magyar embert megtegye a román nép ellenségévé. Ami óriási hazugság. Írásaimban is mindig nagy szeretettel szóltam magáról a román népről. Hiszen gyerekkorom óta tudom, hogy a román megértő, toleráns ember. Sokszor a saját fajtánknál is megértőbb, mert az ortodoxiában gyökerezve, hamarabb megszólal nála a lélek hangja. Ha leültél betegen a kapujában, akkor a román parasztasszony kijött, s megkérdezte: - Mi van, lelkem? - S nem hagyta, hogy szenvedjél, kihozott neked egy kis gyógyteát és egy szelet kenyeret. Nekem jó tapasztalataim vannak a román parasztságról, a népről.
A magyarokat a regátiak is nagyon szerették. Bukarestben a székelyek utcákat építettek, felépítették a Magheru sugárutat. Amikor a magyarok oda tömegesen levonultak, a regátiak még nem tudtak rendes kenyeret sütni, arra is az erdélyiek és a bánátiak tanították meg őket. Három évet éltem Bukarestben, de a katonaság idejéből is rengeteg hasonló tapasztalatom van. Sajnos, később a diktatúra beléjük oltotta a sovinizmust azzal, hogy vigyázni kell, mert a magyarok Erdélyt vissza akarják venni. Mint ahogy sok román diák rokonszenvezett a magyar 1956-tal, de azonnal bedobták nekik, hogy a magyarok Erdélyt akarják, s ezzel az egészet leszerelték. S mai napig ez van. Iliescu nyíltan uszított ellenünk, hogy Erdélyt akarjuk, pedig csak azt szerettük volna, hogy egyenlő polgárként fogadjanak el minket.
- Az irodalom és politika összefonódása 1989 után érdekes módon alakult, hiszen a profi politikus hiánya miatt az erdélyi magyar írónak politikussá kellet lennie. Téged ez a sors 1989 után - legalább is látványos formájában - elkerült. Vagy te magad kerülted el őt?
- Van egy szabály a prózaírásban: csak akkor írhatsz meg jól valamit, ha kellő distanciára vagy tőle. Persze az is nagy baj, ha akkor írod meg, amikor már elhomályosult, amikor már eltávolodtál tőle. Tehát létezik egy optimális távolság, amikor valamit meg kell írni. Sem hamarabb, sem később nem szabad. A Zarándoklás a panaszfalhoz és a Bábel toronyháza is eléggé nagy távolságokat kívánt meg. Három, négy, öt évig szoktam egy ilyen könyvet írni. S mindig húszszor annyi anyagom van, mint amennyit megírok, mert az idő lefoszlatja, elhullatja azt, ami alkalmi, hogy megmaradjon a lényeg. Swiftnek a Gulliver az óriások országában című könyvében van egy jelenet, amelyből, esztétikai szempontból, sokat tanultam. Meglát a hős egy gyönyörű nőt, aki nagyon szép, arányos, és csak amikor közel megy hozzá, akkor veszi észre, hogy bőrének pórusai akkorák, mint egy-egy sületlen zsemle. S akkor eliszonyodik. Tanulság: a mikroszkopikus közelség árt a művészetnek. Mint ahogyan a nagy távolság is ártalmas rá nézve. Tehát az ábrázolás szempontjából az írónak a hosszan tartó politizálástól megfelelő távolságra kell lennie. Az aktuálpolitikában, a jelképes lelki parlamentben azonban otthon kell lennie.
A politikus író más kérdés. Nem örvendtem annak, amikor olyan nagy tehetségű embereknek, mint amilyen Markó Béla is, politikusoknak kellett lenniük. Persze, nem tehetnek róla, mert a sors hívta őket oda. És Markó sem állt sorban azért, hogy az RMDSZ elnöke legyen. De mindig sajnáltam, mert tudtam, hogy önhibájukon kívül lettek íróból politikussá. Egyben viszont arra is gondoltam, hogy ha nem ő van ott, ahol van, talán akadt volna valaki más helyette, mert ez esetleg kötetnyi versébe kerülhet. S akkor mit ér az egész? Vagy itt van Létay Lajos. Meg is mondtam neki: - Lajos bácsi, gyönyörű bukolikus verseket írtál, ha nem fogsz neki politizálni, folytathattad volna. - Nem akartam megsérteni. Mert Jókai és Mikszáth is tagjai voltak a Tisztelt Háznak, de úgy, hogy amellett még ragyogóan tudtak írni. Most sajnos annyi feladatot visz egy magyar politikus a vállán, hogy azok nem hagynak neki időt az írásra. Vagy egyiket csinálja, vagy a másikat. Nos, hogy a kérdésedre válaszoljak: én író vagyok, a politizálást magam kerültem el. Nem mintha nem lenne dolgokról véleményem, meg is fogom írni Funart is egyszer, de ennyi. Azonban ha valaki ebben a mai komplex helyzetben politizálásra adja magát, számolnia kell azzal, hogy az teljes embert kíván. Ez pedig annyi, mint lemondani az írásról. A kettőt együtt nem lehet csinálni.
- Ez egyféle elefántcsont-torony?
- Nem, nem hiszem.
- Szerinted összehasonlítható az 1989 előtti és utáni erdélyi magyar irodalom teljesítménye?
- Leszámítva egy-két torz, árulás ízű dolgot, az 1989 előtti magyar irodalmat egységesnek érzem. Most annyira heterogén a produkció, hogy nem látom tisztán, és nem is tudom az egészet áttekinteni. De azt látom, hogy heterogén, s nincs egy olyan eszme, mint amilyen 1989 előtt valamennyiünket egyesített. A fiataloknál nem látom, hogy komolyan érdekelné őket a politika, a sorsunk, a jövőnk, a gyerekeiknek a jövője, az, hogy lesz-e magyar iskola, magyar egyetem. Az irodalmunk elveszítette erkölcsformáló funkcióját is.
- Az új, megváltozott körülmények között miről kellene szólnia az irodalomnak?
- Az az érzésem, hogy mindenki magánlovas. Ezt egy kicsit Pestről vettük át. A fiatalok maszekolnak. Az már nem is novella, amelyben nincs legalább öt trágár szó. Kányádi Sándor és Fodor Sándor annak idején mélyről származtak, s magukkal hozták az otthoni kötelező erkölcsi tisztaságot, s már ez rangot adott nekik a nagy tehetségükön kívül. Ismét Krisztust idézzem? Hogy majd megadatik, mit szóljanak? Nagy tehetségű embernek nem lehet ténferegni öreg koráig. Rá kell ébrednie a feladatára. És bízom benne, hogy rá is fog, mert másképp nem képes tehetségét igazolni. S akkor mi lesz belőle? Kísérletező ember? Vagy mi?
- Látsz ilyen tehetségeket a mai fiatalok között?
- Nem tudom megítélni, s nem is akarok osztályfőnök lenni. De szeretnék egyetlen verset vagy novellát olvasni, amely olyan legyen, hogy... nem én kiáltok, a föld dübörög. A tehetség rádöbben arra, hogy ez nem foglalkozás, nem játék, nem kísérlet, hanem olyan elhivatottság, amely rákényszeríti a fiatal írót, költőt, hogy megnyilatkozzék.
- Milyennek látod az erdélyi magyarság jövőjét, s ebben az író feladatát?
- Olyan nemzeti összefogás a magyarok ellen, mint ma, itt, a történelem során talán még soha nem volt. A nacionalizmus nem azonos a sovinizmussal. Gyönyörű dolog, ha egy román szereti a saját fajtáját, de sajnos az átlagemberbe és az értelmiség egy részébe is beoltották a sovinizmust. Ez olyan súllyal nehezül ránk, hogy majdnem a létünket veszélyezteti. Ebben látom a nagy veszélyt, hogy a román sovinizmus szinte össznemzetivé vált. Aztán itt van ez a Funar, egy pici Néró egy nagyvárosban, akiről már talán szólni sem érdemes. Remélem, hogy ez az elnyomás nem lesz sikeres, de csak hosszú távon látok lehetségesnek enyhülést.
- Sikeres írónak tartod magad?
- Igen. A Zokogó majom első kiadását rövid időn belül két másik kiadás követte. Százezernél is nagyobb példányszámban adták ki. Ez a siker, persze, nem a zsenialitásomnak szólt, hanem annak, hogy olyan lefojtott volt a társadalom, hogy akkor arról beszélni, amiről a Zokogó majomban írtam, abszolút nóvumnak számított. Volt levegője a dolognak, s belőle mindenki lélegzetet tudott venni.
- Milyen terveid vannak?
- Amit akartam, azt megírtam. Most már csak rövidebb műfajokban gondolkozom. Ahonnan elindultam, oda térek vissza, a novellához, a karcolathoz, a jegyzetekhez. Tehát nem sokaság, hanem lélek.
- Néhány éve ismét megnyílt Kolozsváron a Zokogó majom nevű kocsma. Jártál ott azóta?
- Nem, semmi közöm hozzá, számomra teljesen idegen. Erről külön elbeszélgethetnénk. Amikor lebontották az egykori Zokogó majom épületét, sokan felhívtak telefonon, hogy lépjek közbe. Nem értették meg, hogy az épületnek semmi köze az egészhez, a könyvem egészen másról szólt, az egykori szellemiségről és légkörről szólt. A légkör pedig már soha nem hozható vissza, s azt lehet siratni, de azt a régi rozoga épületet nem. A kocsma nevét egy Androvics nevű ember találta ki, s a felesége adta neki az ötletet. De ennek sincs semmi köze az egészhez.
- Ahhoz viszonyítva, hogy könyveid mennyire sikeresek volt, soha nem érezted, hogy kevés volt a hivatalos elismerés, amit munkádért kaptál?
- Nem. Elég volt az, hogy amit írtam, visszhangra talált. Elég volt nekem a közönségsiker. Nem zavart, hogy hozzám viszonyítva negyedrangú írók kaptak nagy elismeréseket, kitűntetéseket. Az viszont rosszul esett, hogy hatvan éves koromban meg sem húzták a fülemet. Rám sok mindent lehet mondani, azt is, hogy szerettem a jó bort. Csak azt nem, hogy szakmai féltékenység lett volna bennem valaha. De akkor egy kicsit szíven rúgtak. Persze, az is elmúlt...

Tibori Szabó Zoltán

(A Hét, Bukaest, XXIX. évf., 20. sz., 1998. május 14., 6-7. old.)

Módosítás: (2009. október 20. kedd, 19:59)

Meghívó Tündértalálkozóra

2010-11-25T10:51:00.008+01:00

MESE- VARÁZS
Szeretettel várjuk az orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár Gyermekkönyvtárába (Orosháza, Kossuth u. 3.)
mesedélutánra 2010. december 7-én kedden 14 órára, ahol Huszár Andrea Magdolna bevezetőjével az orosházi csillagos hímzés mintához kapcsolódva Pápai Istvánné Páhi Emma a Népművészet Mestere a gyermekeknek mond mesét.

TÜNDÉRTÁNC
Szeretettel meghívjuk Önt és családját könyvbemutatónkra az Orosházi Városi Képtárba (Orosháza, Thék Endre u. 1.)
2010. december 8-án, szerdán 17.30-kor.

Pápai Istvánné Páhi Emma- Huszár Andrea Magdolna:

T Ü N D É R T Á N C

A beszélgetést vezeti Fülöp Béla meseíró:

Ez a művész- pörgetőkönyv alkotás a híres mesemondó asszony a karcsai Pápai Istvánné Páhi Emma a Népművészet Mestere és az orosházi születésű Huszár Andrea Magdolna szobrászművész, kulturális antropológus közös munkája, és alapja a mesei fonal. A Bodrogköz kincsei közül a tündérmese hagyományát Emma néni folytatja, régi és ún. sorsmeséket is tud: kapcsolódva a mesei eredethez közvetíti azt a hallgatója felé, úgy mondja: a csillagokból kapja a meséket!
A könyv nem csak gyermekek, hanem felnőttek számára is készült, akik visszavágynak az ősi bölcselet szárnyán az Egyszerűség világába. Kezünkbe véve képzőművészeti alkotást, különleges műtárgyat látunk: a bodrogközi fotók körkompozíciója és a tündérek táncának filmszerű képfolyama mozog a mesék körül, ha a könyv lapjait az ujjunk között átpörgetjük!
Kerüljünk közelebb a titokhoz: kik is a tündérek, honnan jön a mese, és mit üzennek a csillagok?

Amadeus kávéház

2010-11-18T08:21:00.005+01:00

Történetek az Amadeus Kávéházból avagy elöljáró beszély/ beszéd, vagyis szeretem a cserépfazékban főtt töltött káposztát, s hogyan fő finomra egy jó novella?
Kedvenc ételem a töltött káposzta, kedvenc műfajom a novella. A töltött káposzta minden fajtáját imádom, a novellát Boccaccio megismerése óta csodálattal olvasom.
Azzal kezdem, hogy én milyenek ismerem és nálunk hogyan készül az ételek étele: ahogy Barabás Irma néni mondta (nyugodjék békében) egykoron Irinyben (egy kis érmelléki falu, ahol néhány évet éltünk nejemmel, nagy szegénységben, de egy kicsit paradicsomi állapotban): vagyis a töltelékes káposzta.
Előbb érdemes tisztázni, hogy mi is az a töltött káposzta. Nem más, mint általában savanyított levélbe csavart/tekert/göngyölt töltelék.
Nos itt van a levél, mert az általában káposztalevél, de lehet nyáron friss karalábé levél, vagy frissen szedett szőlőlevél, de ugyancsak ízletes a nagy sóskalevél is, akárcsak a frisshajtású tormalevél, persze számításba jöhet még a fiatal hajtású fekete nadálytő levele is. Mifelénk ezeket szokták használni. Így aztán van töltött-káposzta, tőtike, podludka, szárma elnevezés erre.
Legjobb nyáron és télen is. Nyáron, amikor van már zsenge káposztalevél, amit megsavanyítunk vagyis kovászoljuk,, úgy mintha kovászos uborkát készítenénk. „Lehetőleg vékonylevelű káposztát válasszunk, amit savanyítunk ezen mód: A káposztafejeket leveleire szedjük, a vastagabb ereket levágjuk a késsel oldalazva, s aztán forró vízzel leöntjük, hogy egy kicsit megpuhuljon, így nem fog törni.
Egy uborkás üveg aljára pár szál friss kaprot teszünk. Sós vízzel felöntjük, ami leginkább forró legyen, ha kihűlt egy szelet kenyeret rávetünk, hadd erjedjen a káposzta egy pár napig. Ízleléssel döntjük el, hogy készen van-e. Általában 3-4 nap alatt kellően savanyú is lesz, és jó illata kezd csábítani bennünket a továbbgondolásra.
Következik a töltelék, ami lehet: rizs és hús (disznóhús egy kicsikét legyen zsíros, vagy bárányhús, vagy marhahús, de lehet szárnyas-, vagy vadhús is. A hús helyett apróra vágott gombát is tehetünk a rizshez). A rizs helyett jó a durva kukoricadara, árpakása, hántolt búza vagy tarhonya esetleg szikkadt kenyeret is adhatnak hozzá. Ízlése válogatja. A gabona alapú anyagokat – kenyér és tarhonya kivételével-, megmossuk, zsiradékon pirított apróra vágott hagymát és fokhagymát adunk hozzá, s a hússal elkeverjük, ahogy rászórtuk az ízesítőket azaz a fűszereket és 1-2 egész tojást.
A fűszerek igen fontos adalékok, mert ezek adják meg a zamatát, illatának végső milyenségét. Kell hozzá: só, édespaprika, bors, mifelénk még csombord, lestyán, kapor apróra vágva még dukál hozzá. Ezt a tölteléket alaposan összekeverjük, egy órácskát állni hagyjuk, aztán újból megkeverjük, s így kerül a kiterített levelekre, aminek két hosszabb szélt felhajtjuk óvatosan, s görgetve feltekerjük, majd a két oldalán a végeket bedugjuk a töltelékbe.
Ott sorakoznak az asztalon a töltelékek, amelyek nagysága szerint lehet egyfalásnyi (pl. a töltike- töltött szőlőlevél); kétfalásnyi (pl.nyári édes-savanyú paradicsomos vagy sóskamártásos, csak kapros, tejfölös kis zsenge karalábélevélbe, tormalevélbe, édes zsenge nyári káposztába töltött finomság); négyfalásos és hatfalásos töltelékek, ezek már inkább a téli és leginkább alföldi töltött-káposzták.
A cserépfazék most már arra vár, hogy megtöltsük a kész töltelékkel. Az alját és oldalát egy kis kacsa vagy libazsirral (disznó is jó, végső esetben étolaj) megkenegetjük vékonyan. Aljára kerül egy sor levél vagy inkább aprókáposzta, rá 2-3 ágacska kapor, 1-2 ág csombord. Erre jön egy sor apró savanyú káposzta vagy nyáron édeskáposzta csíkocskák. Majd egy sor káposzta töltelék, rá télen egy kis füstölt oldalas vagy sonka- darabkák¹, nyáron bármilyen hús darabok vagy gombadarabok, annak függvényében, hogy milyen lesz a végső kivitelezés. Ötlet kérdése az egész, s addig folytatjuk, míg megtelik. A tetejére vágott káposztát szórunk, de nem árt menet közben egy-két babérlevelet is közérakni.
Amikor ezzel is végeztünk a cserépfazekat a hideg sütőbe tesszük, s felmelegítjük előbb 200 fokra, s egy fél óra múlva pedig 160 fokra visszavesszük, s 3 órán át hagyjuk lassan főni. Aztán lekapcsoljuk a sütőt, s a fazekat ott hagyjuk kihűlni, így még tovább puhul, érlelődik. A legjobb másodnapon lesz a káposzta, amikor újramelegítettük, s ilyenkor, be lehet habarni a levét, mert úgy finomabb. A töltött-káposzta a világ egyik legegyszerűbb étele, de titka a bölcs kivárás, mint minden jó dolognak lassan kell érlelődnie, hogy megmutassa titkát, ami nem más, mint az, hogy élvezettel tudjuk fogyasztani, hogy zendüljön tőle a lelkünk, s kinyíljon a szívünk. Az ínyencek esetleg jóféle tejföllel is nyakon csaphatják a káposztát. Ez a töltött káposzta olyan, mint a jó novella.
Mint mondottam már a novellák atyja nekem Boccaccio. Ő jó novellákat írt, persze mindazt már előtte kitalálták, benne összegyűlt az elődök minden tapasztalása, írástudása, rafinériája, s ő jól hasznosította a tapasztalatokat. Persze szeretem Kosztolányit, Csáth Gézát, Déryt és Franz Kafkát, Szabó Magdát és Grecsó Krisztiánt, s Mikszáth és Móricz írásait, még sok más mindenkit, aki nem úgy állítja fejére a világot, hogy hülye-gyereknek higgyem magamat. Aki nem akarja bebizonyítani, hogy én rondán beszélek, mert az ő trágár-magyarja a korszerű, egyszóval, ne a káosszal akarja megváltani a világot, hiszen már bebizonyították a káoszisták, hogy buták, és hülyék, s az emberiség pusztítói. Szóval lopjon, de úgy tegye, ahogy Homérosz, Horatius, Plautus, Balassi Bálint, Zrínyi Miklós, Arany, Ady, tette vagyis csakis eredetivé tegye, és csak úgy hazudjon, hogy a becsületen ne essen csorba.
Nekem a novella egy-egy bibliai történet a mában, mert emlékszem, hogy milyen borzalmas érzés volt, amikor arra kényszerítettek, hogy írjak a karóba húzó havaselvei fejedelemről Ioan Vodă cel Cumplitról (ő majdnem Dracula), mikor én tudtam, hogy gyilkos, tanították is, s azt is tudtam mellette, hogy Mátyás király igazságos király, meg nagyon rendes ember volt. De hát ő nem volt jó. Nekem szerencsém volt. volt ety igazmondó tanárom, aki hitt bennem, hogy sokmindent elmondhat nekem, és én nem fogom őt elárulni. Egészen haláláig jó barátok lettünk, mert egy hazug élet kötött össze minket.
Ma is így van ez. Keresem Mátyás igazságosságát, ami általában igaz, részleteiben nem, vagy nem mindig. A történetek Bonffini és Galeoto Marzió-i történetek igazságára mutató novellák.
A novellista ma is úgy kell írjon, hogy ne azt hitesse el, hogy sarkából kell kifordítani a világot, tettünk már annyi rosszat, hogy kifordul az már úgyis magától.
Én visszatérve büszke királyunkra azt mondom, hogy ő volt az utolsó rendes főúr és zsarnok, és védelmező. Az utolsó bölcs, az utókor legalábbis azzá tette Szóval rendes ember volt Mátyás, mert nagyon szerette a töltött-káposztát, jó sok tejföllel és finom magyar házikenyérrel, mert az olasz zsömlét azt utálta, de időnként megette, nehogy diplomáciai bonyodalmak kerekedjenek a felesége esetleges akadékoskodása révén. Jó politikus volt majdnem ő is, de nem hibátlan, különben minek kellett neki Bécsbe mennie! Vagy ő tudta az igazságot, hogy Bécs a magyarság sorsához a kulcs. Ám Bécs azt már soha nem bocsájtja meg nekünk, mindig megmutatta, hogy ő az úr, a többi csak gyenge utánzat.
Bécsben meghalt Mátyás, s azóta oda az igazság is, most már jó lesz írni néhány érdekes novellát!

¹A füstölthúst mi külön fazékban félig megfőzzük, s csak a húsdarabokat tesszük a káposzta közzé. A főzőléből annyit öntünk a cserépfazékba, hogy csupán félig lepje el a tölteléket, a többit tiszta hideg vízzel pótoljuk, hogy egy ujjnyira ellepje a káposztát.

Amadeus kávéház

2010-11-16T15:28:00.004+01:00

Amadeus kávéház avagy kisvárosi történetek lesz a rövidesen megjelenő új novelláskötetem címe.

Az érdekessége többek között, hogy Bódog Kázmérral különböző helyszíneken járkálunk beszélgetünk, eszünk, iszunk az is az érdekesség, hogy régi, szívemnek ugyancsak kedves egykori Orosháza mintegy 20 képe díszíti majd a kötet.

A bemutatót éppen az Amadeus kávéházban szeretnem, aztán lesz egy másik is a Justh Zsigmond Városi Könyvtárban. Most teljes gőzerővel folynak a novelláskötet utómunkálatai, hogy mihamarabb a nyomdába kerüljön, mert az idő, amíg ott a végső könyvformát megkapja.

Időben értesítéssel leszek, hogy olvasóim eljöhessenek a két bemutató valamelyikére.

Kiadóm: Erkel Sándor Könyvesház Magyar Téka Kiadó - Békéscsaba

Érbogyoszlón jártunk

2010-11-10T14:30:00.027+01:00

Az idén nyáron Érbogyoszlóra mentünk egy pár napra, hogy mi okból? Hát a LAPÓTYA okán. Azt mondották egykoron, hogy Érbogyoszló egyik híres étele a lapótya. Aztán persze van más nevezetessége is a falunak: ilyen a Kukukkdomb, ahol lehet kukukkolni, meg persze az országútra rákukkolni, hogy jönnek-e már hazafelé az emberek a margitai vásárból. Ezen az úton egykoron még Horváth János irodalmár vagyinkább irodalomtörténész is járt, akinek apja egy ideig Érbogyoszló jegyzője volt. Aztán mesélték, hogy egykori Papp Attila magyartanár kollégánk is gyakorta eljárogatott erre, sőt még verset is írt, az egyik híres fáról, amely ehelyütt található.
Még jártak erre betyárok ilyenek olyanok, de leginkább a Ceausescu időkben voltak a rendes betyárok az egyik kocsmában a kummunista betyárok a másik kocsmában. Aztán meghírdetteék az osztályharcot a kommunista betyárok és "üsd vágd, nem anyád, nem apád!" jelszóval aprították a falubelieket, míg be nem aprították a kollektívbe, Nos harcoltaK IS BETYÁRUL. Mint mondám mi lapóztyázni mentünk, s gondoltam megrendezzük az I. Érbogyoszló Lapótyafeszttivált. Hát ez megvót, jó vout Török Sárika tanárnő sütötte, olyan igaz érbogyoszlói lapótyáson. Kinek jut eszébe ma már az osztályharc. A

(Ez itt az IRINYI család házának helye Albison, a települkés büszke magyarságtudatának szép emlékfájával emlékezik a híres Irinyiekre)

legnagyobb kommunistákból lettek a legnagyobb kapitalisták. Megváltották ők a világot, a maguk gazdagodására. Erre bőven tudnék példát mondani Orosházáról is, néhány szoci-népvezér útjának feltárásával.Sajnos a helyi tamburazenekar nem tudott fellépni, mert elszakadtak a tamburák húrjai, s újat nem találtak a faluban.Másnap aztán jártunk egyet az esőben Albison és Margitán, este vendégek volták, Gáspár Gyula polgármester és kedves felesége egy közös vacsora ürügyén emlegettük fel a faluban és velünk törént eseményeket, dolgokat, hogy bizony legnagyobb baj, hogy az idő halad, s a magyar nem akar igazán összefogni. Egy része nagyobb ellensége önmaga fajtájának, mint a más nációbeli, itt is meg az anyaországban is.

(Érbogyoszló Török Árpádék háza kis teraszán: Sárika, Árpád, Réka unokám, Gyöngyike, a nejem és jómafam.)

Erre megint nem kell messzire mennem Orosházáról, mert bőven találok ott is példát. Szomorú dolog ez nagyon. De azért elnéztem, hogy mekkora különbség van, legalább látszólagosan a magyarságtudat ápolásában a Partiumban és ne menjek messze Orosházán. Érdekes Orosházának nincs egyetlen turul madaras szobra, ábrázolás sem (Persze ettől még nem leszünk különbek, ha lenne, de erre mindenhol ott van a madarunk.)Erre az útra is, mint minden erdélyi utunkra az unokáink egyikét másikát mindig magunkkal visszük, abban a reményben, hogy valamit sikerül átadni nekiek a mi érzéseinkből, gondolkodásunkból, Erdsélyből és a mi hazatudatunkból. Most Réka és Gergő jött velünk. Réka már harmad vagy negyed ízben kísérőnk, így vele már bejártuk néhányszor Erdélyt. Panka, Emese, Eszter és Dorcsi, no és Márk az apjával Csaba fiammal rendszeresen Erdélyjárók.
Itt az Érbogyoszlóhoz tartozó Albis I. világháborús emlékművénél áll Réka és Gergő, de aztán jártunk velük Szalacson, Ottományban és Margitán is.

Ez a kép címe "Reggelizés a Török családnál", Érbogyoszló 200. A képen mi és ők. A fenti csoportképről Gergő unokám hiányzik, ő ott fotózott. Itt most előtérben van, mögötte Réka, aztán Én takargatom az arcom, majd Árpád, s végül boldogan nevet Sárika. Adjon Isten nekünk még sok ilyen találkozást Érbogyoszlón.S lám itt vannak az érbogyoszlói házban a Török család (Sárika és Árpád) akikkel egykoron Kolozsváron együtt voltunk egyetemisták a Babes-Bolyai Tudományegyetem Filológiai Karán, magyar szakon. Mostanában sokat emlegetjük egymást, hogy mióta végeztünk nem volt egy közös ptrogramunk, egy találkozó sem. Már lassan meg sem ismerjük egymást, s elmennénk egymás mellett az utcán. Bár én igyekszem építgetni a kapcsolatot. Most már rendszeresen levelezünk (Gazda Klára, éppen most járt Pesten, de nem jött össze a találkoztás. Aztán Szabó Máthé család Ildikó és Barna, Szudvarhelyen élnek, rendszeresen levelezünk s néha scype-on is beszélünk. Bokor Pista Érszalacson van, szinte minden nap váltunk üzenetet. S lám ez is itt Érbogyoszló kapcsán jut eszembe, hátha továbbfut ez a blog még másokhoz is, s akkor csak létrejön a találkozónk.

Ez kép is az idén, de áprilisban készült, miután Sárika nagy álma megvalósult, hogy elkészült Érbogyoszló monográfiája. Ez jórészt az ő érdeme, de azért igyekeztem segíteni neki a szerkesztésben, ötletekben, megvalósításban, írásban, stb. De az érdem az övé. Április közepén volt az ünnepélyes könyvbemutató a faluban (erről már többször írtam), s utána egy közös ebéd. Ez a pillanatkép a kultúrotthonban az ebéden készült. Akik látszanak: Én az ősz fejemmel, Árpád kanalazza a finom húslevest, mellette Sárika, beszélget Gáspár Lillával, Árpád mögött Gáspár Gyula polgármester, de csak a feje, vele szemben Derzsi Ákos érmelléki parlamenti képviselő, aki szintén sokat segített nekünk.

Másodnapon úgy döntöttünk, hogy a környéket bejárjuk. Árpád jött velünk, előbb az Érbogyoszlóhoz tartozó Albisra mentünk, ez az egykori híres Irinyi család családi fészke volt. Ápolják is tiszteségesen emlékét, hiszen kopjafával jelölték házuk helyét. Erről korábban már ott volt a kép. Ez a fenti kép már Érszalacson készült. Ez egy olyan pillanat, amit mondhatnék történelminek is. Bokor Pista évfolyamtársunk Érszalacson él családjával, s mivel ott jártunk, hát Árpád berohant az iskolába, s kiderítette hol van Pista! Pista otthon volt. Elmentünk oda. S lám jött Pista. Utoljára 1967-ben láttam. Fantasztikus, hogy ennyi idő eltelt!

S végül két emlékkép a templomról, a templomból, ahol nyugodalmat, lelki békét kerestünk és találtunk. Emlékszem anno 1969-ben is jártam itt, akkor hazámtól búcsúztam/tunk (Erdélytől) az elszakított hazakalácstól, mert hazamentem. Legalább is azt gondoltam.Gyakorta tévedtem. Nagytiszteletű Horváth János tiszteletes úr vendégkönyvébe is bevéstem a búcsú fájdalmát, akkor is a Török család vendégei voltunk. Itt a templom mellett volt a tanítói lakás, ők abban kezdték életüket. S aztán eltelt közel 40 év, hogy ismét találkozzunk. Erre a gondolatra könnyek tódulnak a szemembe, de csak azért, hogy tisztítsák látásomat, hogy mi mindent kell még elmondanom másnak, de leginkább magamnak, mert egyébként is kit érdekel úgy igazán az egész. A civilizáció kitépte belőlünk az embert, a természettel, környezettel, barátokkal szoros harmóniában vagy inkább egy teremtett rendben élt az ember. Vagy csak elmúlás mondatja mindezt velem! Nem tudom. Csak azt tudom, hogy időnként visszavágyom Érbogyoszlóra, Nagykárolyba, Kolozsvárra, és már el sem jönnék onnan.

A templomi áhitattal búcsúzok most Érbogyoszlótól. Isten áldjon benneteket! Isten óvjon Benneteket!

Fényképeimből

2010-11-06T13:24:00.008+01:00

Fotógrafikák

Fülöp Béla képírásai

Ady szülőháza... Arra, arra Torja felé...

Gyopárosi tó

Csendélet paprikával Prézli kutyánk, büszke fejtartással..

Fényképeimből...

2010-11-03T17:12:00.021+01:00

Portrék

Fülöp Béla képírásai

Mikszáth Orosházán

2010-11-02T18:10:00.007+01:00

Összegyűjtöttem és kisérletet tettem Mikszáth Kálmán Gyopáros című tárcanovellája születési körülményeit kideríteni. Persze mindez összefügg azzal,m hogy mikor is járt Mikszáth Kálmán Orosházán. Nos ezt írtam meg egy kis dolgozatban, melyet ezúton a széles érdeklődők rendelkezésére bocsájtok. Hátha ÉREDEKEL VALAKIT.

Egy dal

2010-11-01T18:16:00.001+01:00

Érzem, csak érzem ...

(Orosházi dal)

Érzem, csak érzem,
hideg a város,

összehúzom a kabátom,

gyere édes bújj mellém.
Fázom. csak fázom
Hideg a város,

üres az utca.
Üres az utca üres a ház,

hova lett a régi láz.
Hideg van! Orosháza jaj merre van!
Üres a szívem, üres a lelkem
a tél elöl el kell innen mennem
Búcsúzzunk még, búcsúzzunk még!

Gyere kedves ülj mellém!

Ülj mellém!

Egy kicsit éppen megmelegednék!
Ha szeretsz még, Ha szeretsz még!
Messze messze akkor nem mennék...
Nem mennék!

(Erre már csak egy dallam kell!)

A HÍR6 írta

2010-11-01T17:37:00.000+01:00

Orosháza Izei a kolbászfesztiválon

Károlyi Fülöp Béla könyvének bemutatója
Papp János2010-10-30 13:25 Utolsó módosítás: 2010-10-30 15:

A Békéscsabai Kolbászfesztivál úgynevezett „orosházi napján” a sertésfeldolgozás, kolbászkészítés hagyományainak felidézéséhez jól illeszkedett Károlyi Fülöp Béla Orosházi disznótorok hajdanában és napjainkban című könyvének bemutatója. A most ismertetett kiadvány szerves része a szerző „Orosházi hagyományok, értékek” elnevezésű sorozatának. Legújabb könyvéről beszélgettünk az íróval.
(Kolbászgyúrás: Dr. Dancsó József

polgármester bemutatója)

- A helyi, orosházi hagyományok megismertetésének, felidézésének ez a harmadik kötete. Mi volt az első kettő?
- Ízes Orosháza volt a sorozat első könyve, majd az Orosházi libalakoma című következet, és most ez a jelenlegi, a harmadik a disznótorok világát mutatja be. A kötetben az orosházi disznótoros emlékek összegyűjtése annak az apropóján készült el, hogy olyan egy évvel ezelőtt dr. Ambrus Zoltán felkért, hogy a békéscsabai fesztivál kiadásában megjelenő Békés megyei disznótorok kiadványban az orosházi hagyományokat írjam meg. Ez annál is inkább érdekes volt, mert találkoztam egy békéscsabai könyvvel, amiben azt írja a szerző: Orosházán nincsen kolbász. Ez mellbe vágott. Elkezdtem keresgélni, mert nekem Orosháza a kolbászt is jelenti. Beszélgettem emberekkel a kolbászról, az orosházi kolbászról, ami nem ilyen, mint amit most látunk.
- Milyen az igazi orosházi kolbász?
- Kevésbé fűszeres, ebben van bors, a csabai kolbászban nincs. Az orosházi kolbász leginkább őrzi vagy őrizte az ősi magyar ételnek az íz világát, picikét édeskés, picikét erős a borstól. Tesznek bele kevéske erős paprikát – eredetileg ez hiányzott belőle, a magyar kolbászba nem tettek paprikát –, ami a 19. század Európájában alakult ki, és azóta őrzi az európai hagyomány. A magyar kolbász borsos volt. Na, most az orosházi kolbászban a paprika ötvöződik a borssal. Ez a jelentős különbség. Sajnos ezt a hagyományt sem követik ma már. Így az íz világ egy módosult irányba halad el, mint az orosházi kenyér: van egy legenda, de ez már nem az, ami volt. Kellene az a búza, az a magas sikértartalmú búza, ami akkor volt, a komló, amit még őseink használtak. Minden ilyen termék lassan készül. Úgy lehet kihozni az igazi ízeket. Ma a nagyüzemi technológia nem engedi ezt meg. A tömegáru ezt nem tudja minőségben visszaadni. Kivéve a gulyás, mert azt csak gulyáságyúban lehet jól csinálni, a hadseregben.
- Min dolgozik jelenleg?
- Most egy novellás köteten dolgozom, az Amadeus kávéházon, ez valóban létező kiskávézó Orosházán. Körülbelül nyolc vagy tíz novella kerül ebbe a kötetbe. A kisváros élettét jelenítem meg, benne lesz a rendszerváltás, és a mai ember gondolatai, érzései .

Egy régi könyvismertető

2010-11-01T10:02:00.000+01:00

Könyvbemutató a színházteremben Kardoskúton

A jó est a siker, a taps pedig az öröm...

Az idei január vége mozgalmas volt. Nem csupán azért, mert sok helyre elszólítottak (s örömmel mentem), hanem mert szokatlan volt az érdeklődés a magyar kultúra napja rendezvényei iránt. Orosházán rendezvénysorozat alakult ki, Békéscsabán kiosztották a Bárka-díjakat a Megyei Könyvtárban (azt mondta valaki, hogy a Bárka-estek történetében ezen volt a legnagyobb a közönség érdeklődése), s aztán Kardoskút: ünnepi könyvbemutató.
Azt gondoltam, hogy egy könyvbemutató nem nagy ügy. Néhányon már voltam, voltunk páran, s örültünk, hogy ennyien is vannak. De Kardoskúton valami más történt. Este hat óra előtt valamivel érkeztünk a művelődési házba. Régi idők emlékét idézte az épület, bár újult már, de azért őriz még valamit a régi kultúrház hangulatából. Persze ez is csak pénzkérdés itt is, és nem a szándéké. Úgy gondoltam, hogy valamelyik kisteremben megleszünk, akik eljönnek Bárdos Zsuzsa új (harmadik) könyvének bemutatójára. Tévedtem. A színházterembe invitáltak, illetve mutatták az utat, s biztattak, hogy verekedjük át magunkat a tömegen, mert sokan álldogáltak a terem bejárata előtt. Aztán beléptünk... Nem akartam hinni a szememnek!
Meg is kérdeztem, jó helyen járok? - Persze, persze, valahol még lesz szék is, - de már hoznak is nekünk az irodából. Aztán ismerősöket látok a színpad előtt, Ramasz Imrét, Kardoskút polgármesterét, Bárdos Zsuzsát, a könyv szerzőjét, Rózsa Zoltán múzeumigazgatót, Füvesi Sándor múzeumi munkatársat, aki az est kérdező-rendezője volt. De aztán ott elöl meglátom, hogy Orosháza is képviselteti magát, Németh Béla polgármester, Csányiné Kádár Tünde vezető tanácsos személyében, de sokan, mások is eljöttek szomszédolni, mint valaha régen volt az. Jó helyen járunk. A színpadon Labozár Antal és zenekara játszik. Magyar nótákat és Rózsa Imre dalait. Hát itt a siker titka. Rózsa Imre kardoskúti dalköltőre emlékeznek a község lakói, s azt hiszem senki nem maradt otthon, mert a terem zsúfolásig megtelt. Vannak idősek, fiatalok, akadnak, akik ismerték még Rózsa Imrét, mások csak hallottak róla. Bárdos Zsuzsa Rózsa Imre pusztai dalköltőről írt könyvet, Nótát vetett a rét hajlatán címmel. A közel 200 oldalas könyv egy tragikus sorsú embernek, a puszta dalosának állít emléket, aki a két világháború között az egész Magyarországon ismert volt, nótáit kiadták, énekelték. Aztán jött egy hihetetlenül kegyetlen korszak 1948 után. Erőszakolták, hogy az új hatalmat dicsőítő verseket írjon, aztán az államvédelmisek elvitték, verseiből lefoglaltak néhányat. Hazaengedték, de soha nem beszélt arról, mit kérdeztek tőle. 1952 májusában ismét berendelték, de ő kihasználta, hogy felesége nincs otthon, véget vetett életének. Született 1901-ben, meghalt 1952-ben. Bárdos Zsuzsa könyve Rózsa Imre alkotói útját mutatja be. A könyv két nagy részre tagolható. Az első 90 oldal a Rózsa családról, a pusztáról, az otthonteremtésről, a dalköltőről, a tragikus végről szól. Ennek a résznek különösen értékes része a Vázlatosan a magyar nótáról című fejezet. A könyv második fele Rózsa Imre nótáit, verseit adja közre. A kötet záró írási; Juhász Nagy Vilmos, (az ártalmatlanul meghurcolt és bebörtönzött paraszt-polgár, a művelt gazdálkodó) leányának, Paulovics Józsefnének a késői búcsúja, hiszen az ő keresztapja volt Rózsa Imre. A kötet írójának választékos nyelvhasználata ritka érték a mai világban, mondatainak gördülékenysége, pedig olvasmányossá teszi a könyvet. Bizony a mintegy 250 érdeklődő előtti könyvbemutató siker, a sok taps, pedig mindenkinek öröm.
Fülöp Béla

(2007. január havában)

( Megjegyzés: Az évek során annyi mindent megírtam, s szétszórva vannak valahol, össze bizony nem gyűjtöttem. Most már bánom, s ha valamire rátalálok, akkor elteszem. Így találtam erre az írásomra is, amely a KARDOSKÚT honlapon várt, talán éppen rám, hogy ismét rábukkanjak. Az érdekessége a dolognak az egészben az, hogy éppen most írok Juhász Nagy Vilmosról az Orosházi Könyvek és alkotók című könyvemben róla is, s lánya Paulovicsné éppen a minap volt itt, mert szeretnél, ha megjelenne keresztapja minden verse. Ennek szerkesztését elvállaltam. De ezt az írást megtalálva itt is közlöm.)

Irodalmi paródiák

2010-10-23T13:28:00.000+02:00

Időnként széttekintek, mi újság más portálok házatáján. Olvasgatok, s lám itt vannak a paródiák. Eszembe jut mindjárt, hogy még nem akadt senki széles e szűk orosházi vidéken, ki az orosházi élet "hírességeit" paródia nevű tollhagyére tűzte volna. De Isten 'uccse meg kééék plóbálni! De meg ám. Addig is hangolódjunk a paródia műfajára, s válogatásomból, most itt adok egyet közre. Nem is olyan rossz! S közben eszembe jut Domoki József, kis könyve a Kisvárosi panoptikum, s abból is az orosházi hajdani kuplerájról szóló elmnélkedése. Érdemes elolvasni azt a kis könyvecskét is, a könyvtárban biztosan van néhány darab. S íme a Bárdóczi József írta paródia Arany Toldijáról.
TOLDI LEÁNYA*
(Előhang)
Mintha százszorszépről méhe szippant mézet,
Messzire szagolván a semmibe nézek,
Toldi Miklós lánya úgy lebeg fel nékem,
Majd egész csupaszon, hogy vereslik képem.
Rémlik, mintha látnám bodrozott sörényét,
Tépett szemöldökét, zöldes körme fényét,
Érzeném mellének feldomborodását,
Kit ma képzelnétek mint Venusnak mását.

Ez volt ám a leány, ha kellett az ágyon,
Nem terem ma párja hetedhét országon,
Ha most feltámadna, bordélyházat nyitna,
Mind ott tolongnátok kegyéért vonyítva.
Hárman sem bírnátok forró derekával,
Izmos combjaival, csókjával, mely rá vall;
Én sem ülnék itthon, de rohannék oda:
Kár, hogy nem született meg e leány soha.

* A Toldi-trilógia meg nem írt, ötödik részéből

Versek a Bagolyvárból

2010-10-08T16:42:00.000+02:00

Én vagyok a kapuajtó

Én vagyok a kapuajtó
égre-földre nyitogató
Égre földre tárom lelkem
a kedvesem megölelem.

Én az utam már megjártam,
csillagokkal paroláztam
a csillagok de fényesek
betakarnak a fellegek .

Kapuajtóm szép faragott,
a kedvesem csak elhagyott
elhagyott ő nem is másért
őszi virág nyílásáért-

Kinyíllott a bánatvirág
Messze megyek, többé nem látsz

Versek a Bagolyvárból

2010-09-30T22:16:00.001+02:00

Üzent nekem a Huba utcai régi ház…
( 1974-ben ledózerolták a Huba utcai házunk)

Üzent nekem a Huba utcai régi ház
Üzent utánam egy régi, elrabolt világ
Összeomlott már megint egy öreg ház
A sok cserép róla az égbe szállt
Aztán megroppant, s összeomlott a váz,
Szétesett a búboskemence
Elveszett melegét már nem is kerestem
Az udvarból az emlékek elfutottak
A cseresznyefa kitépte a gyökerét
A hátsó szilvafa lehajolt
Leborult a gémeskút, gazdátlan
Leng a szélben egy árva suba
Esendő málnabokrok ütötten nézik –
az idő mankóján őseim mosolya.

Üzent utánam egy régi világ
Vérembe lopta áramát!

Versek a Bagolyvárból

2010-09-30T20:13:00.000+02:00

Őszi dió, paszulyvirág...
(Sz. A-nak mert kérte)
Őszi dió, paszulyvirág,
Le-fel menni, városon át,
Hintázgatni ártatlanul
Almafák közt az ősz lapul,
Almát szednék, „játszik velem!”
Reggelire almát eszem.
- Ecc,pecc, kimehetsz
- Holnapután bejöhetsz
- Cérnára, cinegére,
- Ugorj cica az egérre
- Ha tudsz!
Pipacsvirág izzik a mezőben
Búzavirággal állsz a kezedben….
De bizony az ősz is itt már
Őszi szél csak fütyül immár
Pipacsvirág szirmát hullajtja
Szirmaival szemedet simogatja.
Roskadozik az almafa ága
Enyém lett a lét józansága.
Földig hajló almafa-ág
Leszakíthatalan almák.
Elfogy a szó, őszre tél jő
Fagyot hoz már minden felhő…
Őszi dió paszulyvirág
Le-fel mennél városon át.
Hintázgassál még gondtalanul
Árpád-kertben a nyár lapul…

Versek a Bagolyvárból

2010-09-30T18:16:00.000+02:00

Orosházi nyár

Ízzó pipacsok, sárgálló búzatábla szélén a
tanyaablakon kikönyököl egy emlék.
A messzi múltba néz.
Felsejlik egy forró nyár
ízzó ölelése.
A pipacsok
vöröslő
csókja
még itt ég.
Ez a nyár is elég!
Bár az Ég,
azóta is általában
kék,
mint az az emlék!

Versek a Bagolyvárból

2010-09-20T20:29:00.000+02:00

Talán…

( Keller József igazgató emlékének)

Talán én is eltűnök hirtelen,
mint a gomolyfelhő feloldódom
a végtelen ég kék tengerében,
boldog révületben nézem
a fényeket, a templomot, az
Árpád-kertet, a sok ifjú andalgót,
mintha ünnep volna,
érzem az illatot, a szőlő édes
savanykás illatát
zamatát, ahogy borrá érik a
must. Ez a föld vágya:
borát kínálja , koccintsanak
az emlékezők, hogy kóstolgassuk
felejtsük a világ zaját...

Utas voltam itt, vándor,

kisvárosi tülekedés néha trágár

zajában fulladoztam...
Időnként mint apró lámpások
a reménygyertyák felvillantak.
Ritkák és kevesek voltak : az ellentétek
sistergő villámlásában elfogytak,
miközben a csontlerágó tudatformálás
vágya folyton nőtt, elborított mindent!
mert néha jöttek az éjszakában
s világítottak nekem és másnak a
az égő reményes reménytelenségek:

az apró szentjánosbogarak.
Talán nem volt minden hiába!

Gondolkodó

2010-09-19T19:18:00.000+02:00

"Az ember csak akkor lehet teljes, ha az, akivel együtt van, teljes. Olyan emberrel, aki nem tudja, vagy nem akarja önmaga teljességét, az ember nem tudhatja vagy nem akarhatja önmaga teljességét. Ezért rettenetesen áldatlan olyan másik féllel való együttlét, aki nem saját maga. Megakadályozza az embert abban, hogy saját maga lehessen. És ez az egzisztenciális főtörvény sehol sem olyan mélyről kötelező, mint a nemek között.
A nemek viszonyában csak az a tökéletesen megnyugtató, ha az ember találkozik szembejövő önmagával, elindul egy rejtett világ felé, és a feleúton megtalálja önmagát, mint aki közeledőben van onnan, találkozik és egyesül vele. Az ember csak önmagával egyesül teljesen szabadon, csak önmagának szolgáltatja ki magát teljesen, mert csak önmagától nem fél.
Csak annak adja magát az ember teljesen, akitől nem fél, ezért annak, aki onnan túlról jön, az embernek magának kell lennie. Minden egyéb odaadás részleges. Minden egyes egyesülés alkalmával marad a lényben belül egy rejtett őrség, felfegyverezve kirohanásra és ölelésre készen, tudja, hogy nem szolgáltathatja ki magát maradéktalanul. Van benne félelem, gyengeség, óvatosság, elővigyázat, tartózkodás, gát, fal, merevség, távolság, szakadék.
És ahol félelem, ott gyengeség, ott erődök és falak épülnek titkon, megkeményedik a sejt, ott elkezd minden üvegesedni és törni, ott van az erő: a szilárd és az erős a halálé, a puha és a gyenge az életé, ahogy Lao-ce mondja: a gyenge legyőzi az erőset, a lágy legyőzi a keményet, mindenki tudja a földön, de senki se mer eszerint tenni."
Hamvas Béla: Fák (részlet)

Heti versajánlom!

2010-09-19T16:56:00.000+02:00

FALUDY GYÖRGY: MONOLÓG ÉLETRE-HALÁLRA

Úgy, mint az őrült szerető szeret
vizes fejjel, beomló ég alatt
taposni őszi fasor avarán:
e földön úgy szerettem járni én.
Vagy mint utas idegen városokban,
ki első este sétaútra megy,
ide-oda fut, néz, nem tud betelni,
megizzad s boldog révületben érzi,
hogy álmainak városába ért,
hol minden új: a kirakatok fénye,
a kávéházi italok színe,
a sok sétáló - mintha ünnep volna -
s a szabadság vad kakukkfű-szaga
s vágyik maradni már itt mindörökre -
mint ő, úgy voltam e világgal én.

Én tudtam: itt minden új, meg nem térő,
páratlan, ritka s múló fenomén.
Ha lepke szállt, azt mondtam: ,,Jól megnézzed,
először és utólszor látod ezt."
Ha jóbaráttal boroztam, oly szívvel
és szóval láttam, mintha reggelig
meg kéne halnom - és mindezt azért,
mert folyton féltem a hajnaltól, melyen
nem lesz barát, se bor, se ébredés.
Érez így más is, de agyába gyűri.
Ám én a homlokomban hordtam ezt.
Súgólyukából tudatom csak egyre
fenyegetődzött: ,,Minden elmúlik."
S e szikra itt a nemlét vasfogói
között, a lét csodája, hogy vagyok,
a pusztulás fogatlan állat-ínyén
még felvillanó szentjánosbogár,
az ellentétek izzó sistergése
s az elmúlás örökös, csontig vájó
tudata: ezek adtak életemnek
ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát,
ezek tettek bolonddá, mámorossá
s ezek bűvöltek kacsalábon forgó
kastélyt a puszta létből énelém.

Ittasan a föld egyszeri borától,
reáfonódva, úgy öleltem át
minden fogalmat, tárgyat és személyt,
mint részegek a lámpaoszlopot.
Így lett világom szép. A csillagég
gobelinekkel tapétás múzeum,
a tér három dimenziója körben
élménybálákkal telt raktár, ahol
órám számlapja tizenkét személyes
terített asztal, s másodperceim
nehéz mézcseppek csöppenései.
Így lettem én a föld szerelmese,
a nagy rajongó, felhők Rómeója,
holt városok alatt a trubadúr,
gót csipkedíszek faragója rímben,
s éjféli fürdés pogány ünnepének
mezítlen papja, míg időm lejárt
s eltűntem én, a múló fenomén
a fenomének örök tengerén.

Versek a Bagolyvárból

2010-09-10T20:44:00.002+02:00

Högyössy, a festő A föstő ábrándosan nézeget, A vásznára, mi mindent festeget Lágy búzamezőt, kék eget, Önorrára szemüveget, Kerek erdőt rétet, mezőt őszi erdőt, báránykáknak legelőt. Kisgyereket, rózsát, fákat, Szép hölgyekre fehér ruhákat, Havas tájra barna erdőt, vaddisznót Mosolyogva nézeget egy emberkét A vásznán lustán átsétált egy légy, Felkiáltott erre Hegyessy Hess onnan! Te légy úrfi! S mivel a légy odaragadt, a hölgy arcán egy kis pötty maradt.

Versek a Bagolyvárból

2010-09-04T17:34:00.001+02:00

Karneváli táncok, dalok című kötetből való versek: Kisvárosi képek

(1.sz. vers)
Sorsod
( egy gyarló barátra emelem kupám)
Emelkedett az életed,
híred egyre nőtt,
mélybe hullt az önérzeted
szavad dőre lötty.
Hittem szép szavadnak,
lám mégis megcsalál,
mélybe hullsz már lassan
elfogy az erőd
kezed kapaszkodik,
de nem kapsz levegőt!

Sorsod - hiába a pénzed -
lassú megvetés!
Kő esik a mélybe,
nincs sok szenvedés!
De Te csak por vagy,
nem leszel kő soha!
Hazug álnokságod
szálló út pora.
Vivátot neked így
hát nem is mondhatok!
Emelem kupámat,
fenékig kiiszom.
Talán ma éjjel
jobban alhatok!

Versek a Bagolyvárból

2010-09-04T15:16:00.000+02:00

Orosházi kenyér
(Elégia az orosházi kenyérhez)
(Károlyi Fülöp Béla verse)

Emlékek árján úszok a jelen tengerén
Társam a múlt, mit megéltem én.
Vergődve napok zajában, porló időben élek ,
Néha kell egy kis levegővétel.

Ami jót megértem, vigasztal, meleget hoz,
számban a kesernyés-édes íz : a tegnapok,
felrémlenek mint fénylő illatok,
a mama-sütötte tejfölös lángosok.

Illatát, ízét soha már nem felejtem,
eltűnt világ titkainak rejteke a lelkem.
Az ébredő reggel fénye áradt a szobában,
dagadt a kenyér a komlóspár kovásszal.

A kemence-ölelt a téli hajnalon,
a dunna alatt kiscipóról álmodtunk .
A fényes pitymallat ránknevetett akkoron,

koyhában a friss kenyér várt az asztalon .

Kemence, friss lángos, orosházi kenyér
A mama ölelése bennünk a múltat idézi
Hisz senki azóta nem tudhat úgy szeretni
Ő volt maga az élet: Orosháza s a kenyér.

2009-2010

Heti vesajánló

2010-09-03T16:05:00.000+02:00

FALUDY GYÖRGY
A BOLDOGSÁG TITKA

Ha életem csordultig tele rosszal:
boldogságom kis törmelékeit
idézem fel, melyeket kintről hoztam
s bennem laknak. Ez mindig felsegít.

Haldoklók közt, kórházban, szörnyű éjjen
a szilva kék hamvát látta szemem,
meg hogy Catullust olvastam a réten,
patak partján, Denville-nél, meztelen.

Mikor Recsken sötétzárkába raktak:
felülről, a korommal festett ablak
sarkán parányi, téli napsugárka

hatolt be és sétált a falon, szembe
velem. Elnéztem, s az jutott eszembe,
hogy újra megérkeztem Számoába.

FALUDY GYÖRGY

2010-09-03T15:58:00.000+02:00

Faludy György 1910. szeptember 22-én született, Budapesten. 1938-ban felismerve, hogy merre tart a lassan fasizálódó ország, Franciaországba emigrált. Onnan a német megszállás után Marokkóba menekült, majd 1941-ben áthajózott az Egyesült Államokba. A II. világháború után hazatért, 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatták és a recski munkatáborba vitték, ahonnan 1953-ban, a tábor felszámolása után szabadult. Az ,56-os forradalom után ismét az emigrációt választotta, Londonban, Firenzében, majd Máltán élt. Később Torontóba költözött. Az 1989-es rendszerváltás után jött vissza végleg Magyarországra.
A költőt 1991-ben a Magyar Köztársaság rubinokkal ékesített Zászlórendjével, 1993-ban Budapest Díszpolgára címmel, 1994-ben Kossuth-díjjal, 1998-ban Pulitzer-emlékdíjjal, 2000-ben Aranytollal tüntették ki.
Faludy György nevéhez többi között olyan művek kötődnek, mint az 1937-ben elkészült Villon-átköltések, az Őszi harmat című verseskötet, a Börtönversek, a 200 szonett, az Erotikus versek, a Jegyzetek a kor margójára, valamint a Pokolbéli víg napjaim című, a recski munkatáborban töltött évekkel foglalkozó könyve.
Legújabb kötetének, A pokol tornácán bemutatóját már nem érhette meg; a könyv a Pokolbeli víg napjaim és a Pokolbeli napjaim című könyvek folytatása.
(FALUDY GYÖRGY TEMETÉSE
Budapest, Fiumei úti temető, Karinthy parcella, 2006. szeptember 9. )
Faludy, egy fogalom. Mindenkinek mást jelent. Nekem is más ő, mint a többi költő!
Tudott élni. Tudott örülni a pillanatnak. Márquez fogalmazta meg Hemingwayről, hogy "nem volt semmivel sem több és semmivel sem kevesebb annál, aki lenni akart: olyan ember, aki életének minden cselekedetében a legteljesebb mértékben élt." Faludy nem szerette Hemingwayt, ám ez megint egy olyan gondolat, amit róla is fogalmazhattak volna. Faludy élvezte az élet minden pillanatát. Nagyon élvezte. És jó ember volt. Azt hiszem ez a legtöbb, és legfontosabb, ami elmondható róla. Ugyanis jó emberből van manapság a legkevesebb.

Egy kapu

2010-08-27T19:31:00.000+02:00

Az Állomás téren áll egy kapu. A ház már oda. Szilágyi nevű ugyancsak rendes egykori fuvaros lakott ott (velem mindig udvarias és előzékeny volt. Bármivel megbíztam még a 70'-es években, mikor építkeztünk Laci pontosan hozta. Nagyon biztam benne. Soha nem élt vissza a bizalmammal!) De már csak ez a kapu maradt a portából, mert az övé volt ez, a ház is régen odalett, elbontották.

Most itt szoktam néha megállni és ide-oda átsántikálva két világ szélén billegni.

Én szépnek találom a kaput, olyan barokkos, van stílusa, mondhatnám majdnem fejedelmi mívességű alkotás, s utal az itt élők, s egykori építtetők jó ízlésére. Ha szemben állok a kapuval, akkor jobb kéz felől előregyártott szürke betonelemekből épített kerítés zárja a teret, mert utána az egykori Tóth-malom birtoka jön, a nagy ronda gabonasilókkal. S mivé lett a Tóth malom is! Elherdált értékeink száma csak nő! De meddig? Számolgatom, mi minden tünt el az utóbbi 40-50 évben csupán erről a szűkebb tájról! Mértéktelenül sok! S akkor még nem is szóltam, hogy vele együtt nőtt a kiábrándult, hite-, és reményt vesztett emberek sokasága. A minap a Huba utcán nézdelődtem, Bár ne tettem volna!

Betonfalanszterben élni!

Büntetés! Ez talán a város! Ilyen a város! Dobozok, ahol a lelkeket is betonkalikákba zárták, s köröttük a betonvasakat alaposan összehegesztették.

Büntetés! Ez az ára, hogy egy generáéció feladta, az ősök életétmódját és hitét, s lassan minden az elvadultság állaspotába kerül.

Eltűnt az alföldi por, eltüntek a "kukoricaföldek", (ahogy egy helyi poltikus büszkén hirdette sikereit), eltünt a híres orosházi búza, amit már a 18 században a bécsi császári udvarba vittek, mert ebből lerhetett jó kalácsot sütni, s eltünt a hírtes "orosházi kenyér", amiért fél Európa versengett s eltünt valami olyan dolog, amit már soha többet nem lehet visszahozni. Eltünt egy Orosháza végleg! Az "osztályharcos" várospoltika eltöntette a nagyreményű Orosházát! Burjánzik a mértéktelenség, a silányság, ez itt már Porlando.

Nézzétek ezt a lépcsőházi bejárót! Hova vezet ez az út! Máló beton! Sivárság, primitivség!

A lelkek itt nem tudnak szárnyalni, csupán vergődnek, mint a parittyával meglőtt vadgalambok, ahogy a repedező aszfaltra esnek, s vérzik a szárnyuk. Eltörött a szárnyuk. Csak a platánok árnya ad valami feloldást, de leginkább kevéske védelmet az augusztusi kánikulában.

Egykoron én is ebben az utcában laktam. De az más volt. Igaz, hogy még akkor nem aszfaltos utakon gurultak az autók, mert sáros volt az, ha eső esett.

Ám még volt valamennyi lélek, ámbár a lelki kapaszkodókat már ugyancsak nyesegették akkortájt. S így költöztünk el mi is innen, s a házunk helyén áll egy házgyári betonkaloda. Mesélték, mikor felépült, s beköltöztek az új lakók, az egyik lakásban a kisgyerek nekitolta a széket a falnak, s zutty, a falon a tapéta átszakadt. Ott volt a falon egy nagy lyuk, szállításnál kitőrt a beton, de azért betették a falat, s ráhúzták a tapétát. Át lehetett nyúlni a szomszéd lakásba. Aztán voltak legendák is errefel, hogy a szomszéd ágya is éppen itt volt, s ezen ház ura időnként átnyúlt, s a szomszédasszony fenekét simogatta. De ezek már ilyen mesék a cifranyomorúságról. Azért mondom így, mert azok, akik akkor vezetők voltak, s mindezt eltervezték, mind családi házakban laktak, vagy olyanokba költöztek. Hát akkor, hogy is van ez!?

Nos ezt hozta ki belőlem e kapu látványa, pedig szívesebben írtam volna a kapu utáni szép házról, de ez nincs, mint ahogyan eltüntek a Tass, Huba, Kölcsey, Kossuth, Bajnok, Könd utca stb egy részének szép házai.

Isten Veled Orosháza! Adieau! Au revoir! Doszvidanije! Viszontlátásra, ha lesz miért!

Partiumi napló 2010.

2010-08-24T10:51:00.000+02:00

Partiumi utazások
Felkészülés az útra....
( A Partium elnevezést a hivatalos romániai közigazgatásban nem használják, magyar lakossága azonban általában ma is Partiumnak nevezi a területet, és megkülönbözteti azt a történelmi Erdély (latinul Transylvania, románul Ardeal) területétől. A Partium mai fogalmába a következő romániai megyék tartoznak északról dél felé: Máramaros megye, Szilágy megye (Szilágyság), Szatmár megye,Bihar megye („Biharország”), Arad megye ) ( A képen Réka unokám a margittai református templomban)
Partium (lat.), a hajdani Zarán, Közép-Szolnok, Kraszna vármegyék és Kővár vidéke, amely magyarországi részek a XVI. és XVII. sz. folytán Erdélyhez való csatolás nélkül az erdélyi fejedelmeknek birtokába jutottak. A részeket az erdélyi fejedelmek nem mint ilyenek, hanem mint «Magyarország részeinek urai» birták, oly kikötéssel, hogy haláluk után a magyar király hatalma alá visszatérnek. A visszacsatolás 1693. megtörtént, de 1733. kelt kormányrendelet a részeket ismét elszakította. A visszacsatolás iránt az 1741. XVIII., 1792. XI., 1836. XXI. és 1848. VI. t.-cikkek intézkedtek. Az 1877. I. t.-c. Közép-Szolnokot és Krasznát Szilágy vármegyébe, Zaránd vármegyét részben Hunyad, részben Arad vármegyébe, Kővár vidékét részben Szolnok-Doboka, részben Szatmár vármegyében kebelezte be. )
Egy idő után az ember egyre inkább átgondolja, hogy hol, mit, mikor és miért tesz! Így vagyok már én is a dologgal, annál is inkább, hogy nemrég egy orosházi Névtelen azt vágta hozzám, hogy sunyi vagyok (ő tudja!), bár én mindig vállaltam a nevem. Persze volt olyan, hogy a nevem is más volt, mert azt mondták, hogy ilyen név, hogy Béla nincs, csak Adalbert van. Így aztán jó ideig lettem én Adalbert. Szóval oda készültem jó másfél hétre, ahol egykoron elvették a nevem, s hazaárulónak tituláltak. (Ugye Névtelen megjegyzőm nem tudja az milyen!)
A határt ma már alig érzékeli az ember, sőt az átlépés helyeiben is lehet válogatni. Most úgy döntöttünk, hogy Létavértes és Székelyhíd határállomáson lépünk át az egyik részből a másikba. Csak igazoltuk személyünket, s mehettünk. Nincs semmi extra kérdezgetés (mint egykoron: miért, hova, kihez, meddig, mit viszel, mennyi pénzed van, viszel-e Bibliát, s fegyvered van-e stb., csak intettek s egy rövidke tekervényes út után (jó minőségű út!) már Székelyhídon voltunk. Székelyhídon átkocogtunk, hogy beleszippantsunk ebbe az érmelléki levegőbe (mert Partiumnak ezt a részét, egészen Érmindszent tájékáig az Ér mentének vagyis Érmelléknek hívták és hívják ma is.) Most úgy döntötöttünk, hogy közel két hétre erre barangolunk, hogy két unokánknak is megmutassuk az erdélyi tájat, embereket, s ízlelgessék, hogy erre milyen is a magyar nyelvnek a zamata, íze. Mi is a fogalom lényege, hogy Erdély, s benne új nevek, amit ők még nem hallottak:Érmellék, Szilágyság, Máramaros, Szatmár, vagyis a részek, PARTIUM. Nekem ez a vidék olyan mint másnak a Székelyföld, csak itt már végérvényesen talán, nagyobb darab birtokot és lelket haraptak ki, ki mint ott a Kárpátok belső karéjában.

Így négyen vágtunk neki az útnak, amit minden barangolással együtt olyan 1000-1500 km-re terveztem. Szándékom szerint állomásaink ezek: Érbogyoszló, Érszalacs, Ottomány, Margitta, Nagyfalu, Szilágysomlyó, Érszakácsi, Tasnád, Nagykároly, Szatmárnémeti, Koltó, Nagybánya, Sujor, Bódi tó, Mezőpetri, Éririny, Kaplony.

Hangulatunk kiváló volt, s röpke 4 óra alatt már Érbogyoszló utcáin gurigázott végig fehér Skoda Fábiánk, hátul a vonóhorogra szerelt új, nagyszerű csomagtartónkkal a kerekesszéknek. Aztán egyszerre már fordultunk is albisi útra, hogy Síkmár utcában kikössünk utazókocsinkkal. Ez itt már a Török tanár úr és neje Sára asszony -tanárnő - birodalma, ahol tervezgettük és aztán elkészítettük az Érmellék című monográfiánkat. S lám már teli az aztal, ott a lapótya is, és mesélünk...mesélünk...mesélünk. Régi időket idézünk, s előkerülnek hajdani könyvek, versek, emlékek, sorsok és emberek, s benne a mi elfutott életünk, hogy megkérdezzük: "Mondd tettél-e eleget? Mire vállalkoztál, teljesítetted-e?

A választ nem mi adjuk meg!

Utak és emberek

Tudtam, hogy mire vállalkozom, de azért ennyire siralmasnak nem hittem, mármint az utakat. No persze voltak kiváló utakm is egy-egy darabon, s ilyenkor mindig felkiáltottunk: Lám ilyent is tudunk, de most nem akarunk még ilyen utat! - vallják az útépítők, meg a szentséges útfelelősök. A lényeg az, hogy fizettünk útadót, mi is és a honiak is. A rendőrség (Politia rutiera) néha megállíthat és kérheti a matricát vagy ahogy mondják a Rovinetat.

Tájak és ételek

Akikre odafigyeltünk

A városok, falvak leírása

Hazahozott emlékek

Magyarok üzenetei Albis, Ottomány, Szalacs Margitta, Nagybánya Nagykároly

Visszavágyódás

Folytatom ....

Heti versajánló

2010-08-23T14:57:00.000+02:00

Balassi Bálint[Harminckettedik]1
Áldj meg minket Úristen!
Egy lengyel ének igéről igére
és ugyanazon nótára: Blogosław nas nasz Panie2

1 Áldj meg minket Úristen, a Te jóvoltodból,
2 Világosíts meg minket irgalmasságodból,
3 Orcád világosságával, Lelked ajándékával,
4 Hogy éltünkben e földön járjunk igazsággal.

5 Engedd meg ezt3 minekünk, kegyelmes Istenünk,
6 Hogy mindnyájan Tégedet4 igazán ismerjünk,
7 Hadd, a kicsinyhitűkkel együtt örvendezzünk;5
8 Mikor megítélsz, Uram, kegyelmezz meg nekünk.6

9 Ne tántorodjunk mi el soha, Uram, Tőled,
10 Ne kételkedhessünk is többé már Felőled,
11 Nyughassék meg mi lelkünk igaz hittel Benned,
12 Vallhassunk mindenekben Urunknak csak Téged.

13 No azért dicsérjük most felszóval az Urat,7
14 Mert lám csak ő viseli mindenütt gondunkat,8
15 Uram, a Te nevedben áldd meg szolgáidat,
16 Kiért viszontag mi is dicsérjük9 Fiadat.

Heti versajánló

2010-08-18T17:42:00.000+02:00

Szent István királyhoz
Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga!
Ki voltál valaha országunk istápja!
Hol vagy István király? Téged magyar kíván,
Gyászos öltözetben teelőtted sírván.
Rólad emlékezvén csordúlnak könnyei,
Búval harmatoznak szomorú mezei.
Lankadnak szüntelen vitézlő karjai,
Nem szünnek iszonyú sírástól szemei.
Virágos kert vala híres Pannónia,
Mely kertet öntözé híven Szűz Mária.
Kertésze e kertnek István király vala:
Behomályosodott örvendetes napja.
Előtted könyörgünk, bús magyar fiaid,
Hozzád fohászkodunk árva maradékid.
Tekints, István király szomorú hazádra,
Fordítsd szemeidet régi országodra.
Reménységünk vagyon benned s Máriában,
Mint magyar hazánknak hív királynéjában.
Még éltedben minket ennek ajánlottál,
És szent koronáddal együtt feláldoztál.

Névtelen (16. sz.)
Kodály Zoltán zenéjével

Új sorozat indul

2010-08-10T19:00:00.001+02:00

Rövidesen indul új sorozatom: Partiumi utazások címmel

(KÁROLYI) FÜLÖP BÉLA oldala

Versek a Bagolyvárból

1%

Amadeus kávéház

Pályázat

Ne búsulj!

Karácsonyi verselő

Boldog karácsonyt

Versek a Bagolyvárból

Amadeus kávéház

Kávéházi Társalgó Karácsonyi verselő az Amadeusban

December 21.18:00 óra

Amadeus kávéház – Orosháza, Győry Vilmos tér

Versek a Bagolyvárból

Karácsonyi könyvajánlóm

KÁVÉHÁZI TÁRSALGÓ

KÁVÉHÁZI TÁRSALGÓ

KÁVÉHÁZI TÁRSALGÓ

Új könyveim

Versek a Bagolyvárból

Elindultam! 1939. július 23. Kolozsvár

Versek a Bagolyvárból

Versek a Bagolyvárból

Mozi

Házsongárd - Kolozsvár

Cs. Gyímesi Éva

Slambuc

Dante születése napján töprengve

Versmeditáció

Versek a Bagolyvárból

Költészet Napja 2011

Jászay-Horváth Elemér Versíró Pályázat

Isten szekerén

Az Irodalmi Jelen írta

Szöveggyűjtemény

Rubá'i

Amadeus kávéház

Elmélkedés

Versmeditáció

Új év és a régi Amadeus

Másodközlésben, mert igazítottam rajta (Történetek az Amadeus Kávéházból)

JÁSZAY - HORVÁTH ELEMÉR

És mondd, mi lesz velünk....

Amadeus kávéház

Tündérek tánca

Ámulat az Árpád-kertben

Orosháza vendége volt ...

Bálint Tibor Emlékharang

Meghívó Tündértalálkozóra

Amadeus kávéház

Amadeus kávéház

Érbogyoszlón jártunk

Fényképeimből

Fényképeimből...

Mikszáth Orosházán

Egy dal

A HÍR6 írta

Egy régi könyvismertető

Irodalmi paródiák

Versek a Bagolyvárból

Versek a Bagolyvárból

Versek a Bagolyvárból

Versek a Bagolyvárból

Versek a Bagolyvárból

Gondolkodó

Heti versajánlom!

Versek a Bagolyvárból

Versek a Bagolyvárból

Versek a Bagolyvárból

Heti vesajánló

FALUDY GYÖRGY

Egy kapu

Partiumi napló 2010.

Heti versajánló

Heti versajánló

Új sorozat indul

December 21.
18:00 óra